Feltöltve: 2018-09-09 17:16:06
Megtekintve: 1421
A Természet természetének vizsgálata (1)
A Természet természetének vizsgálatát nem ma kezdtem, vénséges vénen, hanem már kisgyerekesen ifjúságosan. Persze, az kérdés: mennyiben volt ez a vizsgálat eleinte tudatos, és mennyiben ösztönös?
Eleinte ösztönös lehetett, de hamar megjött hozzá a tudat. Matyi Bácsi ideje öntudatos is volt, meg tudatos is. Mára mindkettő elment az országból: a tudat is, az öntudat is. Hová ment? Talán vándorútra az időben, és majd visszajön. Nem írom: meglátjuk, mert én már nem fogom meglátni. Ám visszajön, lesz, aki meglátja, lesz, aki nem. Majd meglátjuk, mondta a mondás szerinti vak is. Találó mondás, de Önöknél, Nem Olvasó Olvasóim, nem fog célba találni. Jó ideig legalábbis ilyen találata nem látszik valószínűnek. Háromszínűen különösen nem!
Petőfi szerette a Természetet. Ez a Szeretet egy nagy Költőé volt. Hasonló egy kis költőéhez, akire nem akarok ujjal mutogatni, mert az ember, ha ír, arra koncentráljon. Ám már Petőfi észrevette: a Természet megjátssza magát. Akárcsak az a sok ember, aki most… Miből tűnik ez ki Petőfinél? Például: A Tisza című verséből (interneten: http://magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/petofi/tisza.htm). Észrevette: a Tisza olyan, mint a nép. Először megjátssza a boldog békeidőt, azután pusztító árvizet hoz, pontosabban hozatnak vele, de ő sem vétlen. Mit is csinált Tisza a magyarsággal?
No, lám csak! Máris itt egy érdekes székely kapu, amin nem akar bemenni a mai székely odaát, de a nem székely is elüldögél a széken ideát. Meg arra székel, amire nem kellene. Nem, nem olvas verset tiszafás témáról, olyat, mint.. Mérgező is a tiszafa bogyója… Jól teszed, te székely, ne is olvasd írásom azon a címen, amit ideírok: https://www.facebook.com/permalink.php?story_fbid=474568966373775&id=100014620267716&comment_id=475175002979838¬if_id=1536495063777251¬if_t=feed_comment). Te csak tartsd a markod, a hegyeid Petőfi csodálta, de nem szerette, a nagy Költő az Alföldet szerette, a nyíltságot, őszinteséget.. (Az Alföld, interneten: http://magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/petofi/alf.htm). Persze, ha neked az a fő, ami „al-„, hát az olyan föld…
Nos, én is az őszinteséget, nyíltságot, értelmes bátorságot szeretem… Pontosabban: szeretném. Hát ezt már alig-alig látom Petőfi egykori hazájában… Már lassan nyomait sem. Itt élt ez a Petőfi egyáltalán?
Persze, persze, itt élt, csak meghalt. Már 1849-ben, állítólag. Ha akkor esetleg fizikailag nem is (utóbbi kutatások, amelyekkel a kutya sem törődik, magyar eb sem), akkor is meghalt. Még 1849-ben. Ez neki jól jött. Eszméinek igen rosszul, ezt a mai magyar jelenben is látja, aki nem vak. Uramisten, hát ennyi vak hunt teremtettél?! Szép kis Teremtés!
A Természet természete azonban változó. Ma is szinte a hőgutáig nyájaskodott velem, de amikor látta, hogy nem akarok tűzhalált halni, hiába strapálja magát, akkor csak rám dörgött, fenyegetett. Később megint áttért a túlzott nyájaskodásra.
Rászóltam:
- Segítesz egy szépirodalmi kérdés eldöntésében?
Nem akart, mert rájött az irigység. Tudta, hogy szép az Ő rétje, de az a Rét, ami az én versbeli Rétem… Meg titokzatos az Ő erdeje, de az a sötét Erdő, amiről én rántom le a leplet, meg költői elődeim… Hát ahhoz még a radványi sötét erdő, amelyben halva találták Bárczi Benőt, az is csak egy kis fényes, mesebeli ligetecske (Arany János: Tetemre hívás, interneten: http://magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/arany/tetemre.htm). Persze, voltak olyan erdők is, meg nem erdők, ahol a később fehér lovon Budapestre belovagló haditengerész… Gábor Andor írt erről, többek között Orgovány c. versében (interneten: http://www.guppy.eoldal.hu/cikkek/gabor-andor--1884-1953-/orgovany.html). Hajazik valami, kis góbék és kópék, vagy nem csak a vakot játsszátok, hanem a süketet is? Hasznos játék, csak, persze, megsúgom álszent fületekbe: még köszönő viszonyban sincs a Becsülettel… Nem baj? Hát baj is van, és még mennyi lesz is belőle, akár nagyon nagy is, de utóbbit nem kívánom!
A Természet ezúttal végül mégis megszánt és segített egy szépirodalmi kérdés eldöntésében.
Mi volt ez a kérdés?
Évtizedekkel kell visszamennem az előzményekhez. Az unokák még kicsik voltak, és eszembe jutott József Attila gyermekként írt zsengéje, verse: Szeretném, ha vadalmafa lennék! (interneten: http://www.mek.oszk.hu/00700/00708/html/kolto00000/kotet00001/ciklus00006/cim00014.htm).
Ott volt egy vadalmafa, az erdőben, a hármashatárhegyi vitorlázó repülőtér felé vezető úton. Így szóltam az unokákhoz, tancélosan:
- Most kipróbálhatjátok, hogy milyen jószívű volt az én kedvenc költőm, József Attila Bácsi! Vadalmafává szeretett volna változni, hogy minden éhes gyermeket jól tudjon lakatni a termésével! Kóstoljátok meg ezt a csinos kis vadalmát!
Javaslatom mérsékelt lelkesedés fogadta, de azért beleharaptak egy vadalmába, - és mindjárt ki is köpték.
Rosszallóan néztem rájuk. Én is beleharaptam egybe, és – igazuk volt! Én is kiköptem a vadalma darabkát.
- Csacskaságot írt volna az a kis József Attila, azzal a vadalmával? – így tűnődtem.
Mégis volt bennem némi kétely: 1989 után vagyunk, és annyi hamisat mondtak, mondanak József Attilára (is), pedig nem abban az „átkos” rendszerben élt, hanem a Horthy Miklós korszak rémuralma idején, - nem lehet, hogy a nagy privatizációs disznóságok alatt (amelyek egyébként még ma is tartanak) nagy ravaszul még a vadalmafákat is kicserélték?
Viszont arra is gondoltam: ha a vadkörte (vackor) is olyan eltérő minőségű különböző tájakon (néha még ugyanazon táj egyes más-más helyein is), akkor esetleges ez nem olyan vadalmafa volt, mint amilyennel József Attila egykor, gyermekként, találkozott…
Most, évtizedek után, a Természet segített, ha nem is kellő irodalomtörténeti tudással. A hármashatárhegyi lejtőn ugyanis, magányos bolyongásom során, találtam egy vadalmafát. Szép kis kerek almái már azt jelezték: talán ez a termés, nem az a termés, mint régen, azon a másik vadalmafán!
Megízleltem, és kiderült: így van! Éhes gyermekeket a Költő jól tudott volna lakatni, ha vadalmafává vált volna.
Hát, mint a legtöbb versében, igaza volt a nagy Költőnek, most is.
Ami azonban rosszabb, - igaz, versként, és nem vadalmaként – még az unokák által megkóstolt első fajta vadalmánál is, az József Attila verse Trianonról (Nem! Nem! Soha!, interneten: http://www.mek.oszk.hu/00700/00708/html/kolto00000/kotet00001/ciklus00028/cim00040.htm).
Ám az is igaz, ezt még kamaszkorban írta. A fiatal költőt megszédítette az akkori nacionalista tömeghangulat.
Verse még így is értékes: példa a rossz versekre, formailag is, tartalmilag is. Meg arra is: szédülős az ember, megszédülős. Kortól függetlenül is.
Még akkor is, ha magyar! Ezt már egy igen érdekesen tévutas író is tudta, még ha a gúnyát rosszul szabta is ki, és ezt fel sem fogta: Szabó Dezső. Szoborfejét meg lehet tekinteni a Gellérthegyen.
Itt meg el lehet olvasni Feltámadás Makucsán c. írását (interneten: http://mek.oszk.hu/15300/15335/15335.htm).
(2018)
A képen:
Szabó Dezső fejszobra a róla elnevezett sétányon,Szervátiusz Tibor alkotása, Budapest, a Gellért-hegyi Citadella közelében, forrás: https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/f/f8/Szab%C3%B3_Dezs%C5%91_bust2.JPG
Eleinte ösztönös lehetett, de hamar megjött hozzá a tudat. Matyi Bácsi ideje öntudatos is volt, meg tudatos is. Mára mindkettő elment az országból: a tudat is, az öntudat is. Hová ment? Talán vándorútra az időben, és majd visszajön. Nem írom: meglátjuk, mert én már nem fogom meglátni. Ám visszajön, lesz, aki meglátja, lesz, aki nem. Majd meglátjuk, mondta a mondás szerinti vak is. Találó mondás, de Önöknél, Nem Olvasó Olvasóim, nem fog célba találni. Jó ideig legalábbis ilyen találata nem látszik valószínűnek. Háromszínűen különösen nem!
Petőfi szerette a Természetet. Ez a Szeretet egy nagy Költőé volt. Hasonló egy kis költőéhez, akire nem akarok ujjal mutogatni, mert az ember, ha ír, arra koncentráljon. Ám már Petőfi észrevette: a Természet megjátssza magát. Akárcsak az a sok ember, aki most… Miből tűnik ez ki Petőfinél? Például: A Tisza című verséből (interneten: http://magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/petofi/tisza.htm). Észrevette: a Tisza olyan, mint a nép. Először megjátssza a boldog békeidőt, azután pusztító árvizet hoz, pontosabban hozatnak vele, de ő sem vétlen. Mit is csinált Tisza a magyarsággal?
No, lám csak! Máris itt egy érdekes székely kapu, amin nem akar bemenni a mai székely odaát, de a nem székely is elüldögél a széken ideát. Meg arra székel, amire nem kellene. Nem, nem olvas verset tiszafás témáról, olyat, mint.. Mérgező is a tiszafa bogyója… Jól teszed, te székely, ne is olvasd írásom azon a címen, amit ideírok: https://www.facebook.com/permalink.php?story_fbid=474568966373775&id=100014620267716&comment_id=475175002979838¬if_id=1536495063777251¬if_t=feed_comment). Te csak tartsd a markod, a hegyeid Petőfi csodálta, de nem szerette, a nagy Költő az Alföldet szerette, a nyíltságot, őszinteséget.. (Az Alföld, interneten: http://magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/petofi/alf.htm). Persze, ha neked az a fő, ami „al-„, hát az olyan föld…
Nos, én is az őszinteséget, nyíltságot, értelmes bátorságot szeretem… Pontosabban: szeretném. Hát ezt már alig-alig látom Petőfi egykori hazájában… Már lassan nyomait sem. Itt élt ez a Petőfi egyáltalán?
Persze, persze, itt élt, csak meghalt. Már 1849-ben, állítólag. Ha akkor esetleg fizikailag nem is (utóbbi kutatások, amelyekkel a kutya sem törődik, magyar eb sem), akkor is meghalt. Még 1849-ben. Ez neki jól jött. Eszméinek igen rosszul, ezt a mai magyar jelenben is látja, aki nem vak. Uramisten, hát ennyi vak hunt teremtettél?! Szép kis Teremtés!
A Természet természete azonban változó. Ma is szinte a hőgutáig nyájaskodott velem, de amikor látta, hogy nem akarok tűzhalált halni, hiába strapálja magát, akkor csak rám dörgött, fenyegetett. Később megint áttért a túlzott nyájaskodásra.
Rászóltam:
- Segítesz egy szépirodalmi kérdés eldöntésében?
Nem akart, mert rájött az irigység. Tudta, hogy szép az Ő rétje, de az a Rét, ami az én versbeli Rétem… Meg titokzatos az Ő erdeje, de az a sötét Erdő, amiről én rántom le a leplet, meg költői elődeim… Hát ahhoz még a radványi sötét erdő, amelyben halva találták Bárczi Benőt, az is csak egy kis fényes, mesebeli ligetecske (Arany János: Tetemre hívás, interneten: http://magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/arany/tetemre.htm). Persze, voltak olyan erdők is, meg nem erdők, ahol a később fehér lovon Budapestre belovagló haditengerész… Gábor Andor írt erről, többek között Orgovány c. versében (interneten: http://www.guppy.eoldal.hu/cikkek/gabor-andor--1884-1953-/orgovany.html). Hajazik valami, kis góbék és kópék, vagy nem csak a vakot játsszátok, hanem a süketet is? Hasznos játék, csak, persze, megsúgom álszent fületekbe: még köszönő viszonyban sincs a Becsülettel… Nem baj? Hát baj is van, és még mennyi lesz is belőle, akár nagyon nagy is, de utóbbit nem kívánom!
A Természet ezúttal végül mégis megszánt és segített egy szépirodalmi kérdés eldöntésében.
Mi volt ez a kérdés?
Évtizedekkel kell visszamennem az előzményekhez. Az unokák még kicsik voltak, és eszembe jutott József Attila gyermekként írt zsengéje, verse: Szeretném, ha vadalmafa lennék! (interneten: http://www.mek.oszk.hu/00700/00708/html/kolto00000/kotet00001/ciklus00006/cim00014.htm).
Ott volt egy vadalmafa, az erdőben, a hármashatárhegyi vitorlázó repülőtér felé vezető úton. Így szóltam az unokákhoz, tancélosan:
- Most kipróbálhatjátok, hogy milyen jószívű volt az én kedvenc költőm, József Attila Bácsi! Vadalmafává szeretett volna változni, hogy minden éhes gyermeket jól tudjon lakatni a termésével! Kóstoljátok meg ezt a csinos kis vadalmát!
Javaslatom mérsékelt lelkesedés fogadta, de azért beleharaptak egy vadalmába, - és mindjárt ki is köpték.
Rosszallóan néztem rájuk. Én is beleharaptam egybe, és – igazuk volt! Én is kiköptem a vadalma darabkát.
- Csacskaságot írt volna az a kis József Attila, azzal a vadalmával? – így tűnődtem.
Mégis volt bennem némi kétely: 1989 után vagyunk, és annyi hamisat mondtak, mondanak József Attilára (is), pedig nem abban az „átkos” rendszerben élt, hanem a Horthy Miklós korszak rémuralma idején, - nem lehet, hogy a nagy privatizációs disznóságok alatt (amelyek egyébként még ma is tartanak) nagy ravaszul még a vadalmafákat is kicserélték?
Viszont arra is gondoltam: ha a vadkörte (vackor) is olyan eltérő minőségű különböző tájakon (néha még ugyanazon táj egyes más-más helyein is), akkor esetleges ez nem olyan vadalmafa volt, mint amilyennel József Attila egykor, gyermekként, találkozott…
Most, évtizedek után, a Természet segített, ha nem is kellő irodalomtörténeti tudással. A hármashatárhegyi lejtőn ugyanis, magányos bolyongásom során, találtam egy vadalmafát. Szép kis kerek almái már azt jelezték: talán ez a termés, nem az a termés, mint régen, azon a másik vadalmafán!
Megízleltem, és kiderült: így van! Éhes gyermekeket a Költő jól tudott volna lakatni, ha vadalmafává vált volna.
Hát, mint a legtöbb versében, igaza volt a nagy Költőnek, most is.
Ami azonban rosszabb, - igaz, versként, és nem vadalmaként – még az unokák által megkóstolt első fajta vadalmánál is, az József Attila verse Trianonról (Nem! Nem! Soha!, interneten: http://www.mek.oszk.hu/00700/00708/html/kolto00000/kotet00001/ciklus00028/cim00040.htm).
Ám az is igaz, ezt még kamaszkorban írta. A fiatal költőt megszédítette az akkori nacionalista tömeghangulat.
Verse még így is értékes: példa a rossz versekre, formailag is, tartalmilag is. Meg arra is: szédülős az ember, megszédülős. Kortól függetlenül is.
Még akkor is, ha magyar! Ezt már egy igen érdekesen tévutas író is tudta, még ha a gúnyát rosszul szabta is ki, és ezt fel sem fogta: Szabó Dezső. Szoborfejét meg lehet tekinteni a Gellérthegyen.
Itt meg el lehet olvasni Feltámadás Makucsán c. írását (interneten: http://mek.oszk.hu/15300/15335/15335.htm).
(2018)
A képen:
Szabó Dezső fejszobra a róla elnevezett sétányon,Szervátiusz Tibor alkotása, Budapest, a Gellért-hegyi Citadella közelében, forrás: https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/f/f8/Szab%C3%B3_Dezs%C5%91_bust2.JPG
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!