Feltöltve: 2019-09-18 13:38:57
Megtekintve: 1337
Találkozás az Ősszel
Tegnap már írtam a Nyárnak egy búcsúztatót (https://www.facebook.com/photo.php?fbid=710983512732318&set=a.111397106024298&type=3&theater). Eddig totális sikert aratott, százszázalékosat! (Igaz, a mögötte levő egyedszám csak egy, - legalábbis matematikailag.)
Én a Tavaszhoz és a Nyárhoz vagyok hűséges, ezért nem üdvözöltem az Őszt, viszont a vele való találkozás tény. Mindenki találkozik vele, még Ady Endre sem tudta kikerülni a Szajna partján (http://magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/ady/parisosz.htm), - miként tudtam volna kikerülni én, szegény kis versfaragó, ebben a betyárosan bunyós-bankós Bakonyországban?
1989 után az Ősz, mint évszak rendszerváltás, fő jellemzői: 1.) gyümölcsök, amelyeket ellopnak, 2.) Ahasvér vargák, akiket a mögöttük levők ugráltatnak, de ők maguk önként is ugrálnak hisztériás örömű hiszékenységükben (ld. Juhász Gyula Krisztus a vargával c. költeményét, https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Verstar-verstar-otven-kolto-osszes-verse-2/juhasz-gyula-16356/1922-172DD/krisztus-a-vargaval-1734F/!), 3.) színrendszert váltott növényzet (de benne a magát vörösnek állító nem az a vörös!), 4.) jómadarak (varjak, szajkók, szarkák, seregélyek és mások, amelyek mérsékelten lopnak, de segítenek a gyümölcseltűntetésben bizonyos kétlábú jómadaraknak), 5.) gyakran fúj a szél, ha nem fúj, akkor is nagyon zörög a haraszt, de többnyire nem sokat törődik vele a rosszul gondolkodó jónép, amíg el nem veszti az utolsó szakadt gatyáját is.
Az Őszre a költőnek (akár nagy költő, akár kicsi) mindig figyelmeztetnie kell a népet, mert a nép nagy-nagyon hiszékeny, még saját magáról is száz százalékig elhiszi: ő becsületes, bátor, hazaszerető, emberszerető és így tovább, meg, hogy az Ősz, beért gyümölcseivel, meghozza az Aranykort. Hát, arra nem gondol, - ha meghozza, akkor neki?
Az Ősz egyébként alattomosan közeledik a Nyárhoz, meg a Nyár az Őszhöz, mert valójában egymáshoz közelednek, erről szól Mikor a nyár közeledik az őszhöz c. versem (https://canadahun.com/blogbejegyzes/lelkes-mikl%C3%B3s-mikor-a-ny%C3%A1r-k%C3%B6zeledik-az-%C5%91szh%C3%B6z.17045/):
Mikor a nyár közeledik az őszhöz:
az ismerősben ott az idegen,
s hogy minden ismerősben idegen van,
észre sem vetted, - s rájössz hirtelen.
A fény kialszik, felhők összefutnak,
majd ismét régi arccal néz a nap
feléd, s a nyárban minden újraéled,
a megszokott hoz mozdulatokat.
A lombok zöldek, de színt váltott termés
magát már az ősznek ajánlja fel.
Egy ág bólint. Halk ének kék üvegben
barátkozik csend énekeivel.
Mikor a nyár közeledik az őszhöz,
akkor elképzelt, vagy valódi fáj,
vagy mindkettő, s egy-sorsú lesz a tájon
könnycseppes szolga, s menekülő király.
Két tükör fáj, egyik másikra fénylik,
kettőződik a láng és pillanat,
és fáj az idegen az ismerősben,
s fáj felismert életed: önmagad.
A vers is ilyen nyár és ősz határán.
Megváltoznak az ismerős szemek,
s idegen néz a fordított tükörből:
amin te bánkódsz, azon ő nevet.
A felismerés mit ér földi nyárban:
négy évszakban ugyanaz a halott?
Ember, vers ma meghal embertelenben,
s eltemetik évszakok, holnapok.
(2016)
Én tapintatosan erre figyelmeztettem is a rosszul viselkedő jónépet, - ne hozzon szégyent ősz fejemre! Igen, ŐSZ JÖN c. versemben is például, 2014-ben, (https://canadahun.com/blogbejegyzes/lelkes-mikl%c3%b3s-%c5%90sz-j%c3%b6n.14977/), de most csak idézek belőle:
„Ősz jön. Púpos szél és holdarcú Nincsen.
Utóbbi sem azért, hogy rád tekintsen.
Az Anyag jön, azért, hogy eltemesse
azt, ami Közel. Könnyeden nevetne.
Elfut gyöngysora vigasztaló víznek.
Púpos szelek volt-csillagtüzet visznek.
Dió koppan. Még egy. Holdszemű nincsen.
Ezüst közöny száll színtelen szívekben.”
Persze, a költő (akár nagy, akár kicsi) kötelessége az is, hogy kutassa: miként szokott Ősz lenni a történelemben? Én is megtettem Miként lett ősz? c. versemben is, hosszú vers (http://hetedhethatar.hu/hethatar/?p=6328), ebből idézem:
„Miként lett ősz? Felelhetek,
ha tényleg kell a Felelet,
ha tényleg kell mit elhagyott
sokszázadnyi évszázadok
sora, a Szó, mely felemel
a fénytelenből fényre fel,
úttalanból jó út-jelig:
Csillagszív-piros Lélekig.
Kell-e? Becsukom ablakom:
kicsit sem kell, ami - nagyon,
rossz évszázad, rossz ég-idő,
ez még rosszban, Őszben hívő,
ebben még régi máglyatűz
szabadságot pokolba űz,
ebben gnómocska emberek,
konclesők, rút, szennyes kezek,
és ember-birkák, bégetők,
dicsérnek tolvaj őszidőt.
Mikor lett ősz? - ezt kérdezed.
Szomorú rá a felelet.”
Az Ősz, persze, költészet is, mert maga a Pusztulás is költő. Nem szeretem ezt a pusztulást, mert a Szépség pusztul benne, és vár a Tél tragédiáira. Ám az Ősz kis csendes szigetein olykor a Szépség és a Béke ölelkezik még, sodródik tova. Ez a hangulat érződik Őszi harang (Rusovszki Szilviának) c. versemből is (https://www.poet.hu/vers/76540):
Az ősz halkan harangoz.
Figyelj! Talán
rongyos dió-kabátból
kinéz magány.
Szél szoknyájára illeszt
levélhadat,
s lerázza. S újra. Villan
színpillanat.
Együtt: pusztulás, szépség,
bú és öröm,
mosoly, könny, közöny, átok,
fényköszönöm.
Fakult kék. Halk harangszó
hull, hull, ragyog.
Hozod már, esti ország,
csend-csillagod?
Csigaház-csont fehérlik.
Sárga, vörös
leng, lobban. Elsötétlő
levélközök.
Kis szív, bújnál az őszhöz,
te csöpp harang?
Félénk haza, már fájón
piros a hang!
(2011)
Sok verset írtam az Őszről, amelyben több a szomorúság, a bánat, a fájdalom, mint a Tavaszban és a Nyárban, még akkor is, ha körülöttünk egy vidámabb világ van, mint az, ami az utóbbi évtizedekben elért bennünket. Igen, így van, sok-sok versben megírtam, de versekből is megárt a sok, - egyszerre, akár egy képtárban a festményekből. ŐSZI TÜCSKÖK c. versemmel (https://www.poet.hu/vers/96504) búcsúzik ez a kis írás, a Végtelenség kóborló
gyermeke:
A tüskebokrok álomerdeje
felett az őszben sírt a nyár, zene
búsongott fakult fűszálak között:
egy tücsök szólt. Két tücsök. Sok tücsök.
Jó lett volna épp akkor menni el
fémhang-lépcsőkön képzelt égbe fel,
ahol szemét ránk nyitja kék erő,
s az Érthetetlen végre érthető.
A tüskebokrok álma hallgatott,
és lassan úszott sok csodás halott:
lila virág, - kis semmi földi lét,
amelyben mégis titok, messzeség,
növény-anyák pelyhes mag-gyermeke,
légben elringó égkedvű mese,
a tegnap zöld, de most sárgás levél,
mely télbe tartón még remél, remél...
A tüskebokrok álomerdején,
síró zenén átszűrődött a fény,
piros szívhez bújt megrettent madár,
és szólt az őszben tücsökhangú nyár.
Ó, tüskebokrok álomerdeje!
Piros szívemnek felsírt száz sebe,
s oly jó lett volna épp ott menni el
pokolba le vagy képzelt égbe fel,
és látni azt, mit tőlünk megtagad
a hús, a vér, s testi csalónk: az agy,
de bárhogy szólt sok fémhangú tücsök,
az őszi nyár Semmibe ütközött,
a tüskebokrok álma hallgatott,
s elúszott mind a nyár-álmú halott:
lila virág, kis semmi lét-szirom,
mégis titkot, csillagot áhítón,
növény-anyák pelyhes mag-gyermeke,
volt-ígéret, fakult arcú mese,
üde levél, mely ernyedt sárga lett,
fényt és nyarat hiába szeretett...
Hallgattam, árva tücsök, egymagam,
csak piros szívem sírt csillagtalan,
piros szívemhez bújt félénk madár,
megsejtette, hogy látszat volt a nyár,
látszat a lét, elképzelt messzeség,
látszat-csillag csillantott csak mesét,
s abban hinni balgán hiába már,
hogy kék erő valahol ránk talál,
látszat az ősz, sohasem volt csoda
felragyogó gyümölcsös kosara,
s az Élet is a Látszat peremén:
őszben síró, tücsökhangú szegény.
(2012)
A vers szomorú befejezése azonban csak egy időszak, egy kor lehangoltságát, keservét, állapotát tükrözi, mert a költőnek (akár nagy, akár kicsi) látnia kell, hirdetnie kell, hogy tenni kell egy jobb élet igenléséért, még ha a saját halálunk elkerülhetetlen is.
Tenni kell – másokért is, a társadalomért is, évszakoktól, évektől, az Időtől függetlenül (ÚJ HALOTTI BESZÉD - http://www.artagora.hu/mainframe.php?oi=2473&o=work&detail=46741).
(2019)
Illusztráció: Pixabay.
Én a Tavaszhoz és a Nyárhoz vagyok hűséges, ezért nem üdvözöltem az Őszt, viszont a vele való találkozás tény. Mindenki találkozik vele, még Ady Endre sem tudta kikerülni a Szajna partján (http://magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/ady/parisosz.htm), - miként tudtam volna kikerülni én, szegény kis versfaragó, ebben a betyárosan bunyós-bankós Bakonyországban?
1989 után az Ősz, mint évszak rendszerváltás, fő jellemzői: 1.) gyümölcsök, amelyeket ellopnak, 2.) Ahasvér vargák, akiket a mögöttük levők ugráltatnak, de ők maguk önként is ugrálnak hisztériás örömű hiszékenységükben (ld. Juhász Gyula Krisztus a vargával c. költeményét, https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Verstar-verstar-otven-kolto-osszes-verse-2/juhasz-gyula-16356/1922-172DD/krisztus-a-vargaval-1734F/!), 3.) színrendszert váltott növényzet (de benne a magát vörösnek állító nem az a vörös!), 4.) jómadarak (varjak, szajkók, szarkák, seregélyek és mások, amelyek mérsékelten lopnak, de segítenek a gyümölcseltűntetésben bizonyos kétlábú jómadaraknak), 5.) gyakran fúj a szél, ha nem fúj, akkor is nagyon zörög a haraszt, de többnyire nem sokat törődik vele a rosszul gondolkodó jónép, amíg el nem veszti az utolsó szakadt gatyáját is.
Az Őszre a költőnek (akár nagy költő, akár kicsi) mindig figyelmeztetnie kell a népet, mert a nép nagy-nagyon hiszékeny, még saját magáról is száz százalékig elhiszi: ő becsületes, bátor, hazaszerető, emberszerető és így tovább, meg, hogy az Ősz, beért gyümölcseivel, meghozza az Aranykort. Hát, arra nem gondol, - ha meghozza, akkor neki?
Az Ősz egyébként alattomosan közeledik a Nyárhoz, meg a Nyár az Őszhöz, mert valójában egymáshoz közelednek, erről szól Mikor a nyár közeledik az őszhöz c. versem (https://canadahun.com/blogbejegyzes/lelkes-mikl%C3%B3s-mikor-a-ny%C3%A1r-k%C3%B6zeledik-az-%C5%91szh%C3%B6z.17045/):
Mikor a nyár közeledik az őszhöz:
az ismerősben ott az idegen,
s hogy minden ismerősben idegen van,
észre sem vetted, - s rájössz hirtelen.
A fény kialszik, felhők összefutnak,
majd ismét régi arccal néz a nap
feléd, s a nyárban minden újraéled,
a megszokott hoz mozdulatokat.
A lombok zöldek, de színt váltott termés
magát már az ősznek ajánlja fel.
Egy ág bólint. Halk ének kék üvegben
barátkozik csend énekeivel.
Mikor a nyár közeledik az őszhöz,
akkor elképzelt, vagy valódi fáj,
vagy mindkettő, s egy-sorsú lesz a tájon
könnycseppes szolga, s menekülő király.
Két tükör fáj, egyik másikra fénylik,
kettőződik a láng és pillanat,
és fáj az idegen az ismerősben,
s fáj felismert életed: önmagad.
A vers is ilyen nyár és ősz határán.
Megváltoznak az ismerős szemek,
s idegen néz a fordított tükörből:
amin te bánkódsz, azon ő nevet.
A felismerés mit ér földi nyárban:
négy évszakban ugyanaz a halott?
Ember, vers ma meghal embertelenben,
s eltemetik évszakok, holnapok.
(2016)
Én tapintatosan erre figyelmeztettem is a rosszul viselkedő jónépet, - ne hozzon szégyent ősz fejemre! Igen, ŐSZ JÖN c. versemben is például, 2014-ben, (https://canadahun.com/blogbejegyzes/lelkes-mikl%c3%b3s-%c5%90sz-j%c3%b6n.14977/), de most csak idézek belőle:
„Ősz jön. Púpos szél és holdarcú Nincsen.
Utóbbi sem azért, hogy rád tekintsen.
Az Anyag jön, azért, hogy eltemesse
azt, ami Közel. Könnyeden nevetne.
Elfut gyöngysora vigasztaló víznek.
Púpos szelek volt-csillagtüzet visznek.
Dió koppan. Még egy. Holdszemű nincsen.
Ezüst közöny száll színtelen szívekben.”
Persze, a költő (akár nagy, akár kicsi) kötelessége az is, hogy kutassa: miként szokott Ősz lenni a történelemben? Én is megtettem Miként lett ősz? c. versemben is, hosszú vers (http://hetedhethatar.hu/hethatar/?p=6328), ebből idézem:
„Miként lett ősz? Felelhetek,
ha tényleg kell a Felelet,
ha tényleg kell mit elhagyott
sokszázadnyi évszázadok
sora, a Szó, mely felemel
a fénytelenből fényre fel,
úttalanból jó út-jelig:
Csillagszív-piros Lélekig.
Kell-e? Becsukom ablakom:
kicsit sem kell, ami - nagyon,
rossz évszázad, rossz ég-idő,
ez még rosszban, Őszben hívő,
ebben még régi máglyatűz
szabadságot pokolba űz,
ebben gnómocska emberek,
konclesők, rút, szennyes kezek,
és ember-birkák, bégetők,
dicsérnek tolvaj őszidőt.
Mikor lett ősz? - ezt kérdezed.
Szomorú rá a felelet.”
Az Ősz, persze, költészet is, mert maga a Pusztulás is költő. Nem szeretem ezt a pusztulást, mert a Szépség pusztul benne, és vár a Tél tragédiáira. Ám az Ősz kis csendes szigetein olykor a Szépség és a Béke ölelkezik még, sodródik tova. Ez a hangulat érződik Őszi harang (Rusovszki Szilviának) c. versemből is (https://www.poet.hu/vers/76540):
Az ősz halkan harangoz.
Figyelj! Talán
rongyos dió-kabátból
kinéz magány.
Szél szoknyájára illeszt
levélhadat,
s lerázza. S újra. Villan
színpillanat.
Együtt: pusztulás, szépség,
bú és öröm,
mosoly, könny, közöny, átok,
fényköszönöm.
Fakult kék. Halk harangszó
hull, hull, ragyog.
Hozod már, esti ország,
csend-csillagod?
Csigaház-csont fehérlik.
Sárga, vörös
leng, lobban. Elsötétlő
levélközök.
Kis szív, bújnál az őszhöz,
te csöpp harang?
Félénk haza, már fájón
piros a hang!
(2011)
Sok verset írtam az Őszről, amelyben több a szomorúság, a bánat, a fájdalom, mint a Tavaszban és a Nyárban, még akkor is, ha körülöttünk egy vidámabb világ van, mint az, ami az utóbbi évtizedekben elért bennünket. Igen, így van, sok-sok versben megírtam, de versekből is megárt a sok, - egyszerre, akár egy képtárban a festményekből. ŐSZI TÜCSKÖK c. versemmel (https://www.poet.hu/vers/96504) búcsúzik ez a kis írás, a Végtelenség kóborló
gyermeke:
A tüskebokrok álomerdeje
felett az őszben sírt a nyár, zene
búsongott fakult fűszálak között:
egy tücsök szólt. Két tücsök. Sok tücsök.
Jó lett volna épp akkor menni el
fémhang-lépcsőkön képzelt égbe fel,
ahol szemét ránk nyitja kék erő,
s az Érthetetlen végre érthető.
A tüskebokrok álma hallgatott,
és lassan úszott sok csodás halott:
lila virág, - kis semmi földi lét,
amelyben mégis titok, messzeség,
növény-anyák pelyhes mag-gyermeke,
légben elringó égkedvű mese,
a tegnap zöld, de most sárgás levél,
mely télbe tartón még remél, remél...
A tüskebokrok álomerdején,
síró zenén átszűrődött a fény,
piros szívhez bújt megrettent madár,
és szólt az őszben tücsökhangú nyár.
Ó, tüskebokrok álomerdeje!
Piros szívemnek felsírt száz sebe,
s oly jó lett volna épp ott menni el
pokolba le vagy képzelt égbe fel,
és látni azt, mit tőlünk megtagad
a hús, a vér, s testi csalónk: az agy,
de bárhogy szólt sok fémhangú tücsök,
az őszi nyár Semmibe ütközött,
a tüskebokrok álma hallgatott,
s elúszott mind a nyár-álmú halott:
lila virág, kis semmi lét-szirom,
mégis titkot, csillagot áhítón,
növény-anyák pelyhes mag-gyermeke,
volt-ígéret, fakult arcú mese,
üde levél, mely ernyedt sárga lett,
fényt és nyarat hiába szeretett...
Hallgattam, árva tücsök, egymagam,
csak piros szívem sírt csillagtalan,
piros szívemhez bújt félénk madár,
megsejtette, hogy látszat volt a nyár,
látszat a lét, elképzelt messzeség,
látszat-csillag csillantott csak mesét,
s abban hinni balgán hiába már,
hogy kék erő valahol ránk talál,
látszat az ősz, sohasem volt csoda
felragyogó gyümölcsös kosara,
s az Élet is a Látszat peremén:
őszben síró, tücsökhangú szegény.
(2012)
A vers szomorú befejezése azonban csak egy időszak, egy kor lehangoltságát, keservét, állapotát tükrözi, mert a költőnek (akár nagy, akár kicsi) látnia kell, hirdetnie kell, hogy tenni kell egy jobb élet igenléséért, még ha a saját halálunk elkerülhetetlen is.
Tenni kell – másokért is, a társadalomért is, évszakoktól, évektől, az Időtől függetlenül (ÚJ HALOTTI BESZÉD - http://www.artagora.hu/mainframe.php?oi=2473&o=work&detail=46741).
(2019)
Illusztráció: Pixabay.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!