SÜNÓKÁÉK IRTÓPINDURIÁBAN

Nem jó elsietni a dolgok végét, - igaz, olykor az elejét még veszélyesebb.

Én mégis elsiettem a múltkor, mert Sünókáék legutóbbi utazása után az írtam: VÉGE.

Rájöttem: hát egy-két utazásukról megfeledkeztem. Hiszen voltak Irtópinduriában is!

Irtópinduria királya, Irtópindurka, arról nevezetes, hogy a legkisebb a királyok között, olyan picinke, hogy hozzá képest sas a cinke, és egy arasznyi törpe óriás.

Ám minél kisebb egy király, annál nagyobbra szokta magát tartani és tartatni.

Így volt ez Irtópindurka királlyal is?

A koronás uracska nagy-nagy jót akarója, egyúttal királyi fül- és fejvakarója, Lefele Kefele, azt tanácsolta neki: ha valakivel beszél, emelje fel a hangját, és mindjárt folyton-folyvást nő a tekintélye, - beszéljen csak igen nagy hangon!

No, mindjárt jött is Irtópindurka lóvá tett lovásza panaszkodni, s a király most is kegyeskedett őt meg nem hallgatni (de ez nem zavarta a lovászt a panaszkodásban). Ám Irtópindurka nem merte felemelni a hangját, mert hátha leesik (a hangja is, meg ő is a trónszékről), és attól is tartott, hogy ha ellentmond a lovásznak, legközelebb megrúgja a ló, ezért igen szelíden válaszolta:

E beszédből egyet értek, -
no, és Önnel egyetértek!
Hova tértek?! Mit is mértek?!
Miről kapargattak kérget?!
Megkapják, mit nem is kértek, -
hanem aztán békességet!

A lovász Irtópindurka szavaira zavartan térdet hajtott és, fejecskéjében nagy zavarral, elment, - de már jött is az új panaszkodó, Ehenész Behenész királyi főtehenész, aki beszámolni arról miért nem elég visszhangos a hej!, meg hová folyik el a tej.

Ám Irtópindurka most sem merte felemelni a hangját, hátha felborul a tejesköcsög. Ehenész pedig rákezdte:

Tisztelt Király! A tehenek
mind olyan tehetetlenek!
Sőt, amelyek tehetősek,
- még azok sem tejelősek!
Múltkor megnéztem a nejjel:
mi a csoda van a tejjel?
Az ember csak terel, terel,
s a sok jószág alig tejel!

- No, azért csak csurran-cseppen valamicske! - vigasztalta őt búgó galambhangon Irtópindurka király.

Ehenész pedig térdet hajtott, és futólépésben indult hazafelé, a saját túró- és sajtgyárába.

Ám ha elment, elment, már jött is Birkabégető, a főjuhász, azzal, hogy a szükség égető. Bár nem lehet azt mondani, hogy kő kövön nem terem, de azt igen, hogy fű semmiképpen:

Bambán bámul a sok birka!
S ki tudja, hogy meddig bírja?!
Keressünk egy török béget,
aki birkanyelven béget!
Térjen észre a sok süket,
s egye meg a konzervfüvet!

Irtópindurka király azonban most sem mert nagyhangon beszélni, mert eszébe jutott a mondás: SOK LÚD DISZNÓT GYŐZ. Hátha ez a birkákra, meg némely királyra is vonatkozik! Így mit sem szólt Birkabégető beszédére, aki erre felpaprikázottan hazament, és a konzervfüvet meg sem kóstoló birkákat előléptette birkapaprikássá.

Irtópindurka király, persze, palotájában fogadta a híres manóköltőt, Sünókát, és Nyúl Benőt. Díszebédet adott a tiszteletükre.

Nyúl Benő örült, hogy ő nem lett nyúlpaprikássá, viszont a birkapaprikásból nem kért. Ám már hozták is neki ezüsttálcán a friss salátát, kék káposztát, ropogós répát. A terített asztalnál Lefele Kefele mindjárt meg is magyarázta Irtópindurka király vendégszerető bánásmódját a nyuszinak:

Csak Öné itt e finom étel,
mivel Ön, Benőkém, kivétel!
Ön Kerekerdő híres Nyula,
nem irtópinduri kutyula,
és Ön Sünóka jóbarátja,
aki földünket úgy imádja!

Sünókának viszont nem volt kifogása a nyúlpaprikás ellen, sőt, a kisütött marhaszeletekre is csak okos szavakat mondott. Még a főtt sertéscombot sem érte sértés!

A díszebéden Füllógató Csacsarász, a királyi főszamarász is megjelent. Már háromszáz éve azon vitatkoztak Irtópinduria bölcsődés eszű bölcsei, hogy ki a szamár, és aki szamár, az mitől szamár ma már! Füllógató Csacsarász vezette az asztalnál a nagy szamárvitát. Agyába vésette a vitatkozóknak:

Ha nincs szamár, hát jó a ló is?
A szamár jobb, mert az nem vágtat!
Füle nagy, kedves szürkesége..
No és nem növeszt táltos szárnyat!
Bölcs is, mert óvatosan ballag.
Bársonyból nyereg nem kell rája,
s nem nyerít, sőt, ha kell, hát ott van
felhangzó, helyeslő IÁ!-ja..

Sünóka nagyon beitókázott, nagyon nótázott, - és nagyon elázott, de nem esőtől.. No de azért még így is kivágott a mellényzsebéből egy kitűnő verset Irtópinduria dicsőítésére:

Ó, jeles föld! Itt légbe száll:
- Mily bölccsé lett minden szamár!
Egyre bölcsebb minden bölcs eb!
(Itt a pohár, teletöltsed!)
Ha az eszét elissza már, -
akkor is szamár a szamár!
Kérve kérem: minden áron
ismerjék el szamárságom!
Egyesüljünk egy IÁ!-ban,
szép Irtópinduriában!
Azt mondom Füllógatónak:
- Példát mutattok a lónak!
Irtópindurka, Királyom,
a mellemre érmed várom!
Birodalmak dicső Fia:
iázz, Irtópinduria!

Irtópindurka e szavakra megölelte Sünókát, a verset pedig később selyemre ráfestette, és trónszéke fölé emeltette.

Hangját - Kefele Lefele tanácsa ellenére - nem merte felemelni, így ma sem tudjuk: lett volna belőle rettenetesen nagy király, ha felemeli, vagy mégsem?

Ám azért nyugodtan megvakarhatjátok a fületek, fejetek, nem olyan rettenetes ez, hiszen végtére ma is ő Irtópinduria királya, és virulni-pirulni fog mákszemnyi birodalma mindaddig, amíg nem csinálnak belőle mákos tésztát.

A múltkor a Kerekerdei Hírkürtben azt olvastam, hogy Sünóka is hasonló véleményen van:

Pancser pandúr puskáz: dirr! durr!
Rá se rándíts, Irtópindur!
Bár trónszéked szú kirágja,
- vígan nézz a vakvilágba!

(Folytatom)