Ha távol tavasz télbe jön:
szikrás szőnyeg hógyönyörön,
varázsszőnyeg, mely szállni kész,
lángot gyújtó szépség, merész.

Olykor egy vers is épp ilyen,
hirtelen tájként, szívemen.
A csend csengőket szerteszór,
s felébredt hó dalol, dalol..

Lehet, nem lesz több tavaszom,
de most a hódalt hallgatom,
valót, mi nincs, nincset, mi lesz..
Súgja: - Szépség, Szív védekezz!

Fekete fehér táj felett.
Kérő hang szélben elveszett.
A völgyben, lent, manócska fák.
Gyöngykagyló héjon csöpp világ.

Hangot szél elvisz, visszahoz.
Hajlongó fényhódolatok,
s képzelt virág, égkék virág
jövő tavaszból átkiált.

Lehet, nem lesz több tavaszom,
de ezt a tavaszt hallgatom,
most-nincs jövőt, de eljövőt,
hó alól kiugró időt.

Most-nincs-idő a szívemen,
nem e színtelen, s szívtelen.
Mondd, erdő, hegy, völgy, pillanat:
fellángol még Idő, szabad?!

Körülvesz bajt és bút a kín,
röhögnek börtönőreink,
s meggörnyedt hátú páriák
lelkén Úr lett a szolgaság.


Tudom, már nem szólhat nekem
Idő, Tavasz, szélszerelem, -
de jöjjön Út, és az a Nap,
mely Zászlót kéznek visszaad,

mely Zászlót szívnek visszaad,
zöld ébred égő hó alatt,
s szívben piros Csillag szalad:

- E kis ország ismét SZABAD!

(2015)
l