Tudod, Sanyi (ha Sándor jobban tetszik
megszólításként, hát maradjon az!),
vers ujjaink közt sok minden csodálunk,
és tavaszban is várjuk, - a Tavaszt!

Hiába várjuk? Lehet: mi hiába, -
ám jön, és lesz, tudjuk, hogy ideér,
de túl sok még az alkudozó isten,
és sok nyelv nyal, rondán, jutalomért.

Megbánják majd, mert mindig ott a végszó
annak is, ki országot tönkretett,
és annak is, ki maszlagot legelt be,
majd bégetett rá és éljenezett.

Hány németből lett átmeneti állat,
hogy Hitler jött, s hány japánból! S a Dalt,
a Himnuszt, tettel, hány magyar gyalázta, -
s mindazt, mit egykor Kölcsey akart!

Ki hazafi, a gyomra görcsbe rándul:
itt tolvajoknak semmi sem elég!
Eléjük térdel elvakult keresztény, -
s annyit sem lát: itt úr egy csőcselék!

S hogy színleli „értelmiségi” népség
(köztük hányan kutatók, oktatók!):
nem látja szégyen „konzultációkban”
az ország szégyent, - azt a sok csalót!

A Világ jó irányba tart, Barátom, -
csak tetű lassan (ez nem jó – nekünk),
ám ráadásul, - ez nem paradoxon! –
az irány jó, de rossz úton megyünk!

No, nem először! Volt ilyen a múltban.
Itt az intő szó gyorsan lesz halott.
Honnan vettétek ezt a gyávaságot,
Ázsiában még bátor magyarok?

(2019)

A képen:
Szálasi Ferenc belép a Sándor-palotába 1944. október 16-án, forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Magyarorsz%C3%A1g_a_m%C3%A1sodik_vil%C3%A1gh%C3%A1bor%C3%BAban#/media/F%C3%A1jl:Bundesarchiv_Bild_101I-680-8284A-37A,_Budapest,_Ferenc_Sz%C3%A1lasi.jpg