Feltöltve: 2015-02-17 20:40:26
Megtekintve: 1821
KÖNYVEK ÉS TŰNŐDÉSEK (5). Nikolits Árpád: Útkereszteződések. kecsmetionPRESS, 2006.
Az Útkereszteződések Nikolits Árpád trilógiájának (A menekülés ösvényein, Útkereszteződések, Európa megtelt) második kötete. Az elsőről írtam már, de itt is célszerű megemlítenem utóbbi írásom néhány, tényeket tartalmazó, bevezető sorát.
Nikolits Árpád romániai magyar író 1988-tól él Magyarországon. Életrajzi adatait, munkáit igen hiányosan tartalmazzák a különböző források, így a Wikipedia is (http://hu.wikipedia.org/wiki/Nikolits), amelyik sem Árpád-díját, sem egy sor más megjelent művét, többek között fenti könyvét, az Útkereszteződéseket sem említi. Igaz, utóbbi összesen 116 példányban jelent meg, a kötelespéldányokkal együtt.
Az Útkereszteződések méltó folytatása az első kötetnek. "Eszmei gerincét" ennek is elsősorban a szabadság, magyarság, és a haza fogalma, valamint az ezekkel kapcsolatos töprengés alkotja, bár nem szűkül le rájuk. Nikolits nagyon művelt, széles látókörű, magas színvonalon alkotó író. Nem kétséges, hogy bátor is, elmegy addig a határig őszinteségben, az igazság feltárására való törekvésében, ameddig az 1989-es rendszerváltás utáni Magyarországon íróként, újságíróként elmehetett, ha munkájából, akár szerény körülmények között, de meg akart élni.
Könyve olvasása közben többször megfogalmaztam magamban: munkája (mint a trilógia első kötete is) gondolataival hozzájárulhatna a hídépítéshez egy jobb, emberségesebb jövőbe. Könyve végén ilyesféle törekvést sejtet Ő maga is. Öt éve már nem ír, de úgy érzem: Európának (és ezen belül Kelet-Európának is) nagy szüksége volna arra, hogy megismerje ezt a munkáját, és ösztönzést adjon számára a további íráshoz. Ma, amikor a hazájukat elhagyó menekültek, a polgári demokrácia által nyújtottak embersége és embertelensége, az Európa határán fennálló háborús feszültség témakörei oly sürgető problémákkal jelentkeznek újra, szükséges volna, hogy könyve - a mával sok szempontból erősen összefüggő időszak tükre - szélesebb körben váljon ismertté. Ismertté váljon, és mind többen folytassák azokat a tűnődéseket, amelyeket az író e trilógiájával elkezdett.
Én nem Nikolits Árpád könyvének bírálója, kritikusa vagyok, hanem tűnődője. A kettő nem ugyanaz, még akkor sem, ha minden tűnődésben ott van is a dolgok kritikus megtekintése, bíráló szemlélete, érvek és ellenérvek küzdelme, végül, esetleg, bizonyos mértékű kiegyezése. Nem minden tűnődésemnek látszó az, sokszor inkább költői kérdést teszek fel, mert azt szeretném, ha az Olvasó is gondolkozna ezen-azon, mégpedig nem akárhogyan, hanem becsületesen, igazságosságra törekvően.
A Keresztutak c. könyv sok eseményből áll össze egységes egésszé. Az író hol A. úr, hol annak narrátora, hol naplóbejegyzések, levelek alkotója, de minden szerepben ő maga (N. Á.). A helyszín is gyakran változik, hol - már magyar állampolgárként - itthon szerzi tapasztalatait, hol visszamegy a forradalom utáni Romániába, hol Horvátországban készít riportot a balkáni háborúban harcolókkal és civil lakosokkal, majd horvátországi magyar menekültekkel, de terjedelmes részek foglalkoznak, fényképekkel illusztráltan, nyugat-európai útjaival is. Mindenütt az embert keresi, annak lelkivilágát, bánatát, örömét, olyan érzéseit, mint a honvágy, vagy a szabadság utáni sóvárgás. Kutatja az emberi magatartások megnyilvánulásait, és töpreng az utóbbiak mögötti okokon. Igazi, "vérbeli" író, újságíró: riportot készít a göteborgi örömlányokkal, itthon meg a hullaházban dolgozókkal, a kukákat ürítő szemétszállítókkal, - az írás érdekében olyan feladatokra is vállalkozik tehát, olyan mélységekbe is lemegy, ahová én nem merészkednék le "költői elefántcsonttornyomból". Nagy erkölcsi bátorságát mutatja, hogy a Tiszteletes, sárga csillaggal című részben bemutatja riportjain keresztül: miként védik meg Nyugaton a háborús bűnösöket, a dokumentumokkal alátámasztott tényekkel szemben is (és ebben a rendszerváltás utáni magyar intézmények, hatóságok is partnerek már ebben az időben). Ez a Szerzőt talán meglepte, de, teszem fel a kérdést: miért ne védené meg a bűnösöket az a Nyugat, amelyik évtizedeken keresztül felhasználta őket a kelet-európai államok társadalmi rendszerei ellen?
Véleményem szerint a Szerző írásai legalább azon a szépirodalmi szinten vannak, mint Márai Sándoréi (Márait gyakran idézi is). Nem csak stílusában mások azonban az ő írásai, hanem számomra őszintébbnek is hatnak. Olykor egy-egy gondolat bűvészmesteri kifejezésében esetleg Márai nyerne, de Nikolitsnál több a finom lélektani megfigyelés, nem ritkán prózában is szinte költői megfogalmazással. Egy bizonyos: Nikolits sehol sem süllyed le, pillanatra sem, Wass Albert "bestseller" színvonalára. (Itt Wass Albertért rajongó olvasóim nyugodtan felhördülhetnek, utóbbi író több könyvével is foglalkoztam, kétségtelenül olvasmányosak, de sok bennük a megalapozatlan, elsietett kijelentés, felületesség.)
Mégis van valami nagyon fontos közös az említett három alkotónál: mindhárom polgári író.
Miért olyan fontos ez?
Nos, azért, mert van egy fogalom, amely nélkül nem lehet megérteni a társadalmat, a világot, és amiről manapság - érthető, de erkölcsileg el nem fogadható okokból - nem akar tudni a világban uralkodó, (magát megtévesztésül demokratikusnak nevező) kapitalista társadalmi rend: az osztályhelyzet.
Márai Sándor tudja mi ez, de úgy csinál, mintha ez csak elvetendő, magyarázatra sem érdemes fogalom volna. 1951-ben, emigrációban írt Halotti beszéd című verséből, amelyik egyébként igen értékes alkotás, ez világosan látható (interneten: http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/szepirod/magyar/marai/halotti.hun).
A társadalom többek között társadalmi osztályokból, rétegekből állt és áll, és az egyes emberek tipikus viselkedését ez az odatartozás határozza meg, még akkor is, ha az egyén magatartása ettől gyakorta valamilyen mértékben eltér.
A kapitalizmusban a tőkések és a gyárakban dolgozó munkások osztályhelyzete merőben más, más-más társadalmi és gazdasági lehetőségekkel rendelkeznek, és érdekeik sok tekintetben - ha nem is mindenben - ellentétesek. József Attila értette ezt, tudta, hogy még a néppel némi rokonszenvet mutató gazdagok magatartásában is általában sok az alakoskodás, színlelés:
"Fázol. Hát mondd, hihetsz-e annak,
ki fűtve lakik öt szobát,
falain havas tájak vannak,
meztelen nők meg almafák?"
(Vigasz, az interneten: http://mek.oszk.hu/00700/00707/html/vs193301.htm).
Az, hogy egy gyökeres társadalmi változás során a "társadalom igazi kárvallottjai", akiket például Magyarországon a Rákosi-korszakban "osztályidegeneknek" mondtak ki (ezt a kifejezést használja emigrációjában írt versében Márai is), lehetőségeik szerint az új társadalmi rend ellenségeivé lesznek (így a szocializmust építő új társadalmi rendben a nagybirtokosok, gyárosok, gazdag kereskedők, zsírosparasztok és mások) egészen természetes. Az is természetes, hogy az új társadalmi rend kényszerintézkedéseket kénytelen foganatosítani velük szemben. Ha ezek a szükséges kényszerintézkedések túlmennek bizonyos határon, az vétkeket, sőt, bűnöket is szülhet, és szült is, ám hozzá kell tenni: minden eddigi társadalmi rendszerben így volt. Utóbbi a világ törteleméből pillanatok alatt megállapítható.
Az egyén osztályhelyzetét nem lehet figyelmen kívül hagyni, akár a múltba nézünk vissza, akár a jelent kutatjuk, vagy a jövőből szeretnénk ezt-azt megsejteni. A Szerző (N. Á.) könyve 276. - 277. oldalán visszaemlékezik a régi Nagyváradra (a kapitalista időszakból), és megemlíti: édesapjának fűszer- és csemegekereskedése volt, valószínűleg gazdag életkörülményeket adóan. Később, a társadalmi rend változásával, a "szocialista" Romániában, származása miatt, a társadalom sok más tagjánál kedvezőtlenebb körülmények közé került. Legalábbis átmenetileg, mert könyveiből azért azt olvasom ki, lehet, hogy nem teljesen indokoltan: idővel a kitaszítottság "lóvásár terén" sok mindent megtanult, könyvei megjelenhettek (még ha a cenzúra árgus szemekkel figyelte is, és nem írhatott akármit, - de Magyarországon is ott volt a cenzúra, ha nem is így nevezték).
A múltbeli sérelmeket nem elfelejteni kell, hanem hűen, tárgyilagosan értékelni, őrizni, amint egyik versemben írtam: "..s a tőr szívemben, az is gyermekem". Ám az nem jó, ha múltbeli egyéni (vagy akár egyúttal közösségi!) sérelmek a tisztán látás akadályaivá lesznek. Itt-ott, mint a hamu alatt izzó parázs, a Szerző könyvében is felfedezhetőek erre utaló jelek, bár abban az időszakban, amikor könyve született, ez általános volt. A könyv 50. oldalán olvasható a német náci bűnösökkel kapcsolatos perek kapcsán, Magyarországra vonatkozóan: "Miért sulykolták egy nemzet polgáraiba a kommunisták, hogy a magyar nép bűnös? Bűnösök csak a politikusok lehetnek! Hagyjuk..."). Nos, itt Magyarországon a kommunisták nem hirdettek ilyesmit, ez érdekeikkel is ellentétben álló lett volna. Romániában? Nem tudom, de nem hiszem, hogy - hasonló ok miatt - ott ez megtörtént volna. Egyrészt. Másrészt mi a valóság? A bűnösség kérdése egy olyan nagy horderejű kérdésnél (de sok más kérdésnél) távolról sem ilyen egyszerű. Nem csak a politikusok a felelősek, hanem a mögöttük álló társadalmi csoportok, rétegek is, amelyeknek érdeke fűződött a háborúhoz. Így volt ez az első- és a második világháborúban is. No és van egy pont, amelynél már nem csak a butító, de a megtévesztett, elbutított is felelős - legalábbis valamilyen mértékben - saját magatartásáért. Ez az egész világon így volt, van, és belátható ideig így lesz. A háborúk során oly sok mindenki vétkes vagy bűnös a történésekért, hogy széleskörű felelősségre vonás nem is lehetséges, sehol sem.
(Megjegyzem, hogy a Szerző a Horvátországban folyó harcokkal kapcsolatos riportjaiban helyesen a béke ügye mellett áll, viszont - vélem: szándéka ellenére - e riportokból úgy tűnik, mintha az igazság egyértelműen a horvátok (és a Horvátországban élő magyarok) oldalán volna. A szocialista társadalmi rendű Jugoszlávia megtámadása, az újabb "balkáni háború" ennél sokkal bonyolultabb hátterű volt, nem véletlen, hogy az ENSZ sem vállalta el saját háborújának.)
Tudom továbbá, hogy egy rendszerváltás után szokott dolog a régi társadalmi rendszert mocskolni, és ez alól a Szerző sem vonhatta ki magát teljesen, becsületes útkeresése ellenére, de azért annak, aki író, az Egészre kell tekintenie,
akár a szocializmust építő társadalmi rendszerről van szó, akár másmilyenről (a kapitalizmusról, vagy elődjéről, utóbbiakra is vonatkozik a tárgyilagosságra törekvés követelménye). A könyvben - bár nagyon ritkán - előforduló olyan kifejezések, mint "szocialista magyar véce" (egy mellékhelyiségre vonatkozóan Győr határában) akkor sem helyesek, ha sok olyan WC volt is (és van ma is), ahová az ember csak végszükségben lép be.
Nos, legyünk igazságosak: a társadalmi helyzet fontosságának megértésében Nikolits messzebb jutott el Márainál (könyvéből így látom), de kétes, hogy az osztályhelyzet, és a társadalmi rend fogalmakat, amelyek az írónak, költőnek ugyanúgy szükséges eszközei, mint a bakteriológusnak a mikroszkóp, eléggé a szeme előtt tartotta-e könyvei, és így a Keresztutak megírásakor. Én úgy látom: nem eléggé.
"..a Hon hű marad-e állampolgáraihoz?" - teszi fel a Szerző a kérdést könyve 28. oldalán. Ezen töpreng. Még ugyanitt megsejti (felismeri?) fontos dolog egy részét: "Csak az anyagi érdekek határozzák meg a tudatot. Szomorú.." Nem pontos ez, az egykori szemináriumokon jobban tanították: a lét határozza meg a tudatot. A lét tágabb értelmű az anyagi körülményeknél. Az anyagi érdekeket a jobb társadalmi rend, még ha nem is jól, de úgy alakítja, hogy a léthez tartozó nem anyagi érdekek és megbecsülendő értékek is jobban érvényesüljenek. Ilyen társadalmi rend valósult meg Magyarországon a huszadik század második felében, aminek az 1989-es rendszerváltás vetett végett. Mi történt ezt követően? Nos, ennek nagyobb része már túlmegy a Szerző könyvének időkeretén, de mindenki elgondolkozhat rajta. A becsületesen, tárgyilagosan gondolkodók számára elkeserítő lesz a leltár, még akkor is, ha tudják: a történelem minden időszakban hoz fejlődést, erkölcsi visszaesések idején is.
Milyen volt Románia Ceausescu idején? Nem éltem ott, a Magyarországon kapható romániai magyar nyelvű lapokból próbáltam tájékozódni, de azokból csak annyit tudtam meg: ott nagyon hízelegnek a Vezérnek. Nem szokatlan ilyesmi a huszadik század történelméből, gondoljunk csak a század első felére.
Az egyik vezérre utólag CSAK kígyót-békát kiáltanak, a másiknak - bármilyen bűnökért volt is felelős! - szobrokat emelnek. Nem értenénk, hogy miért van így, de, ha megértjük a társadalmi rend fogalmát, akkor máris ott a válasz. Látjuk, hogy miként hat újra Magyarországon akár a legprimitívebb nacionalista propaganda is, miként hat - a tömegek előtt láthatatlanul, leplezetten - az egykori "keresztény kurzus".
Visszatérve a Szerző által feltett kérdésre: nem a Hon volt hű állampolgáraihoz, hanem többé-kevésbé az a konkrét jobb Hon, amit olykor - viszonylag rövid időre - a jobb társadalmi rendszer megteremtett. A huszadik századi bűnösöknek, két világháborúért felelős vezetőknek szobrokat emelő hon nem a Magyarországot szerető hazafiaké. Ám ezt még a Szerző, akit valóban hazaszeretete hozott át Romániából Magyarországra "önkéntes menekültként", könyve megírásakor nem láthatta tisztán. Kevesen látták akkor, mert az emberek eleinte könnyen hisznek új változásokban, reménykednek. Olyanok, mint a gyermekek. A nemzetközi gazdasági válság előtt volt is remény, no, nem a jóra, hanem egy elviselhetőbb kapitalizmusra. Válság (Németh Dezsőnek) című versemben többek között erre az időre is emlékezem:
"Gondolj arra: mikor Kirakat zengett
Bécsben, Párizsban, Londonban, s merengett
önhitt polgár a díszfás sétatéren,
s New Yorkban, felhőkarcolók tövében,
akkor azt hitted még, hogy rendben minden.
A régi Kór ott volt már, kitekintsen
a Társadalom testéből, és várta:
kiket feszíthet majd a keresztfára." (interneten: http://www.poet.hu/vers/88436).
A Szerző a forradalom utáni Romániába is visszamegy egy újság megbízásából, riportot írni a földtörvényről. Könyve 122. oldalán már nagyon világosan fogalmaz ezúttal a "rendszert váltott" Romániáról, de nyilván benne vannak a privatizáció Magyarországon szerzett, hasonlóan elrettentő tapasztalatai is: "..mindenütt káosz, és a rosszul értelmezett "demokrácia" inkább a szabadrablás fogalmához áll közelebb". Leírásából úgy látja az olvasó: szeretett faluja, Ant, sokkal rosszabb helyzetbe került, mint Ceausescu idején. A "kárpótlás" útján nem az egykori igazságtalanságok helyrehozatala történik, hanem a kapitalizmus emberellenes, igazságtalan visszaállítása. Lehetett volna értelmesebb jogszabályokat hozni, ösztönözni a tőkés termelőszövetek alakítását, de nem ez történt (egyébként Magyarországon sem, szétverették a jól működő termelőszövetkezeteket is, - el kellene gondolkodni az igazságról, a felelősökről!). Zima István, a termelőszövetkezet könyvelője mondja, a romániai Anton: "Hogyan látom a jövőt? Őszintén megmondom, én is csak egy új, másfajta szövetkezetben. Egyénileg lehetetlen a föld megmunkálása. Nincsenek az embereknek miből befektetni.. Gondok lesznek, mert akik elmentek, itt hagyták a falut, most visszaigénylik az öröklési jog alapján a földet az öregszülőkig visszamenően."
Számomra úgy tűnik: a Szerző, bár nem mondja ki, csalódott mindazzal, ami romániai "szocialista" társadalmi rend megdöntése után végbement, még szeretett falujában is, Anton. A változás - egyelőre - gyorsan hozott rosszat, erkölcsileg is. "Mondjátok, emberek, kiknek kellett fészeremből az ásó, és ki vitte el a kávéfőzőmet? Azt hittétek, már soha nem térek vissza?" - kérdezi önmagában Anton. A Szerző nem az a kicsinyes ember, aki nem tud megérteni, és megbocsátani ilyen kis gyarlóságokat, - de azért, úgy érzem, rosszul estek neki, legalábbis szeretett falujában igen.
Végezetül térjünk rá arra: mit értek én, a könyv eltűnődő olvasója, a magyarság és a haza fogalmán?
Számomra az a magyar, aki magyarnak vallja magát, és magyarul beszélni is tud. Ha nem hajlandó megtanulni magyarul, az rossz jel. Ám, természetesen, egy magát magyarnak valló és magyarul beszélő még lehet (mint a múltban és jelenben sok-sok példa igazolja) magatartásával hazája ellensége, mint ahogyan egy nem magyar a magyarság igaz barátja. Bármennyire érthető is ez, a magyar tömegek ezt még nem értik. Fentiek szellemében szeretném, többek között, ha létrejönne az, ami ma még (számos ok miatt) lehetetlennek látszik: a nem zsidó magyarok és a zsidó magyarok igazi megbékélése. Szeretném, ha a nem cigány és cigány magyarok között is létrejönne ez a béke, melynek talán még inkább hiányoznak a feltételei, mint az előzőnek. Szeretném, ha sokkal több magyar hazafi volna, a nem szép önérdekből (vagy szellemi elvakítottságból) magyarkodó magyarok helyett, - mert most, szerintem, előbbiek száma nagyon kevésnek tűnik.
Ami a hazát illeti: utóbbihoz nem csak a földrajzi tájak, anyanyelv, szokások, megértett és becsületesen vállalt történelem tartozik hozzá, hanem (bárminek nevezik is!) olyan társadalmi rend is, amelyik a lakosság nagy többségének érdekeit tartja szem előtt, erősíti békére törekvő kapcsolatait más országokkal, Európával, a világgal. Olyan haza kell (kellene), ahol a nemes értelemben vett (és nem a nacionalizmus bűvkörében élő!) hazafiak vannak többségben. Ilyen társadalmi rend most lényegében sehol sincsen a világon.
Magyarországon sincs ilyen most, de nem csak hiszem, tudom: valamikor, lehet, a nagyon távoli jövőben (jósolni e tekintetben nem merek) - lesz.
Úgy érzem, hogy ezt a hazát kereste trilógiájában Nikolits Árpád is.
A különbség közöttünk talán csak annyi, hogy Ő ebben már a beláthatatlan jövőt illetően sem reménykedik. Így volna?
Utóbbiban nem vagyok biztos. Lehet, hogy nem, de az is lehet: lelke mélyén mégis igen, - utódainak.
(2015)
Nikolits Árpád romániai magyar író 1988-tól él Magyarországon. Életrajzi adatait, munkáit igen hiányosan tartalmazzák a különböző források, így a Wikipedia is (http://hu.wikipedia.org/wiki/Nikolits), amelyik sem Árpád-díját, sem egy sor más megjelent művét, többek között fenti könyvét, az Útkereszteződéseket sem említi. Igaz, utóbbi összesen 116 példányban jelent meg, a kötelespéldányokkal együtt.
Az Útkereszteződések méltó folytatása az első kötetnek. "Eszmei gerincét" ennek is elsősorban a szabadság, magyarság, és a haza fogalma, valamint az ezekkel kapcsolatos töprengés alkotja, bár nem szűkül le rájuk. Nikolits nagyon művelt, széles látókörű, magas színvonalon alkotó író. Nem kétséges, hogy bátor is, elmegy addig a határig őszinteségben, az igazság feltárására való törekvésében, ameddig az 1989-es rendszerváltás utáni Magyarországon íróként, újságíróként elmehetett, ha munkájából, akár szerény körülmények között, de meg akart élni.
Könyve olvasása közben többször megfogalmaztam magamban: munkája (mint a trilógia első kötete is) gondolataival hozzájárulhatna a hídépítéshez egy jobb, emberségesebb jövőbe. Könyve végén ilyesféle törekvést sejtet Ő maga is. Öt éve már nem ír, de úgy érzem: Európának (és ezen belül Kelet-Európának is) nagy szüksége volna arra, hogy megismerje ezt a munkáját, és ösztönzést adjon számára a további íráshoz. Ma, amikor a hazájukat elhagyó menekültek, a polgári demokrácia által nyújtottak embersége és embertelensége, az Európa határán fennálló háborús feszültség témakörei oly sürgető problémákkal jelentkeznek újra, szükséges volna, hogy könyve - a mával sok szempontból erősen összefüggő időszak tükre - szélesebb körben váljon ismertté. Ismertté váljon, és mind többen folytassák azokat a tűnődéseket, amelyeket az író e trilógiájával elkezdett.
Én nem Nikolits Árpád könyvének bírálója, kritikusa vagyok, hanem tűnődője. A kettő nem ugyanaz, még akkor sem, ha minden tűnődésben ott van is a dolgok kritikus megtekintése, bíráló szemlélete, érvek és ellenérvek küzdelme, végül, esetleg, bizonyos mértékű kiegyezése. Nem minden tűnődésemnek látszó az, sokszor inkább költői kérdést teszek fel, mert azt szeretném, ha az Olvasó is gondolkozna ezen-azon, mégpedig nem akárhogyan, hanem becsületesen, igazságosságra törekvően.
A Keresztutak c. könyv sok eseményből áll össze egységes egésszé. Az író hol A. úr, hol annak narrátora, hol naplóbejegyzések, levelek alkotója, de minden szerepben ő maga (N. Á.). A helyszín is gyakran változik, hol - már magyar állampolgárként - itthon szerzi tapasztalatait, hol visszamegy a forradalom utáni Romániába, hol Horvátországban készít riportot a balkáni háborúban harcolókkal és civil lakosokkal, majd horvátországi magyar menekültekkel, de terjedelmes részek foglalkoznak, fényképekkel illusztráltan, nyugat-európai útjaival is. Mindenütt az embert keresi, annak lelkivilágát, bánatát, örömét, olyan érzéseit, mint a honvágy, vagy a szabadság utáni sóvárgás. Kutatja az emberi magatartások megnyilvánulásait, és töpreng az utóbbiak mögötti okokon. Igazi, "vérbeli" író, újságíró: riportot készít a göteborgi örömlányokkal, itthon meg a hullaházban dolgozókkal, a kukákat ürítő szemétszállítókkal, - az írás érdekében olyan feladatokra is vállalkozik tehát, olyan mélységekbe is lemegy, ahová én nem merészkednék le "költői elefántcsonttornyomból". Nagy erkölcsi bátorságát mutatja, hogy a Tiszteletes, sárga csillaggal című részben bemutatja riportjain keresztül: miként védik meg Nyugaton a háborús bűnösöket, a dokumentumokkal alátámasztott tényekkel szemben is (és ebben a rendszerváltás utáni magyar intézmények, hatóságok is partnerek már ebben az időben). Ez a Szerzőt talán meglepte, de, teszem fel a kérdést: miért ne védené meg a bűnösöket az a Nyugat, amelyik évtizedeken keresztül felhasználta őket a kelet-európai államok társadalmi rendszerei ellen?
Véleményem szerint a Szerző írásai legalább azon a szépirodalmi szinten vannak, mint Márai Sándoréi (Márait gyakran idézi is). Nem csak stílusában mások azonban az ő írásai, hanem számomra őszintébbnek is hatnak. Olykor egy-egy gondolat bűvészmesteri kifejezésében esetleg Márai nyerne, de Nikolitsnál több a finom lélektani megfigyelés, nem ritkán prózában is szinte költői megfogalmazással. Egy bizonyos: Nikolits sehol sem süllyed le, pillanatra sem, Wass Albert "bestseller" színvonalára. (Itt Wass Albertért rajongó olvasóim nyugodtan felhördülhetnek, utóbbi író több könyvével is foglalkoztam, kétségtelenül olvasmányosak, de sok bennük a megalapozatlan, elsietett kijelentés, felületesség.)
Mégis van valami nagyon fontos közös az említett három alkotónál: mindhárom polgári író.
Miért olyan fontos ez?
Nos, azért, mert van egy fogalom, amely nélkül nem lehet megérteni a társadalmat, a világot, és amiről manapság - érthető, de erkölcsileg el nem fogadható okokból - nem akar tudni a világban uralkodó, (magát megtévesztésül demokratikusnak nevező) kapitalista társadalmi rend: az osztályhelyzet.
Márai Sándor tudja mi ez, de úgy csinál, mintha ez csak elvetendő, magyarázatra sem érdemes fogalom volna. 1951-ben, emigrációban írt Halotti beszéd című verséből, amelyik egyébként igen értékes alkotás, ez világosan látható (interneten: http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/szepirod/magyar/marai/halotti.hun).
A társadalom többek között társadalmi osztályokból, rétegekből állt és áll, és az egyes emberek tipikus viselkedését ez az odatartozás határozza meg, még akkor is, ha az egyén magatartása ettől gyakorta valamilyen mértékben eltér.
A kapitalizmusban a tőkések és a gyárakban dolgozó munkások osztályhelyzete merőben más, más-más társadalmi és gazdasági lehetőségekkel rendelkeznek, és érdekeik sok tekintetben - ha nem is mindenben - ellentétesek. József Attila értette ezt, tudta, hogy még a néppel némi rokonszenvet mutató gazdagok magatartásában is általában sok az alakoskodás, színlelés:
"Fázol. Hát mondd, hihetsz-e annak,
ki fűtve lakik öt szobát,
falain havas tájak vannak,
meztelen nők meg almafák?"
(Vigasz, az interneten: http://mek.oszk.hu/00700/00707/html/vs193301.htm).
Az, hogy egy gyökeres társadalmi változás során a "társadalom igazi kárvallottjai", akiket például Magyarországon a Rákosi-korszakban "osztályidegeneknek" mondtak ki (ezt a kifejezést használja emigrációjában írt versében Márai is), lehetőségeik szerint az új társadalmi rend ellenségeivé lesznek (így a szocializmust építő új társadalmi rendben a nagybirtokosok, gyárosok, gazdag kereskedők, zsírosparasztok és mások) egészen természetes. Az is természetes, hogy az új társadalmi rend kényszerintézkedéseket kénytelen foganatosítani velük szemben. Ha ezek a szükséges kényszerintézkedések túlmennek bizonyos határon, az vétkeket, sőt, bűnöket is szülhet, és szült is, ám hozzá kell tenni: minden eddigi társadalmi rendszerben így volt. Utóbbi a világ törteleméből pillanatok alatt megállapítható.
Az egyén osztályhelyzetét nem lehet figyelmen kívül hagyni, akár a múltba nézünk vissza, akár a jelent kutatjuk, vagy a jövőből szeretnénk ezt-azt megsejteni. A Szerző (N. Á.) könyve 276. - 277. oldalán visszaemlékezik a régi Nagyváradra (a kapitalista időszakból), és megemlíti: édesapjának fűszer- és csemegekereskedése volt, valószínűleg gazdag életkörülményeket adóan. Később, a társadalmi rend változásával, a "szocialista" Romániában, származása miatt, a társadalom sok más tagjánál kedvezőtlenebb körülmények közé került. Legalábbis átmenetileg, mert könyveiből azért azt olvasom ki, lehet, hogy nem teljesen indokoltan: idővel a kitaszítottság "lóvásár terén" sok mindent megtanult, könyvei megjelenhettek (még ha a cenzúra árgus szemekkel figyelte is, és nem írhatott akármit, - de Magyarországon is ott volt a cenzúra, ha nem is így nevezték).
A múltbeli sérelmeket nem elfelejteni kell, hanem hűen, tárgyilagosan értékelni, őrizni, amint egyik versemben írtam: "..s a tőr szívemben, az is gyermekem". Ám az nem jó, ha múltbeli egyéni (vagy akár egyúttal közösségi!) sérelmek a tisztán látás akadályaivá lesznek. Itt-ott, mint a hamu alatt izzó parázs, a Szerző könyvében is felfedezhetőek erre utaló jelek, bár abban az időszakban, amikor könyve született, ez általános volt. A könyv 50. oldalán olvasható a német náci bűnösökkel kapcsolatos perek kapcsán, Magyarországra vonatkozóan: "Miért sulykolták egy nemzet polgáraiba a kommunisták, hogy a magyar nép bűnös? Bűnösök csak a politikusok lehetnek! Hagyjuk..."). Nos, itt Magyarországon a kommunisták nem hirdettek ilyesmit, ez érdekeikkel is ellentétben álló lett volna. Romániában? Nem tudom, de nem hiszem, hogy - hasonló ok miatt - ott ez megtörtént volna. Egyrészt. Másrészt mi a valóság? A bűnösség kérdése egy olyan nagy horderejű kérdésnél (de sok más kérdésnél) távolról sem ilyen egyszerű. Nem csak a politikusok a felelősek, hanem a mögöttük álló társadalmi csoportok, rétegek is, amelyeknek érdeke fűződött a háborúhoz. Így volt ez az első- és a második világháborúban is. No és van egy pont, amelynél már nem csak a butító, de a megtévesztett, elbutított is felelős - legalábbis valamilyen mértékben - saját magatartásáért. Ez az egész világon így volt, van, és belátható ideig így lesz. A háborúk során oly sok mindenki vétkes vagy bűnös a történésekért, hogy széleskörű felelősségre vonás nem is lehetséges, sehol sem.
(Megjegyzem, hogy a Szerző a Horvátországban folyó harcokkal kapcsolatos riportjaiban helyesen a béke ügye mellett áll, viszont - vélem: szándéka ellenére - e riportokból úgy tűnik, mintha az igazság egyértelműen a horvátok (és a Horvátországban élő magyarok) oldalán volna. A szocialista társadalmi rendű Jugoszlávia megtámadása, az újabb "balkáni háború" ennél sokkal bonyolultabb hátterű volt, nem véletlen, hogy az ENSZ sem vállalta el saját háborújának.)
Tudom továbbá, hogy egy rendszerváltás után szokott dolog a régi társadalmi rendszert mocskolni, és ez alól a Szerző sem vonhatta ki magát teljesen, becsületes útkeresése ellenére, de azért annak, aki író, az Egészre kell tekintenie,
akár a szocializmust építő társadalmi rendszerről van szó, akár másmilyenről (a kapitalizmusról, vagy elődjéről, utóbbiakra is vonatkozik a tárgyilagosságra törekvés követelménye). A könyvben - bár nagyon ritkán - előforduló olyan kifejezések, mint "szocialista magyar véce" (egy mellékhelyiségre vonatkozóan Győr határában) akkor sem helyesek, ha sok olyan WC volt is (és van ma is), ahová az ember csak végszükségben lép be.
Nos, legyünk igazságosak: a társadalmi helyzet fontosságának megértésében Nikolits messzebb jutott el Márainál (könyvéből így látom), de kétes, hogy az osztályhelyzet, és a társadalmi rend fogalmakat, amelyek az írónak, költőnek ugyanúgy szükséges eszközei, mint a bakteriológusnak a mikroszkóp, eléggé a szeme előtt tartotta-e könyvei, és így a Keresztutak megírásakor. Én úgy látom: nem eléggé.
"..a Hon hű marad-e állampolgáraihoz?" - teszi fel a Szerző a kérdést könyve 28. oldalán. Ezen töpreng. Még ugyanitt megsejti (felismeri?) fontos dolog egy részét: "Csak az anyagi érdekek határozzák meg a tudatot. Szomorú.." Nem pontos ez, az egykori szemináriumokon jobban tanították: a lét határozza meg a tudatot. A lét tágabb értelmű az anyagi körülményeknél. Az anyagi érdekeket a jobb társadalmi rend, még ha nem is jól, de úgy alakítja, hogy a léthez tartozó nem anyagi érdekek és megbecsülendő értékek is jobban érvényesüljenek. Ilyen társadalmi rend valósult meg Magyarországon a huszadik század második felében, aminek az 1989-es rendszerváltás vetett végett. Mi történt ezt követően? Nos, ennek nagyobb része már túlmegy a Szerző könyvének időkeretén, de mindenki elgondolkozhat rajta. A becsületesen, tárgyilagosan gondolkodók számára elkeserítő lesz a leltár, még akkor is, ha tudják: a történelem minden időszakban hoz fejlődést, erkölcsi visszaesések idején is.
Milyen volt Románia Ceausescu idején? Nem éltem ott, a Magyarországon kapható romániai magyar nyelvű lapokból próbáltam tájékozódni, de azokból csak annyit tudtam meg: ott nagyon hízelegnek a Vezérnek. Nem szokatlan ilyesmi a huszadik század történelméből, gondoljunk csak a század első felére.
Az egyik vezérre utólag CSAK kígyót-békát kiáltanak, a másiknak - bármilyen bűnökért volt is felelős! - szobrokat emelnek. Nem értenénk, hogy miért van így, de, ha megértjük a társadalmi rend fogalmát, akkor máris ott a válasz. Látjuk, hogy miként hat újra Magyarországon akár a legprimitívebb nacionalista propaganda is, miként hat - a tömegek előtt láthatatlanul, leplezetten - az egykori "keresztény kurzus".
Visszatérve a Szerző által feltett kérdésre: nem a Hon volt hű állampolgáraihoz, hanem többé-kevésbé az a konkrét jobb Hon, amit olykor - viszonylag rövid időre - a jobb társadalmi rendszer megteremtett. A huszadik századi bűnösöknek, két világháborúért felelős vezetőknek szobrokat emelő hon nem a Magyarországot szerető hazafiaké. Ám ezt még a Szerző, akit valóban hazaszeretete hozott át Romániából Magyarországra "önkéntes menekültként", könyve megírásakor nem láthatta tisztán. Kevesen látták akkor, mert az emberek eleinte könnyen hisznek új változásokban, reménykednek. Olyanok, mint a gyermekek. A nemzetközi gazdasági válság előtt volt is remény, no, nem a jóra, hanem egy elviselhetőbb kapitalizmusra. Válság (Németh Dezsőnek) című versemben többek között erre az időre is emlékezem:
"Gondolj arra: mikor Kirakat zengett
Bécsben, Párizsban, Londonban, s merengett
önhitt polgár a díszfás sétatéren,
s New Yorkban, felhőkarcolók tövében,
akkor azt hitted még, hogy rendben minden.
A régi Kór ott volt már, kitekintsen
a Társadalom testéből, és várta:
kiket feszíthet majd a keresztfára." (interneten: http://www.poet.hu/vers/88436).
A Szerző a forradalom utáni Romániába is visszamegy egy újság megbízásából, riportot írni a földtörvényről. Könyve 122. oldalán már nagyon világosan fogalmaz ezúttal a "rendszert váltott" Romániáról, de nyilván benne vannak a privatizáció Magyarországon szerzett, hasonlóan elrettentő tapasztalatai is: "..mindenütt káosz, és a rosszul értelmezett "demokrácia" inkább a szabadrablás fogalmához áll közelebb". Leírásából úgy látja az olvasó: szeretett faluja, Ant, sokkal rosszabb helyzetbe került, mint Ceausescu idején. A "kárpótlás" útján nem az egykori igazságtalanságok helyrehozatala történik, hanem a kapitalizmus emberellenes, igazságtalan visszaállítása. Lehetett volna értelmesebb jogszabályokat hozni, ösztönözni a tőkés termelőszövetek alakítását, de nem ez történt (egyébként Magyarországon sem, szétverették a jól működő termelőszövetkezeteket is, - el kellene gondolkodni az igazságról, a felelősökről!). Zima István, a termelőszövetkezet könyvelője mondja, a romániai Anton: "Hogyan látom a jövőt? Őszintén megmondom, én is csak egy új, másfajta szövetkezetben. Egyénileg lehetetlen a föld megmunkálása. Nincsenek az embereknek miből befektetni.. Gondok lesznek, mert akik elmentek, itt hagyták a falut, most visszaigénylik az öröklési jog alapján a földet az öregszülőkig visszamenően."
Számomra úgy tűnik: a Szerző, bár nem mondja ki, csalódott mindazzal, ami romániai "szocialista" társadalmi rend megdöntése után végbement, még szeretett falujában is, Anton. A változás - egyelőre - gyorsan hozott rosszat, erkölcsileg is. "Mondjátok, emberek, kiknek kellett fészeremből az ásó, és ki vitte el a kávéfőzőmet? Azt hittétek, már soha nem térek vissza?" - kérdezi önmagában Anton. A Szerző nem az a kicsinyes ember, aki nem tud megérteni, és megbocsátani ilyen kis gyarlóságokat, - de azért, úgy érzem, rosszul estek neki, legalábbis szeretett falujában igen.
Végezetül térjünk rá arra: mit értek én, a könyv eltűnődő olvasója, a magyarság és a haza fogalmán?
Számomra az a magyar, aki magyarnak vallja magát, és magyarul beszélni is tud. Ha nem hajlandó megtanulni magyarul, az rossz jel. Ám, természetesen, egy magát magyarnak valló és magyarul beszélő még lehet (mint a múltban és jelenben sok-sok példa igazolja) magatartásával hazája ellensége, mint ahogyan egy nem magyar a magyarság igaz barátja. Bármennyire érthető is ez, a magyar tömegek ezt még nem értik. Fentiek szellemében szeretném, többek között, ha létrejönne az, ami ma még (számos ok miatt) lehetetlennek látszik: a nem zsidó magyarok és a zsidó magyarok igazi megbékélése. Szeretném, ha a nem cigány és cigány magyarok között is létrejönne ez a béke, melynek talán még inkább hiányoznak a feltételei, mint az előzőnek. Szeretném, ha sokkal több magyar hazafi volna, a nem szép önérdekből (vagy szellemi elvakítottságból) magyarkodó magyarok helyett, - mert most, szerintem, előbbiek száma nagyon kevésnek tűnik.
Ami a hazát illeti: utóbbihoz nem csak a földrajzi tájak, anyanyelv, szokások, megértett és becsületesen vállalt történelem tartozik hozzá, hanem (bárminek nevezik is!) olyan társadalmi rend is, amelyik a lakosság nagy többségének érdekeit tartja szem előtt, erősíti békére törekvő kapcsolatait más országokkal, Európával, a világgal. Olyan haza kell (kellene), ahol a nemes értelemben vett (és nem a nacionalizmus bűvkörében élő!) hazafiak vannak többségben. Ilyen társadalmi rend most lényegében sehol sincsen a világon.
Magyarországon sincs ilyen most, de nem csak hiszem, tudom: valamikor, lehet, a nagyon távoli jövőben (jósolni e tekintetben nem merek) - lesz.
Úgy érzem, hogy ezt a hazát kereste trilógiájában Nikolits Árpád is.
A különbség közöttünk talán csak annyi, hogy Ő ebben már a beláthatatlan jövőt illetően sem reménykedik. Így volna?
Utóbbiban nem vagyok biztos. Lehet, hogy nem, de az is lehet: lelke mélyén mégis igen, - utódainak.
(2015)
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!