Ha meggondolom, nincs prózai lélek:
érzések, vágyak mind versekként élnek.
Az öröm is vers, akárcsak a bánat,
s a szerelem, e rejtélyes varázslat,

s mikor dicsekszik a beért cseresznye
pirosával, s rigófüttytől a csendre
ezüst hangjelek itt-ott hullnak, s égnek, -
mily szépség-vers cseng szívnek, messzeségnek!

Vers szülhet embert, ki szemekbe néző,
s az Időt látja, akkor is, ha késő,
s kinek fájdalmas, amikor kiáltó
tolvajok által meggyalázott zászló,

s megért jelent, hogy ferdített meséket
miért hazudik markolni kész Érdek,
s akinek kín, ha népe lent, mocsokban,
hol sunyiság s gyávaság, együtt, ott van.

Olykor a vers lélek homályban ablak:
lehetőség ébresztő pillanatnak.
Kitárul, fénylik? Mindjárt be is zárul?
Az nem is ember, aki fényt elárul..

Csak az ember, akiben ott a lélek,
s szépség-vágya múltat, jelent megérthet,
s a lélek-vers nem lehet jelen foglya:
Szépség-hittel néz tájra, csillagosra.

Versekben élsz, ha ember vagy. Nem érted?
Vágy, álom, emlék, vers – együtt a Lélek,
Pokolból menekülő Szépség, amelyben
együtt Érthető, s még Megérthetetlen.

(2018)

Az illusztráció forrása: https://pixabay.com/hu/%C3%A1lmok-fantasy-art-sz%C3%BCrre%C3%A1lis-2904682/