A hegyoldalban délceg, magas fenyőfa állt. Kicsit lejjebb, egy hasadékban pedig nagy nyárfa.

A nyárfának tetszett, ha szellő mozgatta a leveleit, de az erős szelet nem kedvelte. Oka volt rá, mert a szél egyszer a nyárfa két ágát is letörte. Szerette viszont a napfényes időt, mert akkor szépen csillogtak ezüstös levelei.

A fenyő ezzel szemben örült, ha erős szél zúgatta lombkoronáját. Ilyenkor harcias katonának, sőt, olykor a fák hadvezérének képzelte önmagát.

Éppen sötét fellegek futottak össze az égen. A szél egyre erősebb lett. A Nap eltűnt.

A fenyő diadallal nézett le a nyárfára:
- A szél legyőzte a Napot!

A nyárfa elkomorult, de nem szólt semmit.

Hamarosan azonban elcsitult a szél, szétszóródtak a felhők, és újra kisütött a Nap.

Most a nyárfa vetette oda a fenyőnek, lenézően:
- Mégis a Nap nyert! A szél már meghunyászkodott előtte.

Egy varázsló, aki hallotta a két fa beszélgetését, elmosolyodott, és így szólt:
- Inkább úgy mondanám: egyikük sem győzött, csak eljátszottak egy jelenetet a Természet Színpadán!

Ez a megjegyzés nem tetszett sem a fenyőnek, sem a nyárfának, de a varázsló bölcsebb volt annál, hogy ezt a szívére vegye. Inkább elővette hátizsákjából azokat a harapnivalókat, amelyeket gondos felesége varázsolt oda.

Az illusztráció forrása: https://pixabay.com/hu/populus-alba-fa-ny%C3%A1rfa-feh%C3%A9r-ny%C3%A1r-59718/