Puszipeti Miska neve kicsit fura volt, de mit tehetett? Ezt örökölte. Még örülhetett, hogy nem Nyuszipeti volt a neve. Édesapja és Édesanyja csak ezt a nevet hagyta rá, utána mindkettő meghalt. Egy jószívű néni nevelte fel a faluban, Tüskésbozótoson.

Az iskolában azonban senki sem merte csúfolni a neve miatt, mert erős gyerek volt ez a Miska. Utóbbit az is igazolta: a legmagasabb fára is ügyesen felmászott. Nem olyan gyorsan, mint a mókus, de gyerektől nem is várható el annyi mókusság, mint amennyivel a bundásfarkú állatka rendelkezik. Ám nem volt nála nagyobb tudós a famászásban, még hét faluban sem!

Társai mutogatták neki: arra a fára menjen, szedje ki a tojásokat a madárfészekből!

Azt mondta nekik Miska:
- No, ilyet ne merjetek tenni magatok sem! Aki madárfészket kifoszt, az erőszakkal felviszem a legmagasabb fára, és ott hagyom!

Megijedtek a többiek, mert magas fára nem csak felmászni nehéz, hanem lejutni sem könnyű ép bőrrel! Inkább lemondtak a madártojásokról.

Volt a falutól jóval távolabbi erdőnek egy olyan része, amelyikbe nem merészkedett senki. Híre járt: elátkozott erdőrész. Ott voltak a legmagasabbak a fák, legszúrósabbak a tüskés bokrok, nappal is kicsit félelmetes volt a félhomály. No meg aki arra jár, vélték az emberek, azt baj éri, lehet, hogy nagy, lehet, hogy kicsike, de utóbbi sem kívánatos.

Miska kijárta az iskolát, csinos legény lett belőle, és egy napon gondolt egyet: ő az ördögtől sem fél, hiszen bármilyen fekete is az ördög, az ő haja is koromszínű, meg a szeme sem kék. Elbandukolt az ijesztőnek tartott erdőrészbe, ott felmászott a legmagasabb fára, és elbújt a lombkoronában.

Alkonyat előtt igen különöset látott. Tizenkét róka érkezett a tisztásra, de nem kölyök rókák voltak, hanem felnőttek. Két lábra álltak, úgy táncoltak. Hirtelen mindegyik róka perdült egyet, csodaszép leányokká váltak, tréfálkoztak, nevettek. Miskának az egyikük különösen megtetszett, igen vidám leány, akit a többiek Piszeróka Klárinak neveztek, és tényleg valamivel kisebb volt az orra, mint a többinek, de nagyon bájosan illett az arcához. Később mindegyik leány megfordult saját tengelye körül, vadászok lettek belőlük, leányruhában, és puskájukból a megjelenő madarak felé lövöldöztek. Egy madár se hullott le, sőt, még több jött. Miska észrevette, hogy a puskákból magok röppennek fel a levegőbe, amelyeket a madarak igyekeznek csőrükkel elkapni. A különös vadászlányok tehát így etették a szárnyasokat!

E naptól fogva Miska minden nap ott volt a fán, figyelte a rókalányokat, de a szeme főleg a legkisebb leányon, Piszeróka Klárikán legelészett. A fülével is legszívesebben e leány énekét hallgatta.

Teltek a napok, hetek, és Miska úgy belebolondult e rókalányba, hogy egyszer majdnem leesett a fáról. Óvatosan lemászott, megközelítette a leányokat, és így kiáltott feléjük:
- Ne féljenek, Gyönyörű Kisasszonyok! Puszipeti Miska vagyok, parasztlegény a faluból. Nem akarom bántani Önöket, csak azt kérem: tűrjenek meg itt a tisztás szélén, hogy szépségüket, táncukat, éneküket csodálhassam!

A tizenkét rókalányból tizenegy szemében könnycsepp jelent meg, szájuk megremegett, sírásra görbült. Egyedül a tizenkettedik, Piszeróka Klári szeme maradt fénylő. Nevetett, és azt mondta a legénynek:
- Nagy bajt hoztál ránk, te Miska! Törvényeink szerint, mivel mi tündérlányok vagyunk, amennyiben halandó legény megles minket, akkor az, akinek közülünk megkéri a kezét, köteles feleségül menni hozzá, ha a legény úgy akarja. Ám talán nem eszik olyan forrón a kását, ahogy főzik! Te mit szeretnél?

Miska letérdelt Piszeróka Klári előtt, és azt mondta neki:
- Már hetek óta Téged figyellek a legmagasabb fa tetejéről. Beléd szerettem, de nem akarlak boldogtalanná tenni. No és mit érnék azzal, ha feleségül jönnél hozzám, de nem szeretsz? Veszélyes az ilyesmi, még földi leánynál is! Utóbbi okból nem kérem meg a kezed, csak szeretném azt tenni, nagyon. Ám, ha megengednéd, akkor udvarolnék neked, és közben te megvizsgálhatnád a saját szíved is, az enyémet is. Ha önként kezembe tennéd a kezem, akkor feleségül vennélek, tündérként imádnálak, és hűséges lennék hozzád!

Megkönnyebbült az előbb megijedt tizenegy tündér, a tizenkettedik pedig, Piszeróka Klári, pedig azt mondta:
- Ilyen kedves legénybeszéd nincs ellenemre. Három próbatétel után döntök, de annyit megsúghatok: félig máris elnyerted a szívemet. Derék legény vagy, - és talán nem is tudod, hogy ki vagy valójában! Nem rohansz ajtóstól a házba, hanem előbb megállsz a kapunál, köszönsz. Most menj haza, pihentesd a szíved és az eszed, szükséged lesz mindkettőre! Egy hétig ne járj errefelé!

Szomorú volt Miska. Ha egy hétig nem jöhet errefelé, akkor hogyan találkozik a próbatételekkel?

Harmadnap estefelé, a napi munka után, a patakparton búslakodott, amikor ott egy szakállas embert talált, akit valaki erősen az egyik fűzfához kötözött. Azt kérdezte Pista ettől az embertől:
- Ki kötözött meg, és miért?

- Két jó ember kötözött meg, mivel én rossz ember lettem! - válaszolta a szakállas ember. A jó emberek itt hagytak, de nemsokára visszajönnek a rendőrökkel, börtönbe visznek, utána felakasztanak.

Meghökkent Pista: miért beszél hozzá ilyen őszintén ez az ember? Különös ez!

Azt kérdezte a szakállastól:
- Miként lettél rossz ember? Mi a neved?

A szakállas nem titkolta a dolgot:
- A nevem Keresgélő Márton, és megtévedtem. Azt gondoltam: rabló leszek egymagam, gurul hozzám sok arany! Ám rajtavesztettem: már az első két ember, akiket ki akartam rabolni, erősebbek voltak, mint én, leütöttek, ide kötöztek a fához. Megérdemlem a sorsom, csak ártatlan feleségem, és gyermekeim szánom, mindkettőt! Mi lesz velük?

A fa mellett ott hevert a megkötözött ember tarisznyája. Miska belenyúlt, talált benne egy papirost. Kiderült: az ember neve valóban Keresgélő Márton, és két gyermeke van.

Azt mondta neki a legény:
- Nem oldozlak ki, de megdöntöm a fát, akkor a kötelek meglazulnak körülötted. A többi a te dolgod. Ám esküdj meg, hogy ezen túl a becsület útján jársz majd!

A szakállas megesküdött. Miska megdöntötte a fűzfát. Az ember kikászálódott a meglazult kötelékekből, és sűrű köszönömök közepette elment. Miska is visszaballagott a faluba.

Másnap is szorgalmasan dolgozott a ház körül, utána meg kiment búslakodni, most a patak forrásához: merre járhat az a gyönyörű tündérleány, Piszeróka Klári?

Kit pillantott meg a patak partján? Egy nagyon síró és nagyon szőrös kisgyereket. Miért volt olyan nagyon szőrös? Hát azért, mert, kiderült, - mi minden van a sok nincs között! - nem embergyerek, hanem ördöggyerek, de utóbbira csak kicsike farka mutatott, meg két dudorocska a homlokán.

Azt kérdezte tőle Miska:
- Miért sírsz?

- A-azért si-sírok, mert kidobtak a pokolból! - mondta a gyerek. Nekik túl jó vagyok! Itt egy ember befogadott, de az is kidobott, mert neki meg túl rossz vagyok!

Megsajnálta Miska az ördöggyereket, kézen fogta, azt mondta neki:
- Gyere, nálunk ellehetsz, kicsit néha rosszalkodsz, sokszor meg jó leszel! Lesz ez is, az is, leves is, husika is!

Alighogy elindultak, jött lóháton egy ember, fényes csizmában, és ráordított Miskára:
- Hová viszed a fiamat, te gazember?!

Miska is mérges lett:
- Te kitagadtad, most már a mi fiúnk, oda viszem, ahová akarom!

Azt mondta a csizmás ember:
- Nem tagadtam ki, csak arra kértem, hogy nem lövöldözzön a csúzlival a kacsákra, libákra, tyúkokra. Miatta kell ma este sült libát vacsoráznunk, pedig nincs is vasárnap!

Szó szót követett, előbb haragosan, később már csak morgósan, utána már dörmögősen, de utóbb az ördögöcske egyik kézzel Miska kezét fogta, a másikéval a csizmás emberét. Utóbbiról kiderült: Ördög János a neve, őt is kidobták a Pokolból, mert valami jót cselekedett, ezért letelepedett errefelé, módos gazda lett belőle. A csizmás ember végül adott egy puszit az ördöggyereknek, és elindult vele az ösvényen, egy másik faluba. A két ördög, nagy és kicsi, még barátságosan integetett is Miskának. A legény is nevetett, visszaintegetett.

A következő nap nem a patakhoz ment Miska bánkódni, hanem leült az erdőszélen. Fájt a szíve, hogy nem ül mellette Piszeróka Klári. Hej, ha mellette ülne!

A lapulevelek alól fura szárnyú nagy madár bicegett elő. Nagyobb volt, mint egy jól meghízott kacsa. Szárnyán a tollak a szivárvány minden színében tündököltek, ráadásul egyik tollról a másikra vándoroltak, kergetődztek a színek. A zöld elbújt, a kék előjött, piros csillant fel örömmel.. A legény azt mondta a bicegő madárnak:

Vadkacsának kelmed túl nagy.
Struccnak meg túl kicsike.
Mi a baj? Lehet, hogy nálad
csőrfájós a kiscsibe?

A madár erre bólogatott, majd pedig elindult. Miska követte. A fűrengetegben elrejtett fészek volt, oda vezette őt a madár. Kiderült: a fészekben öt beteg fióka van.

Eszébe jutott Miskának egy versike, amit még - hát nem érdekes? - sohasem hallott, sehol, - mint kerülhetett a sapkája alá, a kobakjába? Így hangzott:

Iceg biceg, - ne tegye!
Lába! Ne légy betege!
Gyógyulj meg, öt fióka!
Ne szaglássz itt, te róka!
Ne legyen itt, csak piszém:
piszés puszit várok én!

Meggyógyult a madár lába egy szempillantás alatt. Fiókái is elkezdtek vidáman hangoskodni. Kikúrálta őket a versike.

Azt mondta a madár Miskának:
- Köszönöm! Hálából csőrömmel a füledbe csúsztatok egy szál Suttogó Füvet!

Mit súgott a Suttogó Fű Miska fülébe?

Nem sokat, csak ennyit:

Égen leng felhőzászló.
Köszöntelek, Varázsló!
Varázsló vagy! Én tudom!
Fülecskédnek megsúgom!

Puszipeti Miska olyannyira meglepődött, hogy eltátotta a száját, de még a földre is lecsücsült, egyből. Ő varázsló volna? Ültében is forgott viszont az esze kereke, mert ez kiáltotta a végtelen kékségnek:

Piszeróka Klára!
Téged szívem vár ma!
Mindkét kezed kérem!
Légy a feleségem!

A fű közül egy madárka, a haris, máris jelezte: jön a Piszeróka leány! Ám mindjárt azt is megjegyezte harsogó hangon:

Muris, de nem Maris!
Én mondom a haris!

- Miért lenne Mari a neve, ha egyszer Klárinak hívják?! - nézett a madárra Miska, méltatlankodóan.

A feketerigó is megerősítette, hogy jön Klári, de füttyösen mindjárt hozzátette:

Fura fuvolát fuj Fifió, -
de csak leány jön, és nem rigó!

- No és miért kell legényként jönnie, ha leány? Legénynek itt vagyok én! - mondta neki Miska, nagy örömmel.

A közeli bokron a széncinege is megerősítette a hírt: a távolban már jön Klárika.
Ám kicsit csalódottan így szólt:

Tiritin, pin, pipincin!
Jön, de, úgy látom, piciny!

Miska nevetett:
- Azért látod picinek, mert még messze van, a láthatár szélén! Én, igaz, fél fejjel magasabb vagyok nála, - de ő sem pici!

Futni kezdett Miska Klári felé, így gyorsabban elérték egymást, összeölelkeztek, szorosan, csókolództak, amit egy fácán a fészkéről kíváncsian figyelt.. Utána kéz a kézben sétáltak a réten.

Lakodalmukon a tizenegy tündér is megjelent, persze, leányalakban. Mindegyik elhozta saját szépséges alakját, - szoborban is, emléknek! Méghozzá minden szobor színaranyból volt.

Az emlékezést egyébként később az is segítette, hogy Klárinak és Miskának gyermekeik születtek, hol egy fiúcska, hol egy leányka, és akkor a tündérlányok is eljöttek az ünnepségekre, persze, hamarosan nem leányként, hanem feleségként, férjükkel és gyermekeikkel együtt. No és Klári, meg Miska is gyakran vendégeskedtek náluk, csemetéikkel.

Kölcsönkenyér visszajár, még akkor is, ha, nem kenyér, hanem vendégeskedés!

(2015)