Feltöltve: 2019-05-01 12:44:06
Megtekintve: 1373
Házimunka
A munka tág fogalom, a házimunka is, de vegyék észbe, Olvasóim: én most nem a Ház munkájáról írok, az valójában nem is munka, hanem… Én most csak a házimunkáról írok, pontosabban gyermekkorom (és némileg fiatalkorom) házimunkájáról. Május elseje ugyan ünnepnap, a Munka Ünnepe, pihenőnap, de én most is írok. Ezt most egy házban írom, azon belül egy lakásban. Az írás, – munka?
Hát erről a kényes kérdésről majd máskor, ha akkor még élek, de térjünk vissza gyermek- és ifjúkorom házimunkáira!
A „házimunka” szó megtévesztő erre a múltra, mert nem csak a házban kellett időnként dolgoznom (dolgoznunk), hanem a kertben is. Nagy volt a ház, nagy volt a kert, de egy kezdő költő ötletessége is nagy lehet. Akár világirodalmi nagyságok ötletességével is felérhet! Bújj, bújj, zöld ág, zöld levelecske…
Egy biztos: sohasem néztem le a fizikai, kétkezi munkát. Csak néztem, - azt is csak akkor, ha muszáj volt. Ha lehetett, akkor tapintatosan otthagytam a dolgozó szülőt. Később is, öntudatos DISZ-titkárként. „A munka becsület és dicsőség dolga”, ez volt a jelszavam, mint a kor jelszava is, és igyekeztem, hogy ne vegyem el másoktól a dicsőséget.
A kert, a ház a fővárosban volt, de akadt ott vidékies paraszti munka elég. Ilyen volt az ásás. Nem állíthatom, hogy sokat kellett ásnom, de nekem, aki nem szeretett másnak vermet ásni, csak az „osztályellenségnek”, már viszonylag kisebb ásás is sok volt. Persze, megjelentek a zsírfényű pajorok (a cserebogár lárvái) és ezeket a kulákokra emlékeztető dagadtakat odadobáltam a tyúkoknak. Hát ez érdekes volt, nem tagadom, de elárulom: az ásást is meg lehet unni. Otthagytam az ásót: ásson helyettem! Az akkori ásóban nem volt még robot, mint, valószínűleg, a mai kapitalista ásóban, Japánban, így nem ásott magától. A házból figyelmeztettek, hogy így nem leszek élmunkás (a Rákosi-korszakban történt).
A legparasztibb munka a kertben a fűrészelés volt, a kerti fűrészelés téli tüzelő miatt kellett, de Apám nem várta meg vele a telet, hanem már nyáron meg ősszel is fűrészeltünk néhányszor. Emlékeztettem a tőle hallott anekdotára, amikor valaki megkérdezte, Deák Ferenctől, még a Kiegyezés előtt, hogy mi lesz télen, mire Deák eltűnődött: - Lesz-e tél az idén?
Apám azonban erősen bízott a szocializmust építő társadalmi rendben (igaz, én is, öntudatos úttörőként, majd DISZ-titkárként), és biztosított: - Lesz tél!
Hát utóbbi fűrészelés sem volt tréfadolog, meg azt a nyavalyás fűrészt időnként szalonnahéjjal kellett kenegetni, hogy ne szoruljon a fába, mint a fába szorult féreg! Szerencsére, a kert azért nem volt egy egész erdő, amelyikről a nóta is kerek-perec bevallja: „Erdő mellett nem jó lakni, mert sok fát kell hasogatni, tizenhárom ölet, meg egy felet, öleljen meg engem, aki szeret!”.
Körülnéztem. Ki szeret engem? Az, aki fűrészelést kíván tőlem, az semmiképpen! El is bujdostam, ha lehetett, Rodostóba, verset írni…
Igaz, bár a fővárosban laktunk, azért érdekes állatok voltak a kertünkben: buta libák, tyúkeszű tyúkok, hápogó kacsák, gyáva nyulak, - de még disznók is. Most a disznók…, - de hát maradjunk a gyermekkori háznál, állatkertnél! Egy darabig, a világháború vége felé, még kecskénk is volt, nem tejelt annyira jól, mint az Európai Unió manapság egyeseknek, de hát az egy más kor volt… Ám a libák, tyúkok, kacsák, nyulak már akkor is olyanok voltak, mint a maiak, nem lehetett értelmesen beszélni a fejükkel, így a beszédet helyettesíteni kellett ezzel-azzal, de úgy, hogy ne csinálhassanak már akkortájt ötvenhatot… Ez a szigorúságom hatott, csak a szülőknek nem kellett kinézniük az ablakon… Lehet, hogy később Nagy Imrének is valami mást kellett volna csinálnia ötvenhatban?
Nagymamám a házimunkák terén nagyon jóságosan bánt velem (velünk), ritkán kellett csak babkávét őrölnünk, vagy a húsdarálón ledarálni a húst, egyébként gyermekkorunkban a feketekávé ivás még nem volt annyira divatban, inkább ünnepélyes alkalmakhoz kötődött, és a hús beszerzése sem volt könnyű, nem volt tehát ez a fajta házimunka annyira megterhelő… Ez nem!
A szőnyegporolás viszont utálatos házimunka volt. Püfölni a nagy szőnyegeket a nádfonatos porolóval nem élvezet volt, hanem fárasztó, és a szőnyeg dühösen ontotta a port. A porszívó akkortájt, ha egyáltalán volt is, nekünk nem. Később ki kellett rázni a szőnyegeket, mert a porológerenda tönkrement…
A porolás, szőnyegrázás mégis hozott egy érdekes gyermekkori kalandot, amelynek Don Quijote (Donki) cicánk lett a főszereplője, mint néhány más történetnek is, ez utóbbit ide másolom GYERMEKKORI DIÓFÁK c. hosszabb írásomból:
„Másik nevezetes alkalommal viszont Donki volt az, akire “rájárt a rúd”. Öcsémmel együtt igen nehéz “szőnyegporolási feladatot” kaptunk. Anyámnak ugyanis mániája volt a “hasznos szeretet”, vagyis hogy a gyermek a szülők, nagyszülők iránti szeretetét, háláját a család érdekében elért valamilyen materiális eredménnyel /pl. sok fát vág, mint alkalmi favágó/ vagy erkölcsi teljesítménnyel /jóság az iskolában, jeles tanulmányi eredmény stb./ mutassa ki. /Nézetét mindmáig helyeslem, de eszem ágában sincs követni, megelégszem azzal, ha valamilyen tapintatos segítségemért nem kapok cserébe vaskos hálátlanságot. Ám rendszerint kapok. /
Nos, a szőnyegrázáshoz, mert később már porológerenda nem volt, az tönkrement, két fő kellett: öcsém és én. Két végén megfogtuk a szőnyegeket és ráztuk, legalábbis annyira, hogy Anyánk, mint meós, ne mondhassa később: “Ez nem munka! Tele van porral!”. Donki az esőcsatorna mellől nézte a dolgot és fejét időnként bedugta a csatorna nyílásába. Mit keresett benne? Nem tudom. Én viszont ilyenkor gyorsan meghúztam a farkát. Kidugta a fejét és komikus, csodálkozó tekintettel szétnézett. Öcsémmel jót nevettünk rajta. A játékot néhányszor megismételtük. Ekkor kegyetlen ötletem támadt. Feltettük a cicát a szőnyeg közepére, megfogtuk a szőnyeg két végét és - hórukk! - magasba röpítettük a panaszkodó nyávogót. Ezt háromszor ismételtük, utána megszántuk a cicát és leengedtük a szőnyeget.
A baj ezután következett: Donki megsértődött. Nem volt hajlandó dorombolni, ha simogattuk, pedig ilyet még sohasem tett! Hiába becézgettük, kedveskedtünk neki… Három napig tartott a “haragszom rátok”. A harmadik nap végén nyers májat csentünk neki a konyhából. Ezt végül elfogadta, megette, simogatni kezdtük, újra dorombolt, - szent volt a béke!”
Ám a szőnyegrázásnál, bármennyire is nem volt közönséges rongyrázás, a padlóvikszelés, kefélés még rémesebb házimunka volt! A padlót egy lábra illesztett kefével kellett dörzsölni, miután előzőleg valamilyen folyadékkal (vagy krémmel?) a szülők kezelték.
Itt azonban zseniális ötletem támadt.
Nálam öt évvel fiatalabb öcsém ugyanis nagyon szerette a meséimet. Elhatároztam: ezt az ifjoncot politikai felvilágosításban fogom részesíteni, mint nála politikailag képzettebb, nagy testvér! Nem mintha öcsém valamiféle jelét adta volna politikai elmaradottságának, hiszen egy időben még „éltanuló” is volt (az ötvenes évek első felében az „élmunkás” kitüntető cím megfelelője az élenjáró kitűnő tanulóknál, én megelégedtem a jeles bizonyítvánnyal).
Miként lehet egy öt évvel fiatalabb testvér politikai tudásszintjét tovább növelni?
Itt jöttem rá, amit addig is tudtam: én zseni vagyok, csak vigyáznom kell, hogy az osztályellenség be ne feketítsen! Meg fogom győzni öcsémet arról, hogy milyen undok, kíméletlen, haszonleső egy kapitalista!
Ehhez, - természetesen csak a szocializmus építésének érdekében! – átmenetileg kapitalista leszek: magánvállalkozó! Öcsém pedig a padlóvikszelő munkás az én vállalkozásomban! Én mesékkel fizetem, ő a mesékért - vikszel. Pénz helyett (hiszen az honnan lett volna nekünk?) kis cédulákat, bonokat kap, amint rajta áll ilyesmi: „15 PERC MESE”, „30 PERC MESE”, és így tovább.
Öcsém vállalkozott arra, hogy padlóvikszelő bérmunkás legyen - mesebérért. Nem csaptam be őt annyira, mint amennyire a mai munkást becsapja a mai magánköztársaság kormánya és munkáltatója, de azért én akkor már olyasmit is tudtam, hogy van „értéktöbblet”, sőt, „extraprofit” is (erről ma hallgatnak). Ezt megértettem Marx tanításaiból, bár, igaz, ami igaz, nem tettem valami sokat bérmunkásom (öcsém) felvilágosításáért utóbbi téren, - de hát ez tőlem, mint kapitalistától, nem is volt elvárható…
No, szóval, ment a vállalkozás, ment a mese, fényesedett a parketta, - de semmi sem tart örökké.
Igen, semmi sem tart örökké, csak, mivel az emberi élet sem, az ürömben néha kevesebb az öröm, mint az ember szeretné. Sőt! Még az is előfordul, hogy van olyan üröm, amiben semmi öröm sincsen! Utóbbira nehezen jönnek rá azok az emberek, akik minden áron hinni akarnak a hihetetlenben is!
Ó, de sokan vannak az utóbbiak mostanában, Magyarországon! Azok a minden áron hívők… Ha nem térnek észre, nagy árat fognak fizetni érte!
(2019)
Illusztráció: Pixabay.
Hát erről a kényes kérdésről majd máskor, ha akkor még élek, de térjünk vissza gyermek- és ifjúkorom házimunkáira!
A „házimunka” szó megtévesztő erre a múltra, mert nem csak a házban kellett időnként dolgoznom (dolgoznunk), hanem a kertben is. Nagy volt a ház, nagy volt a kert, de egy kezdő költő ötletessége is nagy lehet. Akár világirodalmi nagyságok ötletességével is felérhet! Bújj, bújj, zöld ág, zöld levelecske…
Egy biztos: sohasem néztem le a fizikai, kétkezi munkát. Csak néztem, - azt is csak akkor, ha muszáj volt. Ha lehetett, akkor tapintatosan otthagytam a dolgozó szülőt. Később is, öntudatos DISZ-titkárként. „A munka becsület és dicsőség dolga”, ez volt a jelszavam, mint a kor jelszava is, és igyekeztem, hogy ne vegyem el másoktól a dicsőséget.
A kert, a ház a fővárosban volt, de akadt ott vidékies paraszti munka elég. Ilyen volt az ásás. Nem állíthatom, hogy sokat kellett ásnom, de nekem, aki nem szeretett másnak vermet ásni, csak az „osztályellenségnek”, már viszonylag kisebb ásás is sok volt. Persze, megjelentek a zsírfényű pajorok (a cserebogár lárvái) és ezeket a kulákokra emlékeztető dagadtakat odadobáltam a tyúkoknak. Hát ez érdekes volt, nem tagadom, de elárulom: az ásást is meg lehet unni. Otthagytam az ásót: ásson helyettem! Az akkori ásóban nem volt még robot, mint, valószínűleg, a mai kapitalista ásóban, Japánban, így nem ásott magától. A házból figyelmeztettek, hogy így nem leszek élmunkás (a Rákosi-korszakban történt).
A legparasztibb munka a kertben a fűrészelés volt, a kerti fűrészelés téli tüzelő miatt kellett, de Apám nem várta meg vele a telet, hanem már nyáron meg ősszel is fűrészeltünk néhányszor. Emlékeztettem a tőle hallott anekdotára, amikor valaki megkérdezte, Deák Ferenctől, még a Kiegyezés előtt, hogy mi lesz télen, mire Deák eltűnődött: - Lesz-e tél az idén?
Apám azonban erősen bízott a szocializmust építő társadalmi rendben (igaz, én is, öntudatos úttörőként, majd DISZ-titkárként), és biztosított: - Lesz tél!
Hát utóbbi fűrészelés sem volt tréfadolog, meg azt a nyavalyás fűrészt időnként szalonnahéjjal kellett kenegetni, hogy ne szoruljon a fába, mint a fába szorult féreg! Szerencsére, a kert azért nem volt egy egész erdő, amelyikről a nóta is kerek-perec bevallja: „Erdő mellett nem jó lakni, mert sok fát kell hasogatni, tizenhárom ölet, meg egy felet, öleljen meg engem, aki szeret!”.
Körülnéztem. Ki szeret engem? Az, aki fűrészelést kíván tőlem, az semmiképpen! El is bujdostam, ha lehetett, Rodostóba, verset írni…
Igaz, bár a fővárosban laktunk, azért érdekes állatok voltak a kertünkben: buta libák, tyúkeszű tyúkok, hápogó kacsák, gyáva nyulak, - de még disznók is. Most a disznók…, - de hát maradjunk a gyermekkori háznál, állatkertnél! Egy darabig, a világháború vége felé, még kecskénk is volt, nem tejelt annyira jól, mint az Európai Unió manapság egyeseknek, de hát az egy más kor volt… Ám a libák, tyúkok, kacsák, nyulak már akkor is olyanok voltak, mint a maiak, nem lehetett értelmesen beszélni a fejükkel, így a beszédet helyettesíteni kellett ezzel-azzal, de úgy, hogy ne csinálhassanak már akkortájt ötvenhatot… Ez a szigorúságom hatott, csak a szülőknek nem kellett kinézniük az ablakon… Lehet, hogy később Nagy Imrének is valami mást kellett volna csinálnia ötvenhatban?
Nagymamám a házimunkák terén nagyon jóságosan bánt velem (velünk), ritkán kellett csak babkávét őrölnünk, vagy a húsdarálón ledarálni a húst, egyébként gyermekkorunkban a feketekávé ivás még nem volt annyira divatban, inkább ünnepélyes alkalmakhoz kötődött, és a hús beszerzése sem volt könnyű, nem volt tehát ez a fajta házimunka annyira megterhelő… Ez nem!
A szőnyegporolás viszont utálatos házimunka volt. Püfölni a nagy szőnyegeket a nádfonatos porolóval nem élvezet volt, hanem fárasztó, és a szőnyeg dühösen ontotta a port. A porszívó akkortájt, ha egyáltalán volt is, nekünk nem. Később ki kellett rázni a szőnyegeket, mert a porológerenda tönkrement…
A porolás, szőnyegrázás mégis hozott egy érdekes gyermekkori kalandot, amelynek Don Quijote (Donki) cicánk lett a főszereplője, mint néhány más történetnek is, ez utóbbit ide másolom GYERMEKKORI DIÓFÁK c. hosszabb írásomból:
„Másik nevezetes alkalommal viszont Donki volt az, akire “rájárt a rúd”. Öcsémmel együtt igen nehéz “szőnyegporolási feladatot” kaptunk. Anyámnak ugyanis mániája volt a “hasznos szeretet”, vagyis hogy a gyermek a szülők, nagyszülők iránti szeretetét, háláját a család érdekében elért valamilyen materiális eredménnyel /pl. sok fát vág, mint alkalmi favágó/ vagy erkölcsi teljesítménnyel /jóság az iskolában, jeles tanulmányi eredmény stb./ mutassa ki. /Nézetét mindmáig helyeslem, de eszem ágában sincs követni, megelégszem azzal, ha valamilyen tapintatos segítségemért nem kapok cserébe vaskos hálátlanságot. Ám rendszerint kapok. /
Nos, a szőnyegrázáshoz, mert később már porológerenda nem volt, az tönkrement, két fő kellett: öcsém és én. Két végén megfogtuk a szőnyegeket és ráztuk, legalábbis annyira, hogy Anyánk, mint meós, ne mondhassa később: “Ez nem munka! Tele van porral!”. Donki az esőcsatorna mellől nézte a dolgot és fejét időnként bedugta a csatorna nyílásába. Mit keresett benne? Nem tudom. Én viszont ilyenkor gyorsan meghúztam a farkát. Kidugta a fejét és komikus, csodálkozó tekintettel szétnézett. Öcsémmel jót nevettünk rajta. A játékot néhányszor megismételtük. Ekkor kegyetlen ötletem támadt. Feltettük a cicát a szőnyeg közepére, megfogtuk a szőnyeg két végét és - hórukk! - magasba röpítettük a panaszkodó nyávogót. Ezt háromszor ismételtük, utána megszántuk a cicát és leengedtük a szőnyeget.
A baj ezután következett: Donki megsértődött. Nem volt hajlandó dorombolni, ha simogattuk, pedig ilyet még sohasem tett! Hiába becézgettük, kedveskedtünk neki… Három napig tartott a “haragszom rátok”. A harmadik nap végén nyers májat csentünk neki a konyhából. Ezt végül elfogadta, megette, simogatni kezdtük, újra dorombolt, - szent volt a béke!”
Ám a szőnyegrázásnál, bármennyire is nem volt közönséges rongyrázás, a padlóvikszelés, kefélés még rémesebb házimunka volt! A padlót egy lábra illesztett kefével kellett dörzsölni, miután előzőleg valamilyen folyadékkal (vagy krémmel?) a szülők kezelték.
Itt azonban zseniális ötletem támadt.
Nálam öt évvel fiatalabb öcsém ugyanis nagyon szerette a meséimet. Elhatároztam: ezt az ifjoncot politikai felvilágosításban fogom részesíteni, mint nála politikailag képzettebb, nagy testvér! Nem mintha öcsém valamiféle jelét adta volna politikai elmaradottságának, hiszen egy időben még „éltanuló” is volt (az ötvenes évek első felében az „élmunkás” kitüntető cím megfelelője az élenjáró kitűnő tanulóknál, én megelégedtem a jeles bizonyítvánnyal).
Miként lehet egy öt évvel fiatalabb testvér politikai tudásszintjét tovább növelni?
Itt jöttem rá, amit addig is tudtam: én zseni vagyok, csak vigyáznom kell, hogy az osztályellenség be ne feketítsen! Meg fogom győzni öcsémet arról, hogy milyen undok, kíméletlen, haszonleső egy kapitalista!
Ehhez, - természetesen csak a szocializmus építésének érdekében! – átmenetileg kapitalista leszek: magánvállalkozó! Öcsém pedig a padlóvikszelő munkás az én vállalkozásomban! Én mesékkel fizetem, ő a mesékért - vikszel. Pénz helyett (hiszen az honnan lett volna nekünk?) kis cédulákat, bonokat kap, amint rajta áll ilyesmi: „15 PERC MESE”, „30 PERC MESE”, és így tovább.
Öcsém vállalkozott arra, hogy padlóvikszelő bérmunkás legyen - mesebérért. Nem csaptam be őt annyira, mint amennyire a mai munkást becsapja a mai magánköztársaság kormánya és munkáltatója, de azért én akkor már olyasmit is tudtam, hogy van „értéktöbblet”, sőt, „extraprofit” is (erről ma hallgatnak). Ezt megértettem Marx tanításaiból, bár, igaz, ami igaz, nem tettem valami sokat bérmunkásom (öcsém) felvilágosításáért utóbbi téren, - de hát ez tőlem, mint kapitalistától, nem is volt elvárható…
No, szóval, ment a vállalkozás, ment a mese, fényesedett a parketta, - de semmi sem tart örökké.
Igen, semmi sem tart örökké, csak, mivel az emberi élet sem, az ürömben néha kevesebb az öröm, mint az ember szeretné. Sőt! Még az is előfordul, hogy van olyan üröm, amiben semmi öröm sincsen! Utóbbira nehezen jönnek rá azok az emberek, akik minden áron hinni akarnak a hihetetlenben is!
Ó, de sokan vannak az utóbbiak mostanában, Magyarországon! Azok a minden áron hívők… Ha nem térnek észre, nagy árat fognak fizetni érte!
(2019)
Illusztráció: Pixabay.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!