Az utcasorból kertes házak csendje
olykor úgy nézett kitárt végtelenre,
mint filozófus, kit törekvés éltet,
hogy megértse, amit senki sem ért meg.

Máskor csendje tündért játszott.. A kékség
színét adta rá, s felhők vidám fényét,
s perdült a vágy: - Ó, mindjárt táncba menne,
ha felkérné a Tavasz, szívszerelme!

Öreg házunk csendje, - miért tagadjam? -
üdítő forrás lett a nyári katlan
forróságában, s enyhítő hűvösség
ott déltájt is őrzött fél sötét estét.

Csendek. Csillagok. Mesélő világok..
A padlásablak mily messzire látott!
Kalózkabát.. Porral belepett deszka..
Intő szellemujj a Jövőt mutatta?

Őszi csend.. Foltos diólevél lengett,
s lehullt. Kint léptek illatokon mentek.
Virág fakult, fonnyadt. Elfutó élet
dobott mogyorót kíváncsi pelének,

s bámult a csend két indián madárra:
tollbóbitás búbos banka szállt, s párja.
A ház, igen.. Minden csendben, titokban,
idő, mely némán arra vár: majd robban,

s ha robban, akkor menekülő élet,
nem dob mogyorót felnéző pelének.
Könnycsepp repül fel szilánkos magasba,
s visszahull, hogy vérző föld felitassa.

Ma rögtön pusztul az is, mi felépül.
Csend-gyújtópontban nagy robbanás készül,
de szín, idő, táj még nem érzi sorsát.
Zsákutcás csendben felfordított ország.

(2016)