Feltöltve: 2018-07-29 10:59:53
Megtekintve: 1510
Miként lettem humanista?
Eltöprengtem a kérdésen: miként lettem humanista? Azon nem töprengtem el, hogy miért lettem humanista, mert jól tudtam: úgysem fogom tudni megválaszolni.
A humanista szereti az embereket, - úgy nagy általánosságban, mert konkrét embereket nehezebb szeretni, mint az egész emberiséget. A humanista az egész emberiséget szereti, ezért azután az alábbiak nem szeretik őt: 1. a konkrét emberek, 2. az egész emberiség, 3. a konkrét embertelenek, 4. nagy és kis általánosságban az egész embertelenség. Utóbbi kettő, persze, messze túlmegy a nem szeretés határán, olyannyira, hogy azon az Isten is elcsodálkozna, ha volna, és a volnán belül olyan volna, amilyennek a Szent Írások, köztük a Biblia is, elképzeltetik, beképzeltetik a jámbor hívőkkel, akik hol jámborak, hol éppen ellenkezőleg, de a történelem tanúsága szerint sokszor nagyon ellenkezőleg, bár időnként akad egy-egy olyan igazi szamár is, mint az a bibliai szamár szamaritánus egy szép példabeszédben.
Persze, a humanista is saját magát szereti a legjobban, ami helyes is (bizonyos határokon belül), hiszen, bár nem igaz a mondás, hogy mindenki söpörjön a saját háza előtt, de azért jó, ha valaki a saját háza előtt is söpör, meg saját házában, lakásában is jótékonykodik saját magával és családjával. Fontos a példamutatás!
Nos, amikor én születtem (nem tegnap volt!) a kötelező divatok közé tartozott bizonyos közösségeknél, hogy, amikor a szülöttek szülők lesznek, és így újabb keresztet vesznek a nyakukba, picike megtorlásként az újszülöttre szentelt vizet csurgattatnak a templomban, némi visszabosszantásként. Ha ez a csurgatás, ráfröccsentés elmaradt, akkor jött a szülők megrovása lelki bizonyítványukba. Olyan kötelező divat volt ez akkoriban, gyermekkoromban, Hunniában, mint a kötelező házasságkötés, ha valaki kötötte az ebet a karóhoz, hogy ő csak együtt élni akar más nemű társával, akkor született gyermekük azt a megbélyegzést kapta: törvénytelen. Utóbbi renitenskedés azonban - akkor - nagyon ritka volt, mert az ilyen törvénytelen élete nem volt örvénytelen, igaz, sokszor sokak törvényes élete is csak annyit ért, mint halottnak a szenteltvíz, ahogy a mondás tartja. Ma már, - főleg 1989 óta, - vígan zajlanak a házasságkötés nélküli együttélések, Isten, ha van, és mégsem olyan, mint amilyennek a templomokban hirdetik (meg amilyennek a Biblia bemutatja), ez utóbbi együttélések felett szemet huny, mármint a gyakorlatban, mert a templomokban azért hirdetteti az ellenkezőjét (persze, valójában nem Ő hirdetteti, csak ráfogják a dolgot).
No de nem akarok a humanizmus ügyében Ádámig és Éváig visszamenni. Nekem a pólyában sok minden nem tetszett, maga a pólya sem, de némileg később volt, hogy az Édenkerten is elgondolkoztam, akkor már rövidnadrágban
mentem az iskolába, kezdetben a hittan is kötelező tantárgy volt, a pap bácsi tanította, és szavaiból kiderült: a Tudás Fájának almáját nem volt helyes megkóstolnia az első emberpárnak, mert a tudás bajt okoz. A Tudás okozta (meg a Kígyó, aki az Almát kínálta), hogy az a kis harapás az Almából elvette az akkori, kétszemélyes emberiség eszét. Már, persze, ha az Édenben még volt neki.
Hát egyből láttam: ebben van valami, de mi lett volna, ha Ádám és Éva felfalja az egész almát, de még repetázik is e gyümölcsből? Mi lett volna akkor az a Nagy Baj, ha már ez a kis kóstoló is ennyi tragédiát okozott Hunniának, Európának, a nagyvilágnak, például nekünk is, nekem is, mert hiszen amikor a rádió elkezdte: „Légiriadó! Bácska, Baja…” Erre már jött is a BUMM!, volt ház, nincs ház, igaz, a kutya, és a pince, ahol voltunk, megmaradt.
Mi okozta például a világháborúkat? A Tudás? Jó, de feltétlenül az, hogy kétszemélyes emberiség egy falásnyit evett a Tudás Fájának gyümölcséből? Vagy az, hogy nem evett belőle sokkal többet?
A Szeretet és a humanizmus viszonya is elgondolkodtatott. A humanizmushoz kell a szeretet is, nem feltétlenül nagy kezdőbetűvel, de hát nem mindegy, hogy valaki mit szeret. Az első világháborúban a Szeretet hazafias díszruhába öltözött és megáldotta a fegyvereket. Egyházi áldással, méghozzá ugyanazon egyház mindegyik felén, Németországban, remélve, hogy ez is elősegíti: a német Hazaszeretet győz, kerüljön akárhány francia életébe. No, igen, de a francia Hazaszeretet meg úgy vélekedett: egyházi áldás kell a francia fegyvereknek, patkoljon bár el a francia Hazaszeretet győzelméért akárhány német. Most a két oldal más országainak hasonlóan ellentétes szeretet-véleményét nem sorolom fel, - de én, utólag, a történelemkönyvekből úgy véltem: ez a fajta szeretet egyik oldalon sem volt valami nagyon humanista. A magyar Tisza (nem a folyó, hanem az István) szerette elnyomni többek között a magyarországi románokat, szlovákokat, szerbeket. Persze, a szegény nem úri magyarokat is elnyomatta, az úri magyarok érdekében. Most, ezen az 1989 utáni Magyarországon úgy látta, látja a hatalom, hogy Tisza István nagy ember volt, szobrokat állíttatott neki, meg tereket neveztetett el róla. Hát, Önök, Olvasóim (ha rémületükben nem hagyták abba írásom olvasását) talán elgondolkodhatnának azon: Tisza István tényleg egy nagy magyar humanista volt, a nemzeti magyar humanizmus szempontjából, amikor a románokat, szlovákokat, szerbeket, sőt, valamelyest a horvátokat is…? Ady Endre ugyan Tisza István szeretetére szólított fel:
„Minden a Sorsé, szeressétek,
Őt is, a vad, geszti bolondot,
A gyujtogató, csóvás embert,
Úrnak, magyarnak egyként rongyot.
Mert ő is az Idők kiküldöttje
S gyujtogat, hogy hadd hamvadjon össze
Hunnia úri trágyadombja,
Ez a világnak nem közösse.” (Rohanunk a forradalomba, interneten: http://magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/ady/rohforr.htm).
Ady saját magához ugyan nem volt valami nagy humanista (még kicsi sem), de népét és hazáját illetően igen. Ám, kivételesen, itt még Adyra sem hallgatok, és - a mai világnak elég nemzetietlenül - nem szeretem, humanistaként, Tisza Istvánt, csak tárgyilagosan megemlítem: nem ő csinálta egyedül az első világháborút, de ezért az enyhítő körülményért, úgy vélem, nem járna neki szobor, meg térelnevezés olyanoktól, akik humanistáknak vallják magukat, mert, ha annak vallják, akkor vagy szellemi képességeiket kell némi fejcsóválással fogadni, vagy pedig, mondjuk ki, írjuk meg nyíltan, hazudnak, mint a vízfolyás, a Petőfi megénekelte Tisza folyónál sokkal gyorsabban és örvényesebben, még ha törvényesen is.
Megjegyzem azonban, hogy az a második világháború, amit a mai hatalom nemzeti büszkeségként emleget, szintén nem illik bele, szerintem, a humanista gondolkodásmódba. Nem az áldozatokra való emlékezésről van szó, az nagyon is beleillik, hanem arról: többek között az a fehér lovas tengerészkormányzó, Horthy Miklós, akinek szintén szobrokat emeltetett a hatalom, egész életművét tekintve nem tekinthető humanistának. Több okból sem, de többek között azért sem, mert népének egy részét (a magyar vidéki zsidóságot) eladta a Nagy Germán Bajszosnak, Dolfi Bácsinak, aki viszont visszaadott cserébe a Tiszáék cselekményei révén Trianonnal elvesztett magyar területekből. Hát, ugye, ez sem volt egy humanista cserebere. A tárgyilagosság kedvéért megjegyzem, hogy Horthy ezt a humanizmust erősen nélkülöző csereberét nem egyedül csinálta, hosszú cédulácska kellene a listához, hogy hány magyarkodó magyar támogatta ebben is. Ma már erre igen megbocsátóan néznek nem csak a mai magyarkodó magyarok (hű de sokan vannak!), hanem a zsidók közül azok a mai magyar zsidók is, akiknek szintén van valami a fülük mögött (vagy a fejükön, a sapka alatt), nem is szerették, nem is szeretik Zsidók c. versem utóbbiak sem (interneten: https://www.poet.hu/vers/90538), de még a Marhavagonok címűt sem (interneten: https://canadahun.com/blogbejegyzes/lelkes-mikl%C3%B3s-marhavagonok.16353/), és nem állítom, hogy sejtem ennek az okát, humanistaként, mert nem sejtem, hanem tudom. Én most mégis ideírtam mindkettő internetes címét, mert egy humanista ne a szeretetért legyen humanista, hanem az emberségért, becsületért.
Az emberiség sorai között midig sokkal kevesebb volt az igazi humanista, mint a humanizmus valamilyen mértékű (akár halálos) ellensége. Ez a történelemből megérthető, bármilyen szomorú is. Vannak azonban olyanok (ők olykor kicsit többen, de így is erősen kisebbségben), akik valamilyen mértékben mernek valamiben humanisták lenni. Ilyen korunkban, tiszteletre méltóan, a mostani Szentatya, Ferenc pápa, aki kijelentette: keresztényi kötelesség a menekültek (migránsok) befogadása, maga Krisztus is menekült volt. A Krisztusát! Ez azután nem tetszett a magyarkodó magyar egyházaknak, magyarkodó híveiknek sem, de hát a Szentatya mégis Szentatya, legjobb, gondolták, ezt agyonhallgatni. Meg azt is, hogy a pápa figyelmeztette Európát egy nagy veszélyre: a kontinens fogyó népességére. Ha fogy, hát fogy, gondolták fent, a lényeg, hogy a mi bankszámlánkon levő pénz nem fogy, hanem gyarapszik, hamarosan Dárius király is megirigyelhetné, ha még élne.
Kinek tetszett ez a pápai hitvallás?
Például nekem, meg rajtam kívül egy-két költői lelkű (és a nagy magyar átlagnál sokkal értelmesebb) hunniás léleknek. A világ- (és magyar) történelem nagy tanulságát azonban a hatalom jól ismerte, ismeri a jobboldalon: „akit nem lehet agyonlövetni, azt a legjobb agyonhallgatni”.
A baloldalon? Annak balgaságairól majd külön is írok. Nem igazi baloldal, és kapitalista, de azért a jobboldalnál valamivel jobb. Néha alig vehető ez észre, és ez baj, mert észrevételéhez szükség volna észre, ami a balgáknál hiányzik, Hunniában is. A baloldalnak össze kellene szednie magát, megpróbálnia megértetnie a konokan keményfejű, olykor áskálódóan hunniáskodó magyarokkal néhány olyan alapvető fogalmat, amit 1989 után és azóta sem próbált igazán megértetni, csak mímelte a megértetést. Ilyen fogalmak: társadalmi rend, társadalmi viszonyok, haza, szabadság, liberalizmus, nacionalizmus, baloldali, jobboldali, arany középutas álmodozás, valamint mások… Ezt kívánná tőle az igazi humanizmus (annak a fogalmát is meg kellene értenie és értetnie). Meg abba kellene hagyni olyan dolgokat, amit a jobboldali nacionalizmus a saját érdekszempontjából érthetően tesz, de a baloldalnak - egy választási küzdelemben különösen! - megérthetetlen (még ha alig-baloldal is). Például, ha valaki, tudományos fokozatnak is birtokában, többször is nyilvánosan megírja, hogy a magyarkodóan magyar jobboldal migráció-ügyben tartott három ármánykodó ormánykérdőíve egyrészt szakmailag kutyagumit sem ér, másrészt a Móra Ferenc rókás mesekönyvének főszereplője nevében elrejtett dolgot jelenti valójában, akkor egy kicsit is baloldalnak, a minimális humanizmus jegyében is, nem hallgatagon bámulnia kellene, mint ahogy bámul a…
Így látom én, mint humanista, ingyen.
Arra, hogy miként lettem humanista tudtam válaszolni.
Arra, hogy miért lettem humanista, nem tudok válaszolni egyebet: nem tudom. Ésszerűtlen dolog az ilyesmi az önérdek szempontjából, különösen akkor, amikor a nacionalista budiban ország-világ le van… Hát igen, 1989 után még az ördög is számára reménytelenül látogatott meg (Az Ördög Pártja, interneten többek között: https://www.harmonet.hu/psziche/8301-lelkes-miklos--az-ordog-partja.html). Egy hang szólalt meg nekem, humanista, olyan, amelyik igazából az, nem tudom honnan szólalt meg, de valószínűleg az anyag mozgásából táplálkozó lélekből: - Ne tedd! Ne csatlakozz becstelenekhez!
Nem csatlakoztam. Lehet, hogy kicsit élesen fogalmaztam 2017-ben Aprócska bajocskák (kicsit, de nem túlságosan, szatirikusan) c. írásomban (interneten: http://www.artagora.hu/mainframe.php?oi=2473&o=work&detail=46198) :
„Egy bizonyos baloldallal egy baj van, az is a baloldaliságával függ össze: alig.
A jobboldallal két megszokott baj van: nem jobb, viszont rosszabb.
A néppel három baj van: múltjából nem tanult, jelenét nem érti, és maradiságában gyakran túltesz a Petőfi-korabeli nemeseken.
Egy bizonyos értelmiséggel (tisztelet a kivételeknek!) négy baj van: nem eléggé értelmes, nem eléggé becsületes, nem eléggé öntudatos, - és ráadásul túlságosan is szolgalelkű, akár királyságban él, akár köztársaságban.
Egy bizonyos úttal öt baj van: nem Út, túlságosan göröngyös, elnézi és elnézeti, hogy nem az ország zsebeibe rakják a pénzt, és ahhoz a történelmi szakadékhoz vezet majd, amihez a múltban is, az ötödik baj meg később jön, amikor megint bele is esik.
Egy bizonyos országocskával hat baj van: feje nem fej, füle túlságosan fogékony a füllentésekre, nem ügyel a kezek tisztaságára, mellét nem akkor döngeti, amikor erre jogos oka van, lábával nem azokba rúg bele, akikbe kellene, és
nála a köz fogalma annyira sántít, hogy sürgős operációra szorulna. „
A felsoroltak a humanizmust is nagyon kedvezőtlenül érintik egy igen érzékeny pontján: emberségességén.
(2018)
A képen:
Francesko Petrarca (1304–1374), a humanizmus atyja, Andrea de Castagno (-1457) alkotása, forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Renesz%C3%A1nsz#/media/File:Petrarch_by_Bargilla.jpg
A humanista szereti az embereket, - úgy nagy általánosságban, mert konkrét embereket nehezebb szeretni, mint az egész emberiséget. A humanista az egész emberiséget szereti, ezért azután az alábbiak nem szeretik őt: 1. a konkrét emberek, 2. az egész emberiség, 3. a konkrét embertelenek, 4. nagy és kis általánosságban az egész embertelenség. Utóbbi kettő, persze, messze túlmegy a nem szeretés határán, olyannyira, hogy azon az Isten is elcsodálkozna, ha volna, és a volnán belül olyan volna, amilyennek a Szent Írások, köztük a Biblia is, elképzeltetik, beképzeltetik a jámbor hívőkkel, akik hol jámborak, hol éppen ellenkezőleg, de a történelem tanúsága szerint sokszor nagyon ellenkezőleg, bár időnként akad egy-egy olyan igazi szamár is, mint az a bibliai szamár szamaritánus egy szép példabeszédben.
Persze, a humanista is saját magát szereti a legjobban, ami helyes is (bizonyos határokon belül), hiszen, bár nem igaz a mondás, hogy mindenki söpörjön a saját háza előtt, de azért jó, ha valaki a saját háza előtt is söpör, meg saját házában, lakásában is jótékonykodik saját magával és családjával. Fontos a példamutatás!
Nos, amikor én születtem (nem tegnap volt!) a kötelező divatok közé tartozott bizonyos közösségeknél, hogy, amikor a szülöttek szülők lesznek, és így újabb keresztet vesznek a nyakukba, picike megtorlásként az újszülöttre szentelt vizet csurgattatnak a templomban, némi visszabosszantásként. Ha ez a csurgatás, ráfröccsentés elmaradt, akkor jött a szülők megrovása lelki bizonyítványukba. Olyan kötelező divat volt ez akkoriban, gyermekkoromban, Hunniában, mint a kötelező házasságkötés, ha valaki kötötte az ebet a karóhoz, hogy ő csak együtt élni akar más nemű társával, akkor született gyermekük azt a megbélyegzést kapta: törvénytelen. Utóbbi renitenskedés azonban - akkor - nagyon ritka volt, mert az ilyen törvénytelen élete nem volt örvénytelen, igaz, sokszor sokak törvényes élete is csak annyit ért, mint halottnak a szenteltvíz, ahogy a mondás tartja. Ma már, - főleg 1989 óta, - vígan zajlanak a házasságkötés nélküli együttélések, Isten, ha van, és mégsem olyan, mint amilyennek a templomokban hirdetik (meg amilyennek a Biblia bemutatja), ez utóbbi együttélések felett szemet huny, mármint a gyakorlatban, mert a templomokban azért hirdetteti az ellenkezőjét (persze, valójában nem Ő hirdetteti, csak ráfogják a dolgot).
No de nem akarok a humanizmus ügyében Ádámig és Éváig visszamenni. Nekem a pólyában sok minden nem tetszett, maga a pólya sem, de némileg később volt, hogy az Édenkerten is elgondolkoztam, akkor már rövidnadrágban
mentem az iskolába, kezdetben a hittan is kötelező tantárgy volt, a pap bácsi tanította, és szavaiból kiderült: a Tudás Fájának almáját nem volt helyes megkóstolnia az első emberpárnak, mert a tudás bajt okoz. A Tudás okozta (meg a Kígyó, aki az Almát kínálta), hogy az a kis harapás az Almából elvette az akkori, kétszemélyes emberiség eszét. Már, persze, ha az Édenben még volt neki.
Hát egyből láttam: ebben van valami, de mi lett volna, ha Ádám és Éva felfalja az egész almát, de még repetázik is e gyümölcsből? Mi lett volna akkor az a Nagy Baj, ha már ez a kis kóstoló is ennyi tragédiát okozott Hunniának, Európának, a nagyvilágnak, például nekünk is, nekem is, mert hiszen amikor a rádió elkezdte: „Légiriadó! Bácska, Baja…” Erre már jött is a BUMM!, volt ház, nincs ház, igaz, a kutya, és a pince, ahol voltunk, megmaradt.
Mi okozta például a világháborúkat? A Tudás? Jó, de feltétlenül az, hogy kétszemélyes emberiség egy falásnyit evett a Tudás Fájának gyümölcséből? Vagy az, hogy nem evett belőle sokkal többet?
A Szeretet és a humanizmus viszonya is elgondolkodtatott. A humanizmushoz kell a szeretet is, nem feltétlenül nagy kezdőbetűvel, de hát nem mindegy, hogy valaki mit szeret. Az első világháborúban a Szeretet hazafias díszruhába öltözött és megáldotta a fegyvereket. Egyházi áldással, méghozzá ugyanazon egyház mindegyik felén, Németországban, remélve, hogy ez is elősegíti: a német Hazaszeretet győz, kerüljön akárhány francia életébe. No, igen, de a francia Hazaszeretet meg úgy vélekedett: egyházi áldás kell a francia fegyvereknek, patkoljon bár el a francia Hazaszeretet győzelméért akárhány német. Most a két oldal más országainak hasonlóan ellentétes szeretet-véleményét nem sorolom fel, - de én, utólag, a történelemkönyvekből úgy véltem: ez a fajta szeretet egyik oldalon sem volt valami nagyon humanista. A magyar Tisza (nem a folyó, hanem az István) szerette elnyomni többek között a magyarországi románokat, szlovákokat, szerbeket. Persze, a szegény nem úri magyarokat is elnyomatta, az úri magyarok érdekében. Most, ezen az 1989 utáni Magyarországon úgy látta, látja a hatalom, hogy Tisza István nagy ember volt, szobrokat állíttatott neki, meg tereket neveztetett el róla. Hát, Önök, Olvasóim (ha rémületükben nem hagyták abba írásom olvasását) talán elgondolkodhatnának azon: Tisza István tényleg egy nagy magyar humanista volt, a nemzeti magyar humanizmus szempontjából, amikor a románokat, szlovákokat, szerbeket, sőt, valamelyest a horvátokat is…? Ady Endre ugyan Tisza István szeretetére szólított fel:
„Minden a Sorsé, szeressétek,
Őt is, a vad, geszti bolondot,
A gyujtogató, csóvás embert,
Úrnak, magyarnak egyként rongyot.
Mert ő is az Idők kiküldöttje
S gyujtogat, hogy hadd hamvadjon össze
Hunnia úri trágyadombja,
Ez a világnak nem közösse.” (Rohanunk a forradalomba, interneten: http://magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/ady/rohforr.htm).
Ady saját magához ugyan nem volt valami nagy humanista (még kicsi sem), de népét és hazáját illetően igen. Ám, kivételesen, itt még Adyra sem hallgatok, és - a mai világnak elég nemzetietlenül - nem szeretem, humanistaként, Tisza Istvánt, csak tárgyilagosan megemlítem: nem ő csinálta egyedül az első világháborút, de ezért az enyhítő körülményért, úgy vélem, nem járna neki szobor, meg térelnevezés olyanoktól, akik humanistáknak vallják magukat, mert, ha annak vallják, akkor vagy szellemi képességeiket kell némi fejcsóválással fogadni, vagy pedig, mondjuk ki, írjuk meg nyíltan, hazudnak, mint a vízfolyás, a Petőfi megénekelte Tisza folyónál sokkal gyorsabban és örvényesebben, még ha törvényesen is.
Megjegyzem azonban, hogy az a második világháború, amit a mai hatalom nemzeti büszkeségként emleget, szintén nem illik bele, szerintem, a humanista gondolkodásmódba. Nem az áldozatokra való emlékezésről van szó, az nagyon is beleillik, hanem arról: többek között az a fehér lovas tengerészkormányzó, Horthy Miklós, akinek szintén szobrokat emeltetett a hatalom, egész életművét tekintve nem tekinthető humanistának. Több okból sem, de többek között azért sem, mert népének egy részét (a magyar vidéki zsidóságot) eladta a Nagy Germán Bajszosnak, Dolfi Bácsinak, aki viszont visszaadott cserébe a Tiszáék cselekményei révén Trianonnal elvesztett magyar területekből. Hát, ugye, ez sem volt egy humanista cserebere. A tárgyilagosság kedvéért megjegyzem, hogy Horthy ezt a humanizmust erősen nélkülöző csereberét nem egyedül csinálta, hosszú cédulácska kellene a listához, hogy hány magyarkodó magyar támogatta ebben is. Ma már erre igen megbocsátóan néznek nem csak a mai magyarkodó magyarok (hű de sokan vannak!), hanem a zsidók közül azok a mai magyar zsidók is, akiknek szintén van valami a fülük mögött (vagy a fejükön, a sapka alatt), nem is szerették, nem is szeretik Zsidók c. versem utóbbiak sem (interneten: https://www.poet.hu/vers/90538), de még a Marhavagonok címűt sem (interneten: https://canadahun.com/blogbejegyzes/lelkes-mikl%C3%B3s-marhavagonok.16353/), és nem állítom, hogy sejtem ennek az okát, humanistaként, mert nem sejtem, hanem tudom. Én most mégis ideírtam mindkettő internetes címét, mert egy humanista ne a szeretetért legyen humanista, hanem az emberségért, becsületért.
Az emberiség sorai között midig sokkal kevesebb volt az igazi humanista, mint a humanizmus valamilyen mértékű (akár halálos) ellensége. Ez a történelemből megérthető, bármilyen szomorú is. Vannak azonban olyanok (ők olykor kicsit többen, de így is erősen kisebbségben), akik valamilyen mértékben mernek valamiben humanisták lenni. Ilyen korunkban, tiszteletre méltóan, a mostani Szentatya, Ferenc pápa, aki kijelentette: keresztényi kötelesség a menekültek (migránsok) befogadása, maga Krisztus is menekült volt. A Krisztusát! Ez azután nem tetszett a magyarkodó magyar egyházaknak, magyarkodó híveiknek sem, de hát a Szentatya mégis Szentatya, legjobb, gondolták, ezt agyonhallgatni. Meg azt is, hogy a pápa figyelmeztette Európát egy nagy veszélyre: a kontinens fogyó népességére. Ha fogy, hát fogy, gondolták fent, a lényeg, hogy a mi bankszámlánkon levő pénz nem fogy, hanem gyarapszik, hamarosan Dárius király is megirigyelhetné, ha még élne.
Kinek tetszett ez a pápai hitvallás?
Például nekem, meg rajtam kívül egy-két költői lelkű (és a nagy magyar átlagnál sokkal értelmesebb) hunniás léleknek. A világ- (és magyar) történelem nagy tanulságát azonban a hatalom jól ismerte, ismeri a jobboldalon: „akit nem lehet agyonlövetni, azt a legjobb agyonhallgatni”.
A baloldalon? Annak balgaságairól majd külön is írok. Nem igazi baloldal, és kapitalista, de azért a jobboldalnál valamivel jobb. Néha alig vehető ez észre, és ez baj, mert észrevételéhez szükség volna észre, ami a balgáknál hiányzik, Hunniában is. A baloldalnak össze kellene szednie magát, megpróbálnia megértetnie a konokan keményfejű, olykor áskálódóan hunniáskodó magyarokkal néhány olyan alapvető fogalmat, amit 1989 után és azóta sem próbált igazán megértetni, csak mímelte a megértetést. Ilyen fogalmak: társadalmi rend, társadalmi viszonyok, haza, szabadság, liberalizmus, nacionalizmus, baloldali, jobboldali, arany középutas álmodozás, valamint mások… Ezt kívánná tőle az igazi humanizmus (annak a fogalmát is meg kellene értenie és értetnie). Meg abba kellene hagyni olyan dolgokat, amit a jobboldali nacionalizmus a saját érdekszempontjából érthetően tesz, de a baloldalnak - egy választási küzdelemben különösen! - megérthetetlen (még ha alig-baloldal is). Például, ha valaki, tudományos fokozatnak is birtokában, többször is nyilvánosan megírja, hogy a magyarkodóan magyar jobboldal migráció-ügyben tartott három ármánykodó ormánykérdőíve egyrészt szakmailag kutyagumit sem ér, másrészt a Móra Ferenc rókás mesekönyvének főszereplője nevében elrejtett dolgot jelenti valójában, akkor egy kicsit is baloldalnak, a minimális humanizmus jegyében is, nem hallgatagon bámulnia kellene, mint ahogy bámul a…
Így látom én, mint humanista, ingyen.
Arra, hogy miként lettem humanista tudtam válaszolni.
Arra, hogy miért lettem humanista, nem tudok válaszolni egyebet: nem tudom. Ésszerűtlen dolog az ilyesmi az önérdek szempontjából, különösen akkor, amikor a nacionalista budiban ország-világ le van… Hát igen, 1989 után még az ördög is számára reménytelenül látogatott meg (Az Ördög Pártja, interneten többek között: https://www.harmonet.hu/psziche/8301-lelkes-miklos--az-ordog-partja.html). Egy hang szólalt meg nekem, humanista, olyan, amelyik igazából az, nem tudom honnan szólalt meg, de valószínűleg az anyag mozgásából táplálkozó lélekből: - Ne tedd! Ne csatlakozz becstelenekhez!
Nem csatlakoztam. Lehet, hogy kicsit élesen fogalmaztam 2017-ben Aprócska bajocskák (kicsit, de nem túlságosan, szatirikusan) c. írásomban (interneten: http://www.artagora.hu/mainframe.php?oi=2473&o=work&detail=46198) :
„Egy bizonyos baloldallal egy baj van, az is a baloldaliságával függ össze: alig.
A jobboldallal két megszokott baj van: nem jobb, viszont rosszabb.
A néppel három baj van: múltjából nem tanult, jelenét nem érti, és maradiságában gyakran túltesz a Petőfi-korabeli nemeseken.
Egy bizonyos értelmiséggel (tisztelet a kivételeknek!) négy baj van: nem eléggé értelmes, nem eléggé becsületes, nem eléggé öntudatos, - és ráadásul túlságosan is szolgalelkű, akár királyságban él, akár köztársaságban.
Egy bizonyos úttal öt baj van: nem Út, túlságosan göröngyös, elnézi és elnézeti, hogy nem az ország zsebeibe rakják a pénzt, és ahhoz a történelmi szakadékhoz vezet majd, amihez a múltban is, az ötödik baj meg később jön, amikor megint bele is esik.
Egy bizonyos országocskával hat baj van: feje nem fej, füle túlságosan fogékony a füllentésekre, nem ügyel a kezek tisztaságára, mellét nem akkor döngeti, amikor erre jogos oka van, lábával nem azokba rúg bele, akikbe kellene, és
nála a köz fogalma annyira sántít, hogy sürgős operációra szorulna. „
A felsoroltak a humanizmust is nagyon kedvezőtlenül érintik egy igen érzékeny pontján: emberségességén.
(2018)
A képen:
Francesko Petrarca (1304–1374), a humanizmus atyja, Andrea de Castagno (-1457) alkotása, forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Renesz%C3%A1nsz#/media/File:Petrarch_by_Bargilla.jpg
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!