Az ősz színeit vitte,
színek mondtak mesét,
s e szín mesékben szív volt,
s szív-nyitó messzeség.

Egy vers magában bújt meg,
de nem volt önmaga, -
kis rímes csigaházban
elhal a szó: haza.

Még írtam neki párszor,
míg fent kék volt az ég,
s mímelte meg nem értés
kanyargós idejét.

Tudtam: ily ijedt élet
az enyém nem lehet, -
ha nem is érem már meg
tavasz-reményemet.

Nem jó, ha fél a költő,
s hízelgésért elad
múltat, csillagos álmot,
szépség-tavaszokat.

Mit írtam: nem szerette.
S lehet, már én sem Őt, -
senkit, ki kész eladni
egy jobb és szebb időt…

Az ősz színeit vitte,
a változó csodát:
mesés kaleidoszkóp
mosolygós bánatát.

Az őszön túli télen
átláttam: tavaszig,
amelyben majd ítélő
virágzengés lakik.

Nem jó, ha fél a költő,
s fejet hajt, és elad
kertelő kalmárságnak
látszat világokat.

Az ősz színeit vitte
a színtelenbe át,
de költő szemben, szívben
legyen teljes világ!

Költő átlát az őszön,
tél hozta életen,
s tudja: a Tavasz eljön,
mit még rejt Végtelen!

Tudja: ítélet eljön,
s ő hiába halott,
mert vers-szívébe néznek
felfénylő csillagok.

Tudja: az lehet költő,
ki gondolkodni mer.
Az Eszme bátor Isten,
s gyáváknak nem felel.

Tudja: sunyító senkik
nyája bár nagy lehet,
de mocskos, mit sem érő,
szájas álszeretet.

Üldözött vers-szavakkal
szólni és tenni kell,
a Szabadság és Szépség
dal-isteneivel!

Az ősz színeit vitte,
s bár nem hozott hazát,
egy Csillag ragyogott még
volt égboltokon át,

ragyogta: bármily távol
e vörös szín Haza,
eljön, s ítél a Szépség, -

a Költő Csillaga!

(2018)

Az illusztráció forrása: https://pixabay.com/hu/%C5%91sz-sz%C3%ADnpomp%C3%A1s-%C5%91sz-fall-lombozat-1840222/