Egy temető mindig szomorú álom
számomra, mert csak temetetlen halott
létezik itt, kivel szóba áll emlék,
s utána dob hálát, indulatot,

szeretetet, gyűlöletet, és annyi
mindenfélét, hogy fel sem sorolhatom…
Ó, nem létezőn hallgató halottak,
nem álmodnám ezt, - mégis álmodom!

Nem álmodnám, - de muszáj, beteg élők!
„Hősi emlékmű”?! Milyen volt sok halott?
S kik voltak egykor a „keretlegények”?
S hányinger szóra hány is hallgatott!

Nyáj-emberek! Szomorú ez az álom.
S szavakkal együtt mily hitvány lett a tett!
Imát hallgattok hazug temetőkben,
s kéritek, újra, a fegyvereket?

Olyan „haza” nekem nem kell, hol tolvaj
az úr, s „keresztényt” mímel embertelen, -
az volt már, többször, hallgató halottak,
s a Múlt máig temetetlen tetem!

Ha van, ha nincs, - egy becsületes Isten
mást mondana, mint, amit ma zeng harang,
kimondaná: itt Júdást Júdás csókol,
s hány nép de lent van, mennyire alant!

Engem más álom és csillag nevelt fel,
s egy jobb Hazában Szépség és Szeretet.
Torz imákat motyogtatsz, álszent ország,
s felszakítsz be sem forrott sebeket!

(2019)


A képen:
Úzvölgyi megemlékezés, 2007 augusztus 26., Márkó Laci felvétele, forrás: https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/5/57/Uzvolgye_2007_megemlekezes.jpg