Mit beletettek egykor: mondja-mondja.
Hány évezred, évszázad volt robotja
ma is, s miért? Megegyezhetünk ebben:
jelen többé-kevésbé múlt kezekben.
S önző érdekre oly primitív mentség
álszenteskedik elő: felszínesség!
Talán csoda? Akik a mélyben lopnak,
azok a tárgyilagos Gondolatnak
nem örülnek! Cinkosok összenéznek,
s szavazógéppé silányított népet
magasztalnak. Érzik a Haza gondját,
azt, hogy mivé lett e tönkretett ország?
Nagy ritkán, lehet. Mégis az a lényeg:
a robotok nekik oly sokat érnek!
Míg robot, - robot, addig mohó kézzel
markolhatnak, és az Isten nevével
leplezik, gondold át, értelmes hittel:
mennyi mindenre volt már cégér Isten!
Múlt századból szégyenek visszanéznek:
- Ezt nevezik magyar értelmiségnek?
Butul, butít, s gőgös, vagy csacska hitben
azt képzeli, hogy vele van az Isten.
Az Isten: Eszme. Szépség és Szabadság.
Nagyságát nem szolgáló szavak adják.
Csak szánni tudok elvakított népet,
mely nem érti, mit Petőfi még értett!

A robot, - robot. Indul jobbra, balra,
ezt-azt felfog, de útján hamar balga.
Úgy tartsd őt többre, hogy lehetne ember,
több tudással, Eszmével, fegyelemmel,
és kényszerrel (mely kényszerít a jóra,
ha közelebb fénylik fel Csillagóra), -
szóval, Idővel. Ma is tehet érte,
ki nem robot: az Idő Messzesége
közelebb jöjjön. Értsd meg a világot,
s megláthatsz olykor szikrás Csillagálmot!

A vers? Magányos. Most nincs olvasója:
robotok néznek robotoltatókra,
rablók rabokra globális világban,
mely olyan szűk! (Nagyobbnak hittem, vártam.)
Mégis parancs szól bennem: - Írd a verset!
Ne törődj azzal: gyűlölnek? Szeretnek?
Anyagról írj (bár néha, botlón, kétled),
mely Lelket hozhat valónak, meséknek, -
kaput nyithat majd véges Végtelenben
a Gondolat, ez az el nem hitt Szellem!

Lehet, hogy így lesz? Lehet: ez szamárság?
Belső parancs szól rád: a szíved lássák!
Ne törődj azzal: nem akarják látni,
robot tömeg csak Felszínre kíváncsi,
szemét lesüti, nem néz önmagára,
múltját, jelenét bevallani gyáva,
de vér vöröslik alkonyi szívedben,

s valahol Eszme mosolyog, - az Isten.

(2014)