Feltöltve: 2016-02-25 13:36:27
Megtekintve: 1689
Realista ima
Imádkoznia annak sem tilos, aki nem hisz abban az Istenben, akit az egyházak az Égre felrajzoltak, bámultatnak, és a Földön - általában korántsem szép üzleti célokra - felhasználtak és felhasználnak. Ha a világ végtelen, akkor abban - elvileg - egy vagy több Jóisten is elfér, rossz pedig hasonlóan, sőt, valószínűleg, még inkább.
Van kritikai realizmus (ezt általában nem vitatják, csak üldözik), meg van szocialista realizmus (utóbbit tagadják, de azért, helyes értelmezésben, az is van, még ha egy időszakban nincs is). Előbbi a társadalom visszásságait, igazságtalanságait bírálja (ezért egy adott társadalmi rendben a hatalmon levők, ha őket bírálja, nem szeretik, és - változatos módszerekkel - megszüntetésére törekednek), az utóbbi pedig tovább megy a kritikánál, és arra is rámutat: miként lehetne a világot jobbá tenni egy kis égi-földi forradalommal?
Nem igaz, hogy Magyarországon, a huszadik század második felében, 1956 után, az egyszerű kis istenfélőket annyira üldözte volna a hatalom. Sérelmek, persze, előfordultak, - melyik társadalmi rendben nincsenek ilyenek? - de általában csak annyi igaz: istenhitük (ha becsületesen bevallották) nem szerepelt jó pontként. Még utóbbi sem következett be feltétlenül, mert ez a rossz pont, ha a főnök titokban vagy bevallottan istenfélő volt, jó ponttá, a karriert elősegítővé változott. Persze, a minden áron jó pontot szerezni akarók jelentős többségben voltak, így a bevallottan istenhívők száma erősen megfogyatkozott. Úgy gondolom, hogy ezen az Isten sem csodálkozott, ha tisztában volt a dialektikus materializmussal, márpedig tisztában volt, ha létezett, ha meg nem létezett, akkor még inkább nem.
No, szóval, az említett "rossz pont" azért, végül is, mégiscsak inkább kis kellemetlenség volt (ritka kivételeket leszámítva) ahhoz képest, amit elvakult istenhívők az istent nem hívőkkel (vagy istent nem a hatalom által előírt hívőkkel) az inkvizíciók, vallásháborúk, meg más történelmi események alkalmával csináltak. Itt nem csak a kereszt-tényekre kell gondolni, hanem a világ sokkal szélesebb panorámájára!
A "hagyományos istenhívők" mindig igen sok kérelemmel fordultak Istenhez (valójában a papi, egyházi hittel kereskedőkhöz), például: a Jóisten adjon nekik gazdagságot (nem tették hozzá: akár mások kárára is), sokszorozza meg földi javaikat (nem tették hozzá, hogy miként), hatalmat (hadd csináljanak azt, amit akarnak). Persze, nyilván voltak olyan jámborak is, akik csupán azért imádkoztak: ha Isten nem tehet többet az érdekükben, akkor legalább dögöljön meg a szomszéd tehene, az övék meg szüljön tripla borjút!
Én, - nem tagadom! - kissé különc vagyok: arisztokratikusan proletár, értelmiségiként munkás, az a ritka faj, aki lát és meg is meri írni, hogy mit (ilyet nem kellene, mint kipusztulás előtt állót, védetté nyilvánítani, vagy legalábbis kevésbé üldöztetni? - hát erről majd máskor, bővebben!). No és úgy vagyok istentagadó, hogy nem vagyok az, mivel a Jóistent (vagy Rosszisten) létét nem tagadom, mint ahogy az Ördögét sem, csak nem látok rá semmi bizonyítékot. Ám, ha a világ végtelen (ami még a leginkább elfogadható, bár egyelőre ez is elfogadhatatlan), akkor miért ne lenne benne Jóisten is? (A Rosszistent most hagyjuk!) Utóbbi lehetőségnek egyébként a dialektikus materializmus sem mond kerek-perec ellent, csak - jó okkal, érthetően - nem támogatja.
Maradjunk a Jóistennél! Az őskereszténység a Jóisten-hittel kezdődött. Hát azt az Istent bármikor fel lehetett volna venni egy olyan kommunista pártba, amelyik a sztálini önkényt sem helyesli, és a Bibliából is jó szemmel nézi azt, ami benne szép és jó, és nem magyarázható félre! Ha az emberek gondolkodnának ezen Nagyonkicsi-Magyarországon (mármint becsületesen!), akkor rájönnének: 1956 után a Jóistennek sokkal több híve volt a Pártban és a pártonkívüliek között, mint 1989 után, és manapság! Ehhez, persze, gondolkodni, visszatekinteni kellene, tárgyilagosan, ami egyelőre nem megy, nem megyeget. Miért is nem?
Kértem-e én, aki alapvetően dialektikus materialista vagyok, valaha valamit is a Jóistentől?
Igen, kértem, mert ismerem az embereket, és már fiatalon sem bíztam mindent rájuk. Persze, ügyeltem a kívánságokra, kérésekre. Ez egy. Továbbá nem tagadtam meg a dialektikus materializmust. Ez kettő. Végül: bíztam benne, hogy a Jóisten, ha létezik, még ha nem is jó, de jobb, mint az emberek általában (akiknek jósága 1989 után rohamosan hanyatlott). Utóbbi, lehet, részben már naivság volt, de ez akkor is három.
Mit kértem? Néhány kérést megemlítek:
1.) Beteg hozzátartozóm gyógyuljon meg. (Meggyógyult, tehát annyi nagyjából bizonyított, a Jóisten, még ha létezik is, a gyógyulást nem akadályozta.)
2.) A világ legyen humánusabb, jobban vigyázzon az ENSZ szép elveinek érvényesülésére. (Mérsékelten teljesült, iciri-picirit, - értelmezéséhez legyenek szívesek elolvasni Móricz Zsigmond Iciri-piciri c. verses meséjét!).
3.) X.-et, akit ág is húz, bokor is nyúz, inkább csak az ág húzza, az méltányosabb. (Teljesült, X. nyúzásáról a bokor lemondott. Később X.-et az ág igen magasra emelte, onnan már ő nyúzatott egy egész ligetet, - ezt nevezik negatív túlteljesítésnek.)
A realista költő, író azonban nem csak megjátssza magát, hanem - valóban realista! Ilyen vagyok én is, számításba veszem, hogy Istent esetleg akadályozzák jót tevésében:
1.) saját látszólagos hívei, akikről már messziről látható, hogy egyáltalán nem hívei,
2.) saját egyházának intézményei, amelynek ingatlanjai közül egy ház sem övé valójában,
3.) saját Bibliája, amelynek Tízparancsolatát a világban uralkodó társadalmi rend úgy értelmezi, hogy az kész tragédia.
Hát ezért is rosszul állnak azok a dolgok, amelyeknek jól kellene állniuk. Ám én azért megteszem a magamét, még ha tudom is, hogy éppen úgy hiábavaló, mint a Jóisten jóakarata!
Miként teszem meg?
Úgy, hogy elhatároztam: írok egy realista imát, ami nem kíván a Jóistentől teljesen lehetetlent, legfeljebb csak igen nehezen teljesíthetőt.
Írtak-e már realista imát?
Ha én leszek az első, az igen szép dicsőség, - de valójában kell nekem a dicsőség? Már nem.
Ha kitüntetnek érte, az fénylik, fénylik, - de kell nekem kitüntetés? Nekem már nem, - a fenének se kell, kivéve bizonyos párt fenegyerekeinek és talpnyalóinak, ők csak hadd osztogassák egymás között!
Ha tiszteletdíjat akarnának fizetni érte? Hát olyan már, ezen a rendszerváltásos Magyarországon nincsen!
A realista ima megalkotásának nekikezdtem. A Kezdet kezdete így hangzik:
"Istenem, ki vagy a Mennyekben, ha egyáltalán vagy, és, ha vagy, és jó vagy, tudom, nem szívesen nézel le e Földre, de ne engedd, hogy "isa pur es homu vogymuk" létünk idő előtt bekövetkezzen, - mint a múlt század háborúiban is!
No és add meg nekünk, akik olyan tökfilkók vagyunk, hogy minket még a becsület is visszatart a közjavakból való lopástól, amit mások, állítólagos Híveid oly könnyűszerrel és oly gátlástalanul megtesznek: ők se lopkodjanak maguknak és családjaiknak olyan istentelenül sokat! Tudjuk, hogy gyarló emberek, de, Istenem, szabj határt gyarlóságuknak, mert sok az, ami sok! Jöjjön el a Te Országod, de egy gondolkodóbb országként, mert ez a mostani.."
Így kezdődik a realista ima, de megbosszulása még nem fejeződött be - rajtam. Már utóbbihoz, úgy vélem, a Jóistennek nem lesz semmi köze, akár létezik, akár nem..
Hm-hm! Talán nem ilyen realista ima kellene, hanem szocialista realista? Olyan, amelyik utal rá, - legalább költői virágnyelven, a Szeretet Jegyében, - hogy kikkel és mit kellene csinálni e földi siralomvölgyben?
A minap táviratot kaptam az Ördögtől. Őt egyesek csak bukott angyalnak tartják, de a legtöbben tudják vagy sejtik: szürke eminenciásként Ő a Mindenható. Kérte: Hozzá írjak imát!
Kicsit túl gőgös a koma, de hát Ő egy igazi arisztokrata, aki sohasem volt ácslegény. Táviratában megjegyezte:
- EGYEDÜL ÉN VAGYOK AZ ISTEN! ÉS NEM VAGYOK EGYEDÜL!
Hát, tényleg, minden jel arra mutat: nagy az Ő Birodalma, - nem csak az Iszlám Államból (IÁ) áll! Ám én többre becsülöm (erkölcsileg) az én Istenem, aki, még ha nincs is, jó volna, ha lenne, és, remélem, lesz is egyszer, amikor haragos vörösre vált az ég.. A Szeretet nem győzhet indulatok nélkül, legalábbis földi stratégiáknál nem, - és nem mindegy a szín sem..
(2016)
Van kritikai realizmus (ezt általában nem vitatják, csak üldözik), meg van szocialista realizmus (utóbbit tagadják, de azért, helyes értelmezésben, az is van, még ha egy időszakban nincs is). Előbbi a társadalom visszásságait, igazságtalanságait bírálja (ezért egy adott társadalmi rendben a hatalmon levők, ha őket bírálja, nem szeretik, és - változatos módszerekkel - megszüntetésére törekednek), az utóbbi pedig tovább megy a kritikánál, és arra is rámutat: miként lehetne a világot jobbá tenni egy kis égi-földi forradalommal?
Nem igaz, hogy Magyarországon, a huszadik század második felében, 1956 után, az egyszerű kis istenfélőket annyira üldözte volna a hatalom. Sérelmek, persze, előfordultak, - melyik társadalmi rendben nincsenek ilyenek? - de általában csak annyi igaz: istenhitük (ha becsületesen bevallották) nem szerepelt jó pontként. Még utóbbi sem következett be feltétlenül, mert ez a rossz pont, ha a főnök titokban vagy bevallottan istenfélő volt, jó ponttá, a karriert elősegítővé változott. Persze, a minden áron jó pontot szerezni akarók jelentős többségben voltak, így a bevallottan istenhívők száma erősen megfogyatkozott. Úgy gondolom, hogy ezen az Isten sem csodálkozott, ha tisztában volt a dialektikus materializmussal, márpedig tisztában volt, ha létezett, ha meg nem létezett, akkor még inkább nem.
No, szóval, az említett "rossz pont" azért, végül is, mégiscsak inkább kis kellemetlenség volt (ritka kivételeket leszámítva) ahhoz képest, amit elvakult istenhívők az istent nem hívőkkel (vagy istent nem a hatalom által előírt hívőkkel) az inkvizíciók, vallásháborúk, meg más történelmi események alkalmával csináltak. Itt nem csak a kereszt-tényekre kell gondolni, hanem a világ sokkal szélesebb panorámájára!
A "hagyományos istenhívők" mindig igen sok kérelemmel fordultak Istenhez (valójában a papi, egyházi hittel kereskedőkhöz), például: a Jóisten adjon nekik gazdagságot (nem tették hozzá: akár mások kárára is), sokszorozza meg földi javaikat (nem tették hozzá, hogy miként), hatalmat (hadd csináljanak azt, amit akarnak). Persze, nyilván voltak olyan jámborak is, akik csupán azért imádkoztak: ha Isten nem tehet többet az érdekükben, akkor legalább dögöljön meg a szomszéd tehene, az övék meg szüljön tripla borjút!
Én, - nem tagadom! - kissé különc vagyok: arisztokratikusan proletár, értelmiségiként munkás, az a ritka faj, aki lát és meg is meri írni, hogy mit (ilyet nem kellene, mint kipusztulás előtt állót, védetté nyilvánítani, vagy legalábbis kevésbé üldöztetni? - hát erről majd máskor, bővebben!). No és úgy vagyok istentagadó, hogy nem vagyok az, mivel a Jóistent (vagy Rosszisten) létét nem tagadom, mint ahogy az Ördögét sem, csak nem látok rá semmi bizonyítékot. Ám, ha a világ végtelen (ami még a leginkább elfogadható, bár egyelőre ez is elfogadhatatlan), akkor miért ne lenne benne Jóisten is? (A Rosszistent most hagyjuk!) Utóbbi lehetőségnek egyébként a dialektikus materializmus sem mond kerek-perec ellent, csak - jó okkal, érthetően - nem támogatja.
Maradjunk a Jóistennél! Az őskereszténység a Jóisten-hittel kezdődött. Hát azt az Istent bármikor fel lehetett volna venni egy olyan kommunista pártba, amelyik a sztálini önkényt sem helyesli, és a Bibliából is jó szemmel nézi azt, ami benne szép és jó, és nem magyarázható félre! Ha az emberek gondolkodnának ezen Nagyonkicsi-Magyarországon (mármint becsületesen!), akkor rájönnének: 1956 után a Jóistennek sokkal több híve volt a Pártban és a pártonkívüliek között, mint 1989 után, és manapság! Ehhez, persze, gondolkodni, visszatekinteni kellene, tárgyilagosan, ami egyelőre nem megy, nem megyeget. Miért is nem?
Kértem-e én, aki alapvetően dialektikus materialista vagyok, valaha valamit is a Jóistentől?
Igen, kértem, mert ismerem az embereket, és már fiatalon sem bíztam mindent rájuk. Persze, ügyeltem a kívánságokra, kérésekre. Ez egy. Továbbá nem tagadtam meg a dialektikus materializmust. Ez kettő. Végül: bíztam benne, hogy a Jóisten, ha létezik, még ha nem is jó, de jobb, mint az emberek általában (akiknek jósága 1989 után rohamosan hanyatlott). Utóbbi, lehet, részben már naivság volt, de ez akkor is három.
Mit kértem? Néhány kérést megemlítek:
1.) Beteg hozzátartozóm gyógyuljon meg. (Meggyógyult, tehát annyi nagyjából bizonyított, a Jóisten, még ha létezik is, a gyógyulást nem akadályozta.)
2.) A világ legyen humánusabb, jobban vigyázzon az ENSZ szép elveinek érvényesülésére. (Mérsékelten teljesült, iciri-picirit, - értelmezéséhez legyenek szívesek elolvasni Móricz Zsigmond Iciri-piciri c. verses meséjét!).
3.) X.-et, akit ág is húz, bokor is nyúz, inkább csak az ág húzza, az méltányosabb. (Teljesült, X. nyúzásáról a bokor lemondott. Később X.-et az ág igen magasra emelte, onnan már ő nyúzatott egy egész ligetet, - ezt nevezik negatív túlteljesítésnek.)
A realista költő, író azonban nem csak megjátssza magát, hanem - valóban realista! Ilyen vagyok én is, számításba veszem, hogy Istent esetleg akadályozzák jót tevésében:
1.) saját látszólagos hívei, akikről már messziről látható, hogy egyáltalán nem hívei,
2.) saját egyházának intézményei, amelynek ingatlanjai közül egy ház sem övé valójában,
3.) saját Bibliája, amelynek Tízparancsolatát a világban uralkodó társadalmi rend úgy értelmezi, hogy az kész tragédia.
Hát ezért is rosszul állnak azok a dolgok, amelyeknek jól kellene állniuk. Ám én azért megteszem a magamét, még ha tudom is, hogy éppen úgy hiábavaló, mint a Jóisten jóakarata!
Miként teszem meg?
Úgy, hogy elhatároztam: írok egy realista imát, ami nem kíván a Jóistentől teljesen lehetetlent, legfeljebb csak igen nehezen teljesíthetőt.
Írtak-e már realista imát?
Ha én leszek az első, az igen szép dicsőség, - de valójában kell nekem a dicsőség? Már nem.
Ha kitüntetnek érte, az fénylik, fénylik, - de kell nekem kitüntetés? Nekem már nem, - a fenének se kell, kivéve bizonyos párt fenegyerekeinek és talpnyalóinak, ők csak hadd osztogassák egymás között!
Ha tiszteletdíjat akarnának fizetni érte? Hát olyan már, ezen a rendszerváltásos Magyarországon nincsen!
A realista ima megalkotásának nekikezdtem. A Kezdet kezdete így hangzik:
"Istenem, ki vagy a Mennyekben, ha egyáltalán vagy, és, ha vagy, és jó vagy, tudom, nem szívesen nézel le e Földre, de ne engedd, hogy "isa pur es homu vogymuk" létünk idő előtt bekövetkezzen, - mint a múlt század háborúiban is!
No és add meg nekünk, akik olyan tökfilkók vagyunk, hogy minket még a becsület is visszatart a közjavakból való lopástól, amit mások, állítólagos Híveid oly könnyűszerrel és oly gátlástalanul megtesznek: ők se lopkodjanak maguknak és családjaiknak olyan istentelenül sokat! Tudjuk, hogy gyarló emberek, de, Istenem, szabj határt gyarlóságuknak, mert sok az, ami sok! Jöjjön el a Te Országod, de egy gondolkodóbb országként, mert ez a mostani.."
Így kezdődik a realista ima, de megbosszulása még nem fejeződött be - rajtam. Már utóbbihoz, úgy vélem, a Jóistennek nem lesz semmi köze, akár létezik, akár nem..
Hm-hm! Talán nem ilyen realista ima kellene, hanem szocialista realista? Olyan, amelyik utal rá, - legalább költői virágnyelven, a Szeretet Jegyében, - hogy kikkel és mit kellene csinálni e földi siralomvölgyben?
A minap táviratot kaptam az Ördögtől. Őt egyesek csak bukott angyalnak tartják, de a legtöbben tudják vagy sejtik: szürke eminenciásként Ő a Mindenható. Kérte: Hozzá írjak imát!
Kicsit túl gőgös a koma, de hát Ő egy igazi arisztokrata, aki sohasem volt ácslegény. Táviratában megjegyezte:
- EGYEDÜL ÉN VAGYOK AZ ISTEN! ÉS NEM VAGYOK EGYEDÜL!
Hát, tényleg, minden jel arra mutat: nagy az Ő Birodalma, - nem csak az Iszlám Államból (IÁ) áll! Ám én többre becsülöm (erkölcsileg) az én Istenem, aki, még ha nincs is, jó volna, ha lenne, és, remélem, lesz is egyszer, amikor haragos vörösre vált az ég.. A Szeretet nem győzhet indulatok nélkül, legalábbis földi stratégiáknál nem, - és nem mindegy a szín sem..
(2016)
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!