Mit mondhatnék? Nem is versekbe illő
ez az idő, csak prózába: gyalázat
és nevetség tragikus keveréke
játszat színpadán piszkos, hülye Házat,

hol Arany versben szegezik a ponyvát
Szűcs György fölé, s közben e kulák várja,
hogy koncot dobjon istenített Tolvaj
(s Mennyben is számít kövér bajuszára).

Hát Bajusz kell a sóvárgó magyarnak?
(…mint éljenezték egykor Dolfi Bácsit!
Mai hazugság ott ölelget múltat,
s kilógó lóláb már messziről látszik…).

Magyarok ezek? Nem versekbe illő
e csőcselék, - dehogy Petőfi Népe!
Itt nagyban megy a szennyes Isten-üzlet,
s a szemforgatás álszent szentbeszéde.

Krisztus? Ugyan! Ő meghalt a Kereszten, -
s hányszor tettek zsidók, majd keresztények,
akkoriak, becstelen álcsodákat
rémvalóságában a könnynek, vérnek!

Én kimondom, s ha ezért nem szerettek, -
az érdemem: - Olyan szeretet nem kell,
mely megalkuszik (undorít ily kalmár!)
Hazájával házaló becstelennel!

Az én Eszmém egy gondolkodó Ország,
s két rossz közül is, ha tud, jobbat választ,
szemébe mondja csalását Csalónak,
s igaz szavakat megtévedtnek átad.

Az, ami most van, nem is versbe illő, -
Hazád arcán a szégyenek nem égnek?
Miért lapulsz meg oly gyáván, keresztény, -
és nem hívője felházas meséknek?

S te is, zsidó, ki múltat elfelejtesz,
s kit ős-szenvedés naggyá is tehetne,
gondolkodj: mitől vidám a vasárnap, -
és vidámmá milyen vásárnap tette?!

Az én Eszmém egy gondolkodó Ország,
s most, Magyarország, - a szemedbe nézek:
- Két rossz közül tudj választani jobbat, -
múltból, jelenből tanulj tisztességet!

A költő, tudom, lenézett kisember
(legnagyobb is, bármilyen igaz álma!).
Verset ő ír? Nem! Láthatatlan Isten
szólít Szépség-hűségre, Szabadságra!

(2019)

Illusztráció: Pixabay.