Feltöltve: 2019-09-17 14:25:03
Megtekintve: 1417
Búcsú a Nyártól
A Nyártól szívesebben búcsúznék el a Természetben, de nem tehetem, bizonyos ok miatt, ami igen összetett. Egyrészt nem kellett volna múlt évben oly buzgón szedret szednem a Természetben ott, ahol oly sok gyommal benőtt gödör volt (egyéni hiba), másrészt azonban a szederbokrok ott voltak, nem másutt, és azok körül túl sok vaddisznó ásott ki gödröket (ez már a társadalom hibája, mert túl sok volt a földet feltúró vaddisznó, minden szederbokor mellé jutott belőlük, és onnan az önkormányzatnak nem sikerült e testes állatokat elkormányoztatni, a vaddisznókat illetőleg itt tényleg túlteljesítés volt, csak rossz irányban). Az önhiba és a társadalom hibája összeadódott és ezt, végül, az egyik térdem bánta, de a másik sem köszönte meg. No, ahogy szokott lenni az ilyen dolgokkal, - végül. Persze, legtöbbször folyamatosan is.
Most még lehet a Nyarat búcsúztatni, igaz, a fecskék még nem fecsegték ki magukat, de már elutaztak, most fordított migránsként viselkedtek, kimigráltak, tavasszal majd bemigrálnak újra, mint a gólyák, ők is be-ki, ki-be. Ám egy biztos: még nyílnak a völgyben a kerti virágok, mint Petőfi idején (http://magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/petofi/szeptveg.htm), és még csak szeptember közepe táján vagyunk.
Tulajdonképpen utálatos egy Nyár volt ez, túl sok hőséggel, kevés hűséggel, legalábbis, a hűséget illetően, a jóhoz és széphez kevéssel, de a másik, rossz irányban, azért ott volt az a jobban teljesítés, mert rosszat könnyebb jól teljesíteni, mint jót… Ezt lehet, hogy egyből nem értik, Olvasóim, de kettőből, vagy annak sokszorosából, ha gondolkodnak, akkor, remélem, mégis…
Különben már hatalmas olvasótáborom van, hárman is lájkolni (tetszikelni) szokták verseim, persze, ha nem írok valamit, amit Petőfi is vallott, mert, ugye, Petőfi, az úgy volt mindig nemzeti (leszámítva azt a nevezetes március tizenötödikét), hogy eszméje a kutyának se kellett a magyarság körében (kivétel a Morzsa nevű kutya: http://magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/petofi/anyamtyu.htm, meg néhány különc).
Na! Mindez részemre értékmutató, mert Magyarországon még nem volt olyan vers, amelyik győzött volna (Győzött valaha egy vers, mely magyar volt? - http://www.artagora.hu/mainframe.php?oi=2473&o=work&detail=46745).
No de ne vonjuk el a figyelmet erről a nyárról. Ady Endre írta A paraszt Nyár című versében:
„Boldog, ki mindig ujrakezd,
Boldog, kit az élet maraszt,
Boldog, aki vígan kaszál,
Boldog, aki paraszt.” (https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Verstar-verstar-otven-kolto-osszes-verse-2/ady-endre-13441/az-illes-szekeren-1386F/hideg-kiraly-orszagaban-13A23/a-paraszt-nyar-13A2F/).
Most így, utólag, talán nem lájkolnám Ady e versét, de hát nem most írta, és változott a világ: a parasztvakító parasztok nem kaszálnak, se vígan nem, sem bánatosan, hanem… Mit is csinálnak?
Nem, most nem akarok belemenni abba, hogy utóbbi nem kaszálók hol vannak, és mit is csinálnak… Csúnya dolgokat, de maradjunk a Nyárnál, bár nála sem tudjuk biztosan: a rossz emberek miatt érdemel ezért a mostani, 2019-es, nyárért huszonötöt a fenekére, vagy ő csak a rossz emberek áldozata, és azok, akik a huszonötnél is szigorúbb büntetést érdemelnének, hát azok…
Számomra legkedvesebb nyárbúcsúztató versem még egy másik társadalmi rendben született, jelent meg egy országos képes hetilapban, az 1960-as években, NYÁR VÉGE címmel:
Együtt lengtek az ágak, hinták.
Tündér sütött ki palacsintát.
Álomba ért köténye széle.
Kék csendült rá konyhánk kövére.
Az ablakon nyárvégi hangok
darázsdongása átaranylott.
Bűvös diókban csöppnyi székek
hallgattak halkuló meséket.
Szél gyorsult világvégi réten
felhő, szépség futótüzében.
Kilengtek, lengtek ágak, hinták,
múltba villanó óraingák.
A kék elcsengett, elfelejtett.
Arany derengi át a csendet.
Elcsillogott másik világba
a darázskirály koronája.
Sokszor születtek nyárvégi verseim a Balaton mellett (akkor még a népé volt a Balaton is, az ország is, örömök, bánatok ellenére is), ezek közé tartozik az ÚTKÖZBEN (Balatonszepezd):
A porba ülteti a nyár
alkonyég tollú tyúkjait.
Ujjhegyre égő lepke száll, -
virít, virít és elvirít.
Ó, érdemes-e menni még
bőrökön át és csöndeken,
kék karika-tánc, nagy varázs,
a csend, ha fenn, a csend, ha lenn?
Ha gőgös csillag nem bocsájt,
csak ragyog, ragyog, elragyog?
Ha szívem üt, fáj, félreüt?
Én is gőgösen hallgatok.
Az útjaim: a kútjaim.
Szomjan halnék: ezért megyek.
Hirtelen felismert világ
temet, temet, - s ha eltemet?
Átfúj rajtam gyöngyszárnyú szél
s a nagy vízen világlanak
boldog tükrök mélyébe zárt
nyüzsgő, aranyszín darazsak.
Égszemű tó, még szállj velem!
Csend-vízben csengők csengenek.
Tűnő alkony pezsdít, kiolt
csengő, esengő cseppeket.
A porba tyúk ül és sötét
és fáradt, vándor mozdulat.
Hunyt szemekben új csillagok
csillagzanak, virágzanak.
/1978/
Az 1987-ben írt RÓZSADOMB már érzékeltette annak a veszélyes időnek a közeledtét is, amelyiknél – két év múlva – még legalább a fél ország ugrált csacska örömében fél lábon, de azért az, aki messzebb látott, sejtette, hogy erkölcsileg nem jó jön, hanem rossz, még akkor is, ha a Nyugat kirakatai igen csábítóak:
Élénkül-e a rózsák lángja? Mindenütt
túlérett szépség, fuldokló virágok.
A nap-párnákon kábult szeretkezéstől
túlérett, barna, teltpárnájú nők,
s én látom csak a szinte hihetetlent,
mit mutatnak a bénuló napórák:
a lelassult s végképp megállt időt?
Csak én látom a kövér Gül Babát,
a kéjurat, aki mézes ravaszság
hasznát dicséri?
Ó, Nagy Kereskedő,
akit köszönt a sok hajlongó turbán,
s akit megáld ez a megállt idő!
Fogság és méz, megszédülnek a méhek
s a mézre szállnak. Édes hatalom!
Körötted nyár, pénzcsörgés, belenyugvás,
észrevétlen bomló birodalom.
/1987/
A búcsúzásba tematikailag beleillik a Nyárvégi táj c. versem is:
A tücsökhang felhőkbe költözött,
onnan szól most. Ezüstlő fű között
különös ékszer: szíve, láza van
- gyík teste szór szikrákat hangtalan.
A táj leül mellém és hirtelen
sóhaj borzolta kis szigeteken
mi kóborló szín egyszercsak kiköt
és szól az égi és földi tücsök,
és nyarakon és új s új őszön át
csalogat tükrös-áttetsző világ.
Látszat ragyogtat új s új látszatot.
A tücskök is hangos-hangtalanok.
A nyár s ősz szélén mennyien vagyunk:
ha szólunk is, mégiscsak hallgatunk!
Fejünk felett nagy varázsló-karok,
intő szemek, élénk-hallgatagok.
Fehér sasok lengő tükrökön át
vinnék szárnyak, idők új látszatát
...de nincs idő. Egy pillanat, ha van:
villanó gyík tükörhang-hangtalan.
ÉN MÁR A NYÁRBA VÁGYOM ÁT…, - ez egyik netkötetem címe is (http://mek.niif.hu/06300/06379/html/index.htm).
Én már a nyárba vágyom át...
Én már a nyárba vágyom át, a kéknek
fehér álmába, melyen átragyog
a fecskeszó, s virág színhallgatásán
hajóznak piros fénypillanatok.
Én már a nyárba vágyom át, varázsló
nagy szemekbe, melyekben kékfehér
párnán a Csend, s csend lesz a fecskeszó is:
gyönyörű Csend csengőn a szívig ér.
Én már a nyárba vágyom át, az ember
talán mindig vágyott, hogy kék szavak
altassák el, míg lobban, leng a szélben
piros vitorlás virágpillanat.
Ó, Nyár, Te Nincsek közös kincse, éke,
Ígéret, míg vágykönnycsepp dalba fog!
A szín-hajókon minden elhajózik,
Te is, Szépség, megújulón halott.
Mégis a nyárba vágyom át, e Nincs-be.
Kék körülfog, fehér álomhoz ér.
...és mondd: álmodik majd a fehér kéket,
vagy kék álmodja tovább, hogy fehér?
Én már a nyárba vágyom át, bújócska-
kertek közé, ahol gyümölcs terem,
és cseng a Csend, bűvöl sehol sincs Éden,
s felhő-utakra néző Végtelen.
Én már a nyárba vágyom át. Hiába.
Gömbölyű könnycsepp hull. Alkonyi szó
int már szívemnek, vérnek, végtelennek, -
s Neked, Játék, piros sziromhajó.
(2000-es évek első felében)
Sok nyárról szóló versem van, de a búcsúzás sem tarthat örökké, mint ahogy egyetlen nyár, egyetlen évszak, egyetlen élet sem.
Jó volna az örök Nyár, az öröklét?
Egyik versemben (Őszi köveken) a hozzám odalépő istenek figyelmeztetnek:
- Az öröklét a legrosszabb halál!
Őszi köveken
Őszben volt-nyár hullámzik vissza rám:
végtelennek udvarló óceán,
melyről azt hittem egykor, hogy marad,
s megcsalt piros, utazó pillanat.
Fecskék tűzdelte égő kék felett
el-elszálltak mosolygó istenek
és szóltak: - Ember! Nézz lelkünkbe már!
Az öröklét? A legrosszabb halál!
Nem hittem nékik akkor még, de most
más múltat látok, könnytől csillagost,
melyben, bár felszállt isten, pillanat,
öröm-mélyben bánat volt, hallgatag.
Anyám nincs itt, Apám fájdalma él,
s az Érthetetlen egyre csak mesél
és egyre inkább költő, mint magam:
csupán kételye és bánata van,
meg szavai, e görnyedt szellemek,
kérdeznek bár, de nincsen felelet,
s tudom miért, ó, nagyon is tudom! –
lélek és szó ott bolyong tévúton.
Most fáj az ősz, hullt nyár, eltűnt hazám,
fényszerető egykori óceán,
s az a csaló piros gyönyör, szabad, -
szívtől szívig utazó pillanat.
(2003)
Igazuk lehet a versben szereplő isteneknek. Utóbbi miatt a halál mellett több figyelmet, törődést, gondolatot, tettet kellene szánni a jobb, emberhez méltó élet megvalósítására (ÚJ HALOTTI BESZÉD - http://www.artagora.hu/mainframe.php?oi=2473&o=work&detail=46741).
(2019)
Illusztráció: Pixabay.
Most még lehet a Nyarat búcsúztatni, igaz, a fecskék még nem fecsegték ki magukat, de már elutaztak, most fordított migránsként viselkedtek, kimigráltak, tavasszal majd bemigrálnak újra, mint a gólyák, ők is be-ki, ki-be. Ám egy biztos: még nyílnak a völgyben a kerti virágok, mint Petőfi idején (http://magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/petofi/szeptveg.htm), és még csak szeptember közepe táján vagyunk.
Tulajdonképpen utálatos egy Nyár volt ez, túl sok hőséggel, kevés hűséggel, legalábbis, a hűséget illetően, a jóhoz és széphez kevéssel, de a másik, rossz irányban, azért ott volt az a jobban teljesítés, mert rosszat könnyebb jól teljesíteni, mint jót… Ezt lehet, hogy egyből nem értik, Olvasóim, de kettőből, vagy annak sokszorosából, ha gondolkodnak, akkor, remélem, mégis…
Különben már hatalmas olvasótáborom van, hárman is lájkolni (tetszikelni) szokták verseim, persze, ha nem írok valamit, amit Petőfi is vallott, mert, ugye, Petőfi, az úgy volt mindig nemzeti (leszámítva azt a nevezetes március tizenötödikét), hogy eszméje a kutyának se kellett a magyarság körében (kivétel a Morzsa nevű kutya: http://magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/petofi/anyamtyu.htm, meg néhány különc).
Na! Mindez részemre értékmutató, mert Magyarországon még nem volt olyan vers, amelyik győzött volna (Győzött valaha egy vers, mely magyar volt? - http://www.artagora.hu/mainframe.php?oi=2473&o=work&detail=46745).
No de ne vonjuk el a figyelmet erről a nyárról. Ady Endre írta A paraszt Nyár című versében:
„Boldog, ki mindig ujrakezd,
Boldog, kit az élet maraszt,
Boldog, aki vígan kaszál,
Boldog, aki paraszt.” (https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Verstar-verstar-otven-kolto-osszes-verse-2/ady-endre-13441/az-illes-szekeren-1386F/hideg-kiraly-orszagaban-13A23/a-paraszt-nyar-13A2F/).
Most így, utólag, talán nem lájkolnám Ady e versét, de hát nem most írta, és változott a világ: a parasztvakító parasztok nem kaszálnak, se vígan nem, sem bánatosan, hanem… Mit is csinálnak?
Nem, most nem akarok belemenni abba, hogy utóbbi nem kaszálók hol vannak, és mit is csinálnak… Csúnya dolgokat, de maradjunk a Nyárnál, bár nála sem tudjuk biztosan: a rossz emberek miatt érdemel ezért a mostani, 2019-es, nyárért huszonötöt a fenekére, vagy ő csak a rossz emberek áldozata, és azok, akik a huszonötnél is szigorúbb büntetést érdemelnének, hát azok…
Számomra legkedvesebb nyárbúcsúztató versem még egy másik társadalmi rendben született, jelent meg egy országos képes hetilapban, az 1960-as években, NYÁR VÉGE címmel:
Együtt lengtek az ágak, hinták.
Tündér sütött ki palacsintát.
Álomba ért köténye széle.
Kék csendült rá konyhánk kövére.
Az ablakon nyárvégi hangok
darázsdongása átaranylott.
Bűvös diókban csöppnyi székek
hallgattak halkuló meséket.
Szél gyorsult világvégi réten
felhő, szépség futótüzében.
Kilengtek, lengtek ágak, hinták,
múltba villanó óraingák.
A kék elcsengett, elfelejtett.
Arany derengi át a csendet.
Elcsillogott másik világba
a darázskirály koronája.
Sokszor születtek nyárvégi verseim a Balaton mellett (akkor még a népé volt a Balaton is, az ország is, örömök, bánatok ellenére is), ezek közé tartozik az ÚTKÖZBEN (Balatonszepezd):
A porba ülteti a nyár
alkonyég tollú tyúkjait.
Ujjhegyre égő lepke száll, -
virít, virít és elvirít.
Ó, érdemes-e menni még
bőrökön át és csöndeken,
kék karika-tánc, nagy varázs,
a csend, ha fenn, a csend, ha lenn?
Ha gőgös csillag nem bocsájt,
csak ragyog, ragyog, elragyog?
Ha szívem üt, fáj, félreüt?
Én is gőgösen hallgatok.
Az útjaim: a kútjaim.
Szomjan halnék: ezért megyek.
Hirtelen felismert világ
temet, temet, - s ha eltemet?
Átfúj rajtam gyöngyszárnyú szél
s a nagy vízen világlanak
boldog tükrök mélyébe zárt
nyüzsgő, aranyszín darazsak.
Égszemű tó, még szállj velem!
Csend-vízben csengők csengenek.
Tűnő alkony pezsdít, kiolt
csengő, esengő cseppeket.
A porba tyúk ül és sötét
és fáradt, vándor mozdulat.
Hunyt szemekben új csillagok
csillagzanak, virágzanak.
/1978/
Az 1987-ben írt RÓZSADOMB már érzékeltette annak a veszélyes időnek a közeledtét is, amelyiknél – két év múlva – még legalább a fél ország ugrált csacska örömében fél lábon, de azért az, aki messzebb látott, sejtette, hogy erkölcsileg nem jó jön, hanem rossz, még akkor is, ha a Nyugat kirakatai igen csábítóak:
Élénkül-e a rózsák lángja? Mindenütt
túlérett szépség, fuldokló virágok.
A nap-párnákon kábult szeretkezéstől
túlérett, barna, teltpárnájú nők,
s én látom csak a szinte hihetetlent,
mit mutatnak a bénuló napórák:
a lelassult s végképp megállt időt?
Csak én látom a kövér Gül Babát,
a kéjurat, aki mézes ravaszság
hasznát dicséri?
Ó, Nagy Kereskedő,
akit köszönt a sok hajlongó turbán,
s akit megáld ez a megállt idő!
Fogság és méz, megszédülnek a méhek
s a mézre szállnak. Édes hatalom!
Körötted nyár, pénzcsörgés, belenyugvás,
észrevétlen bomló birodalom.
/1987/
A búcsúzásba tematikailag beleillik a Nyárvégi táj c. versem is:
A tücsökhang felhőkbe költözött,
onnan szól most. Ezüstlő fű között
különös ékszer: szíve, láza van
- gyík teste szór szikrákat hangtalan.
A táj leül mellém és hirtelen
sóhaj borzolta kis szigeteken
mi kóborló szín egyszercsak kiköt
és szól az égi és földi tücsök,
és nyarakon és új s új őszön át
csalogat tükrös-áttetsző világ.
Látszat ragyogtat új s új látszatot.
A tücskök is hangos-hangtalanok.
A nyár s ősz szélén mennyien vagyunk:
ha szólunk is, mégiscsak hallgatunk!
Fejünk felett nagy varázsló-karok,
intő szemek, élénk-hallgatagok.
Fehér sasok lengő tükrökön át
vinnék szárnyak, idők új látszatát
...de nincs idő. Egy pillanat, ha van:
villanó gyík tükörhang-hangtalan.
ÉN MÁR A NYÁRBA VÁGYOM ÁT…, - ez egyik netkötetem címe is (http://mek.niif.hu/06300/06379/html/index.htm).
Én már a nyárba vágyom át...
Én már a nyárba vágyom át, a kéknek
fehér álmába, melyen átragyog
a fecskeszó, s virág színhallgatásán
hajóznak piros fénypillanatok.
Én már a nyárba vágyom át, varázsló
nagy szemekbe, melyekben kékfehér
párnán a Csend, s csend lesz a fecskeszó is:
gyönyörű Csend csengőn a szívig ér.
Én már a nyárba vágyom át, az ember
talán mindig vágyott, hogy kék szavak
altassák el, míg lobban, leng a szélben
piros vitorlás virágpillanat.
Ó, Nyár, Te Nincsek közös kincse, éke,
Ígéret, míg vágykönnycsepp dalba fog!
A szín-hajókon minden elhajózik,
Te is, Szépség, megújulón halott.
Mégis a nyárba vágyom át, e Nincs-be.
Kék körülfog, fehér álomhoz ér.
...és mondd: álmodik majd a fehér kéket,
vagy kék álmodja tovább, hogy fehér?
Én már a nyárba vágyom át, bújócska-
kertek közé, ahol gyümölcs terem,
és cseng a Csend, bűvöl sehol sincs Éden,
s felhő-utakra néző Végtelen.
Én már a nyárba vágyom át. Hiába.
Gömbölyű könnycsepp hull. Alkonyi szó
int már szívemnek, vérnek, végtelennek, -
s Neked, Játék, piros sziromhajó.
(2000-es évek első felében)
Sok nyárról szóló versem van, de a búcsúzás sem tarthat örökké, mint ahogy egyetlen nyár, egyetlen évszak, egyetlen élet sem.
Jó volna az örök Nyár, az öröklét?
Egyik versemben (Őszi köveken) a hozzám odalépő istenek figyelmeztetnek:
- Az öröklét a legrosszabb halál!
Őszi köveken
Őszben volt-nyár hullámzik vissza rám:
végtelennek udvarló óceán,
melyről azt hittem egykor, hogy marad,
s megcsalt piros, utazó pillanat.
Fecskék tűzdelte égő kék felett
el-elszálltak mosolygó istenek
és szóltak: - Ember! Nézz lelkünkbe már!
Az öröklét? A legrosszabb halál!
Nem hittem nékik akkor még, de most
más múltat látok, könnytől csillagost,
melyben, bár felszállt isten, pillanat,
öröm-mélyben bánat volt, hallgatag.
Anyám nincs itt, Apám fájdalma él,
s az Érthetetlen egyre csak mesél
és egyre inkább költő, mint magam:
csupán kételye és bánata van,
meg szavai, e görnyedt szellemek,
kérdeznek bár, de nincsen felelet,
s tudom miért, ó, nagyon is tudom! –
lélek és szó ott bolyong tévúton.
Most fáj az ősz, hullt nyár, eltűnt hazám,
fényszerető egykori óceán,
s az a csaló piros gyönyör, szabad, -
szívtől szívig utazó pillanat.
(2003)
Igazuk lehet a versben szereplő isteneknek. Utóbbi miatt a halál mellett több figyelmet, törődést, gondolatot, tettet kellene szánni a jobb, emberhez méltó élet megvalósítására (ÚJ HALOTTI BESZÉD - http://www.artagora.hu/mainframe.php?oi=2473&o=work&detail=46741).
(2019)
Illusztráció: Pixabay.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!