Feltöltve: 2014-02-21 19:28:11
Megtekintve: 1844
A fára mászó leány
Megjelenik majd e történetben a fa is, a rája felmászott leánnyal, de előbb Dolgosdaru Pistával kell foglalkoznunk, a versíró legénnyel.
Ez a Pista Ezüstkanalas falucskában éldegélt. Ott írta a verseit, de azokat nagybátyja nyomtatta ki a városban, Aranycsengettyűsön. A városban a legény verseit szerették, falujában nevették. Van ez így néha.
Ez a Pista előbb Bokorugró Mariskának udvarolt. Egy darabig udvarolgatott neki, de azután így szólt a leány:
- Ha tovább is körülöttem akarsz legyeskedni, akkor ne írj verseket, mert a többi leány rajtam nevet, miattad!
Pista azt válaszolta:
- Ha nem írhatok verset, az udvarlást nálad befejeztem, mert látom: nem szeretsz!
Kihúzott a zsebéből egy papirost, és rászólt a leányra:
- Írd ezt alá!
Nagyot nézett Mariska, csodálkozott, amikor elolvasta az írást.
Ez állt rajta:
Tanúsítom, hogy Dolgosdaru Pista rendes legény, nem csapodár, de verset ír, és ezért kiadtam az útját.
Bármennyire meglepődött Mariska, igaz volt a dolog, hát aláírta.
Később hasonló esete volt Pistának két másik falubeli lánnyal, de nem egyszerre. Előbb Fűzfa Klárika adott neki ilyen írást, azután Tölgyligetes Éva. Egyikük sem tudta lebeszélni a versírásról.
Pista így szólt szüleihez:
- Már három falubeli lány tette ki a szűröm, még jóval a leánykérés előtt. Mindhárom nevében növény volt. Baljós jel ez. Fogom magam, addig megyek, megyek, amíg nem találok hozzám való leányt!
Azt mondta neki az apja, majd pedig az anyja is:
- Bolondos dolog ez! Nem szorulunk rá arra a kis pénzre, amit a verseidért kapsz a városból, van elég földünk, gyümölcsösünk, szőlőnk, állatunk. Ne írj verset, és kapsz feleséget!
Nagybátyja azonban, a városban, egészen mást mondott neki:
- Ha valaki megy, megy, előtte nem mindig csak hegy, hegy. Jó ötlet az ötleted, abból nem csak tök lehet. Menj kedvedre, és ezúttal ne csak verseket írj, hanem könyvet is, esetleg ilyen címmel: FURCSA LÁNYOK HEGYEN-VÖLGYÖN. Én majd kinyomtatom. Előre kifizetem az árát. Mennyit kérsz érte?
Egy pillanatig törte a fejét Pista: mennyit érhet egy még meg sem írt könyv? Nem tudta, ám rávágta:
- Annyi biztos, hogy sokat!
A nagybácsi csak az Aranycsengettyűsi Csodavilág című újságot szerkesztette, főszerkesztőként, azzal foglalkozott, de tehette, mert mellékesen három jól menő boltja, két gyára, és háromszáz hold gyümölcsöse is volt. Takarékossága ellenére Pistától nem sajnálta a nagy bankókat, kifizette a még meg sem írt könyv árát, igen bőkezűen.
Feltarisznyált Pista, és ment, ment, hét falun is keresztülment, hét hegyen is, hét völgyön is, de a három falujabeli lányban való csalódása nagyon óvatossá tette. Nem csak óvatossá, de igényessé is.
Egyik lány szép volt, de nem igézően szép. A másik igézően szép, de kissé igázóan követelődző is. Volt, amelyik elnézte volna neki, hogy verset ír, de kiderült: a szoknyás szépség nem is tudja eléggé: mi a vers. Egyik leány túl okos volt, a másik túl tudatlan. Az egyik túlzottan táncszerető, a másik túlzottan otthonülő. Egyiknél nem tetszett neki a leány apja, a másiknál a hajadon anyja.
Egyik leány piszkos kutyát tartott, a másik feleslegesen nyávogó macskát.
Írta, írta a legény a könyvet. Igazságos volt Dolgosdaru Pista. Mindegyik leány belekerült, - igaz, nem a saját nevén - készülő könyvébe, és a legény mindegyikkel aláíratta a papirost: ő, mármint Pista, nem csapodár.
A legény vándorlása e lányos ügyben ide-oda két évig is eltartott, a végén már az inasa cipelte utána a vaskos könyv kéziratát. A két év alatt azonban nagybácsija háromszor is kifizette neki a készülő könyv árát, zokszó nélkül. Nem türelmetlenkedett a bácsikája, mert tudta, hogy a türelem rózsát terem, és volt elég rózsája a saját rózsakertjében, nem is vágyott többre.
Egy szép nyári napon azonban mit, kit látott Pista?
Cseresznyefát nagy szemű, érett cseresznyékkel, egy kertben. No, ez nem volt akkora csoda, mert azon a tájon nem volt ritkaság a cseresznyefa. Ám a fán tündéri leány volt, és bájosan ette a cseresznyét.
Pista szíve elkezdett vadul dobogni. Felkiáltotta leánynak:
Ó, Arany Rigócska, szívem mozgatója!
Jámbor legény vagyok, nem afféle róka!
Ha pár szem cseresznyét, és jó szót kaphatok,
tündér kacsóira ezer csókot adok!
- Ami túlzás, az túlzás! - nevetett a fán a leány. Ledobok Önnek pár szem cseresznyét, kapja el! Ám a kertembe nem hívok be ismeretlen legényeket, sőt, a kezem csókolgatását sem engedem meg nekik! Mivel tanúsítja az Úr azt, hogy jámbor? Hátha csókot lopott, s már nem is egy lánytól..
A legény ügyesen elkapta a feléje dobott cseresznyeszemeket, majd így válaszolt:
E piros szemeket hálásan köszönöm!
Nos, a bizonyíték mindjárt a küszöbön
arra: jámbor vagyok, ma született bárány,
aki nem gázol át leányszívek álmán!
Itt van e vastag könyv, írtam saját kézzel.
Soha sem játszottam a lányok szívével!
Küszöbére teszi Tutyimutyi Béla,
ki hűséges szolgám, mindig, nem csak néha!
Inasával a kert kapuja elé vitette a FURCSA LÁNYOK HEGYEN-VÖLGYÖN kéziratát.
Azt mondta a leány, miközben lefelé mászott a fáról:
- Jó ló jó, rossz ló nem! Jöhet IGEN, jöhet - NEM! Menjenek a patakhoz, amelyik kis halat hoz. A patakban tiszta víz, halat hoz, halat elvisz. Nem nagy idő három nap, jön majd válasz azalatt!
Lement Dolgosdaru Pista a patakhoz, inasával, Tutyimutyi Bélával. A leány meg elment.
Három napig kellett várni a válaszra?
Hát aznap tényleg a patakparton kellett aludniuk, de szép volt a hold, meleg volt az idő, sejtelmesen huhogott a közeli erdőben egy bagoly, később már kettő is.
Hová ment a leány, furaföldi Fenyőerdős Anna?
A hegyre, szülei kastélyába, mert ott lakott, bár a völgyben levő kert, ház is az övék volt. Megvacsorázott, utána pedig felsietett szobájába, az emeletre. Kíváncsian olvasni kezdte a kéziratot.
Édesanyja megkérdezte férjét:
- Ki nyerít fent, mint a ló? Lovat vittél fel az emeletre?!
- A lányunk nevet, úgy, ahogy eddig sohasem! - mondta a férje. Valamit nagyon mulatságosnak tart. Menjünk fel, lessünk be, ránk is ránk férne egy kis vidámodás, még ha nincs is okunk a búslakodásra.
Hiába lestek be a kulcslyukon, az ismétlődő nagy nevetés okát nem tudták kitalálni. Azt látták, hogy a lányuk valami papirosokat olvas, - de mi lehet azokra írtan, amin úgy nevet?
Reggel azt mondta Anna a szüleinek:
- Találkoztam egy legénnyel, akinek kiadhatjuk a völgybeli házacskát, a cseresznyefás kerttel, akár egész nyárra. Én majd mindent elintézek, két lovat elviszek az istállóból. Ti addig elolvashatjátok ezt a könyvet, a legény írta, FURCSA LÁNYOK HEGYEN-VÖLGYÖN a címe.
Elment a leány. Szülei nekiálltak olvasni.
A konyhában így szólt a szakácsnő az ott lábatlankodó, és szájba tehető dolgokra leső kertészhez:
- Ki röhög ekkorákat a grófék hálószobájában? Talán valami zsivány mászott be oda a szeretőjével? Vedd magadhoz a puskát, nézd meg!
Visszajött a kertész, és azt mondta:
- Belestem a kulcslyukon. Olyat láttam, hallottam, amit még sohasem. A gróf, meg a felesége valamit olvas, azon nevetnek akkorákat. Az a fára mászó kisasszony, a lányuk, most nincs a kastélyban.
A szakácsnő megcsóválta fejét:
- Megbillenő sótartó, a levesnek az nem jó! Ám ne avatkozzunk az urak dolgába..
Ezalatt Pista nem tudta mire vélni, hogy a cseresznyefán megismert, rátarti leány miért lett ilyen kedves hozzá. Kiadta nekik a házat, kertet, cseresznyefát kis pénzért, egész nyárra. Hozott a legénynek lovat is, mindjárt el is indultak kettesben, kirándulni.
Addig Tutyimutyi Béla birtokba vette a házat, nekiállt takarítani, amire előbb nem volt semmi szükség, csak miután könyökével levert egy porcelán vázát, és össze kellett söpörni a darabjait.
Forró napok, hetek következtek, és Anna, meg Pista is csudamód összemelegedett.
Végül a leány így szólt:
- Tudod mit, Pista, én nem vagyok olyan kicsinyes, mint más leányok. Felőlem bármiről írhatsz verset, hegyről, völgyről, síkságról, vígságról, csak mindig tedd bele a költeményedbe, hogy én vagyok a leggyönyörűbb leány, azaz a házasságunk után már asszony, a világon! Ez az icike-picike kérésem hozzád.
Persze, nem kell sietnünk a házasságkötéssel. Ma délutánra elég annyi, ha megkéred a kezem a szüleimtől, ők beleegyeznek, én odaadom a kacsóm, utána belovagolunk a városba, megveszed a jegygyűrűket, felkeressük a papot, megbeszéljük az esküvő napját, még az sem nagy baj, ha a jövő hétre esik, - no de mire való a hétvége?
Minden ment, mint a karikacsapás. Nem tudni, hogy valamikor valaki valahol csapott-e gyorsabban a karikára, - de Anna és Pista lakodalma nem sokáig váratott magára, mert szombaton már meg is volt, és házasokként utaztak el.
Jött-e még valami más meglepetés is e történetbe?
Jött egy kisfiú, meg egy kislány, de ez születésükkor nem volt meglepetés, csak később lett azzá, mert a fiú szenvedélye lett a fára mászás, viszont a kislány kezdett el verseket írni, és folytatta is, amit elkezdett.
Némi meglepetés volt talán az is, amit Pista nagybácsija mondott a kisfiú születésekor:
- Hát ez a könyv, a FURCSA LÁNYOK HEGYEN-VÖLGYÖN micsoda egy büszkén sastollas, sőt, mesebeli griffmadár! Még el sem készült, és én már kifizettem rá a tiszteletdíjat, háromszor is, annyit, amennyi Pista kért. Később megkaptam, kinyomtattam, gondoltam: ha az ára felét visszahozza, az is rendben lesz. No és mi történt? Elkezdték venni, venni, venni. Száz nyelvre lefordították, már kétszázszorosan meghozta az árát nekem is, Pistának is, és még mindig szárnyal, még mindig hozza!
A családi ünnepségen a nagybácsi szavaira egy távolabbi rokon, aki rosszul fizetett kritikákat írt a Szigorú Szemrevételezések című, fehér holló különcök által is csak minden holdtöltetkor véletlenül megvásárolt folyóiratba, így dörmögött a szakállába:
Van úgy, hogy a kacat,
min értő csak kacag,
kelendő, de a moly
rágja azt, mi komoly!
(2014)
Ez a Pista Ezüstkanalas falucskában éldegélt. Ott írta a verseit, de azokat nagybátyja nyomtatta ki a városban, Aranycsengettyűsön. A városban a legény verseit szerették, falujában nevették. Van ez így néha.
Ez a Pista előbb Bokorugró Mariskának udvarolt. Egy darabig udvarolgatott neki, de azután így szólt a leány:
- Ha tovább is körülöttem akarsz legyeskedni, akkor ne írj verseket, mert a többi leány rajtam nevet, miattad!
Pista azt válaszolta:
- Ha nem írhatok verset, az udvarlást nálad befejeztem, mert látom: nem szeretsz!
Kihúzott a zsebéből egy papirost, és rászólt a leányra:
- Írd ezt alá!
Nagyot nézett Mariska, csodálkozott, amikor elolvasta az írást.
Ez állt rajta:
Tanúsítom, hogy Dolgosdaru Pista rendes legény, nem csapodár, de verset ír, és ezért kiadtam az útját.
Bármennyire meglepődött Mariska, igaz volt a dolog, hát aláírta.
Később hasonló esete volt Pistának két másik falubeli lánnyal, de nem egyszerre. Előbb Fűzfa Klárika adott neki ilyen írást, azután Tölgyligetes Éva. Egyikük sem tudta lebeszélni a versírásról.
Pista így szólt szüleihez:
- Már három falubeli lány tette ki a szűröm, még jóval a leánykérés előtt. Mindhárom nevében növény volt. Baljós jel ez. Fogom magam, addig megyek, megyek, amíg nem találok hozzám való leányt!
Azt mondta neki az apja, majd pedig az anyja is:
- Bolondos dolog ez! Nem szorulunk rá arra a kis pénzre, amit a verseidért kapsz a városból, van elég földünk, gyümölcsösünk, szőlőnk, állatunk. Ne írj verset, és kapsz feleséget!
Nagybátyja azonban, a városban, egészen mást mondott neki:
- Ha valaki megy, megy, előtte nem mindig csak hegy, hegy. Jó ötlet az ötleted, abból nem csak tök lehet. Menj kedvedre, és ezúttal ne csak verseket írj, hanem könyvet is, esetleg ilyen címmel: FURCSA LÁNYOK HEGYEN-VÖLGYÖN. Én majd kinyomtatom. Előre kifizetem az árát. Mennyit kérsz érte?
Egy pillanatig törte a fejét Pista: mennyit érhet egy még meg sem írt könyv? Nem tudta, ám rávágta:
- Annyi biztos, hogy sokat!
A nagybácsi csak az Aranycsengettyűsi Csodavilág című újságot szerkesztette, főszerkesztőként, azzal foglalkozott, de tehette, mert mellékesen három jól menő boltja, két gyára, és háromszáz hold gyümölcsöse is volt. Takarékossága ellenére Pistától nem sajnálta a nagy bankókat, kifizette a még meg sem írt könyv árát, igen bőkezűen.
Feltarisznyált Pista, és ment, ment, hét falun is keresztülment, hét hegyen is, hét völgyön is, de a három falujabeli lányban való csalódása nagyon óvatossá tette. Nem csak óvatossá, de igényessé is.
Egyik lány szép volt, de nem igézően szép. A másik igézően szép, de kissé igázóan követelődző is. Volt, amelyik elnézte volna neki, hogy verset ír, de kiderült: a szoknyás szépség nem is tudja eléggé: mi a vers. Egyik leány túl okos volt, a másik túl tudatlan. Az egyik túlzottan táncszerető, a másik túlzottan otthonülő. Egyiknél nem tetszett neki a leány apja, a másiknál a hajadon anyja.
Egyik leány piszkos kutyát tartott, a másik feleslegesen nyávogó macskát.
Írta, írta a legény a könyvet. Igazságos volt Dolgosdaru Pista. Mindegyik leány belekerült, - igaz, nem a saját nevén - készülő könyvébe, és a legény mindegyikkel aláíratta a papirost: ő, mármint Pista, nem csapodár.
A legény vándorlása e lányos ügyben ide-oda két évig is eltartott, a végén már az inasa cipelte utána a vaskos könyv kéziratát. A két év alatt azonban nagybácsija háromszor is kifizette neki a készülő könyv árát, zokszó nélkül. Nem türelmetlenkedett a bácsikája, mert tudta, hogy a türelem rózsát terem, és volt elég rózsája a saját rózsakertjében, nem is vágyott többre.
Egy szép nyári napon azonban mit, kit látott Pista?
Cseresznyefát nagy szemű, érett cseresznyékkel, egy kertben. No, ez nem volt akkora csoda, mert azon a tájon nem volt ritkaság a cseresznyefa. Ám a fán tündéri leány volt, és bájosan ette a cseresznyét.
Pista szíve elkezdett vadul dobogni. Felkiáltotta leánynak:
Ó, Arany Rigócska, szívem mozgatója!
Jámbor legény vagyok, nem afféle róka!
Ha pár szem cseresznyét, és jó szót kaphatok,
tündér kacsóira ezer csókot adok!
- Ami túlzás, az túlzás! - nevetett a fán a leány. Ledobok Önnek pár szem cseresznyét, kapja el! Ám a kertembe nem hívok be ismeretlen legényeket, sőt, a kezem csókolgatását sem engedem meg nekik! Mivel tanúsítja az Úr azt, hogy jámbor? Hátha csókot lopott, s már nem is egy lánytól..
A legény ügyesen elkapta a feléje dobott cseresznyeszemeket, majd így válaszolt:
E piros szemeket hálásan köszönöm!
Nos, a bizonyíték mindjárt a küszöbön
arra: jámbor vagyok, ma született bárány,
aki nem gázol át leányszívek álmán!
Itt van e vastag könyv, írtam saját kézzel.
Soha sem játszottam a lányok szívével!
Küszöbére teszi Tutyimutyi Béla,
ki hűséges szolgám, mindig, nem csak néha!
Inasával a kert kapuja elé vitette a FURCSA LÁNYOK HEGYEN-VÖLGYÖN kéziratát.
Azt mondta a leány, miközben lefelé mászott a fáról:
- Jó ló jó, rossz ló nem! Jöhet IGEN, jöhet - NEM! Menjenek a patakhoz, amelyik kis halat hoz. A patakban tiszta víz, halat hoz, halat elvisz. Nem nagy idő három nap, jön majd válasz azalatt!
Lement Dolgosdaru Pista a patakhoz, inasával, Tutyimutyi Bélával. A leány meg elment.
Három napig kellett várni a válaszra?
Hát aznap tényleg a patakparton kellett aludniuk, de szép volt a hold, meleg volt az idő, sejtelmesen huhogott a közeli erdőben egy bagoly, később már kettő is.
Hová ment a leány, furaföldi Fenyőerdős Anna?
A hegyre, szülei kastélyába, mert ott lakott, bár a völgyben levő kert, ház is az övék volt. Megvacsorázott, utána pedig felsietett szobájába, az emeletre. Kíváncsian olvasni kezdte a kéziratot.
Édesanyja megkérdezte férjét:
- Ki nyerít fent, mint a ló? Lovat vittél fel az emeletre?!
- A lányunk nevet, úgy, ahogy eddig sohasem! - mondta a férje. Valamit nagyon mulatságosnak tart. Menjünk fel, lessünk be, ránk is ránk férne egy kis vidámodás, még ha nincs is okunk a búslakodásra.
Hiába lestek be a kulcslyukon, az ismétlődő nagy nevetés okát nem tudták kitalálni. Azt látták, hogy a lányuk valami papirosokat olvas, - de mi lehet azokra írtan, amin úgy nevet?
Reggel azt mondta Anna a szüleinek:
- Találkoztam egy legénnyel, akinek kiadhatjuk a völgybeli házacskát, a cseresznyefás kerttel, akár egész nyárra. Én majd mindent elintézek, két lovat elviszek az istállóból. Ti addig elolvashatjátok ezt a könyvet, a legény írta, FURCSA LÁNYOK HEGYEN-VÖLGYÖN a címe.
Elment a leány. Szülei nekiálltak olvasni.
A konyhában így szólt a szakácsnő az ott lábatlankodó, és szájba tehető dolgokra leső kertészhez:
- Ki röhög ekkorákat a grófék hálószobájában? Talán valami zsivány mászott be oda a szeretőjével? Vedd magadhoz a puskát, nézd meg!
Visszajött a kertész, és azt mondta:
- Belestem a kulcslyukon. Olyat láttam, hallottam, amit még sohasem. A gróf, meg a felesége valamit olvas, azon nevetnek akkorákat. Az a fára mászó kisasszony, a lányuk, most nincs a kastélyban.
A szakácsnő megcsóválta fejét:
- Megbillenő sótartó, a levesnek az nem jó! Ám ne avatkozzunk az urak dolgába..
Ezalatt Pista nem tudta mire vélni, hogy a cseresznyefán megismert, rátarti leány miért lett ilyen kedves hozzá. Kiadta nekik a házat, kertet, cseresznyefát kis pénzért, egész nyárra. Hozott a legénynek lovat is, mindjárt el is indultak kettesben, kirándulni.
Addig Tutyimutyi Béla birtokba vette a házat, nekiállt takarítani, amire előbb nem volt semmi szükség, csak miután könyökével levert egy porcelán vázát, és össze kellett söpörni a darabjait.
Forró napok, hetek következtek, és Anna, meg Pista is csudamód összemelegedett.
Végül a leány így szólt:
- Tudod mit, Pista, én nem vagyok olyan kicsinyes, mint más leányok. Felőlem bármiről írhatsz verset, hegyről, völgyről, síkságról, vígságról, csak mindig tedd bele a költeményedbe, hogy én vagyok a leggyönyörűbb leány, azaz a házasságunk után már asszony, a világon! Ez az icike-picike kérésem hozzád.
Persze, nem kell sietnünk a házasságkötéssel. Ma délutánra elég annyi, ha megkéred a kezem a szüleimtől, ők beleegyeznek, én odaadom a kacsóm, utána belovagolunk a városba, megveszed a jegygyűrűket, felkeressük a papot, megbeszéljük az esküvő napját, még az sem nagy baj, ha a jövő hétre esik, - no de mire való a hétvége?
Minden ment, mint a karikacsapás. Nem tudni, hogy valamikor valaki valahol csapott-e gyorsabban a karikára, - de Anna és Pista lakodalma nem sokáig váratott magára, mert szombaton már meg is volt, és házasokként utaztak el.
Jött-e még valami más meglepetés is e történetbe?
Jött egy kisfiú, meg egy kislány, de ez születésükkor nem volt meglepetés, csak később lett azzá, mert a fiú szenvedélye lett a fára mászás, viszont a kislány kezdett el verseket írni, és folytatta is, amit elkezdett.
Némi meglepetés volt talán az is, amit Pista nagybácsija mondott a kisfiú születésekor:
- Hát ez a könyv, a FURCSA LÁNYOK HEGYEN-VÖLGYÖN micsoda egy büszkén sastollas, sőt, mesebeli griffmadár! Még el sem készült, és én már kifizettem rá a tiszteletdíjat, háromszor is, annyit, amennyi Pista kért. Később megkaptam, kinyomtattam, gondoltam: ha az ára felét visszahozza, az is rendben lesz. No és mi történt? Elkezdték venni, venni, venni. Száz nyelvre lefordították, már kétszázszorosan meghozta az árát nekem is, Pistának is, és még mindig szárnyal, még mindig hozza!
A családi ünnepségen a nagybácsi szavaira egy távolabbi rokon, aki rosszul fizetett kritikákat írt a Szigorú Szemrevételezések című, fehér holló különcök által is csak minden holdtöltetkor véletlenül megvásárolt folyóiratba, így dörmögött a szakállába:
Van úgy, hogy a kacat,
min értő csak kacag,
kelendő, de a moly
rágja azt, mi komoly!
(2014)
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!