Baktatni nyárban, mélyen,
egy könnycseppel, de jó!
Ébreszt, s temet a Szépség.
Bogárhang, altató.

Rád néz kis lila sapkás
bogáncs, s kék vár alatt
fürdik felhő tükörben
könnycseppes pillanat.

Fent a lét tüskés álma,
de itt, lent, más való:
vércsepp piros virágon
szív rokont ringató.

A nyár mélyére hulltam,
ahol már ott, velem,
látó, s láttató Szépség,
virágtörténelem.

Vérző pipacs világít.
Üres szíveken át,
ha megy, a fájó érzés
fent hiába kiált,

de itt lent, most, a nyárban,
ha lepketáncra lel,
léleknek zengi csendjét
kigyúlt virágkehely,

vagy lengés jön, a rétnek
fény után árnyat ad,
és fut fűkalász tenger,
könnycseppes pillanat.

Itt Szépség temet, ébreszt,
ítél: maga a Nyár,
és mélyében új könnycsepp,
aranylángú Király,

a ezüstlángú Királyné
a másik, jön, vele,
s a Szó, üldözött Ének, -
a Szépség Gyermeke.

A Nyár mélyében jó, mert
ott a szó Szó lehet,
s szabadon számolgathat
hulló könnycseppeket,

és könnycsepp hull és fénylik,
s fentit elűz a lent,
s egyszer nyaramból Nyár lesz,
és Csillagot teremt.

(2018)

Az illusztráció forrása: https://pixabay.com/hu/alpesi-bog%C3%A1ncs-bog%C3%A1ncs-kivirul-175356/