Lehet, hogy ebben az évben utoljára írok e naplófélémbe - önmagamnak, mert csak önmagamnak írom azt, amit írok. Az is lehet, hogy egyszerűsíthetem az előbbi mondatot: utoljára írok.

Mindkét esetben legjobb, ha valami érdekes megfoghatatlanról írok. Sok minden ilyen, a karácsony is az. Szinte minden érdekesen megfoghatatlan: élet, halál, szeretet, gyűlölet.. és minden-minden az, ami bármi megfoghatatlannal, akár csak nagyon közvetve, de érintkezésbe kerül.

A karácsonyt szeretném, mert szeretem a szépséget, a tűnődést, a vezérlő fehér ragyogást, a játékosan ijesztgető feketeséget. A karácsonyi szeretet zászlóját is szeretném, de nem szeretem, ha eszmék lobogója alatt álszentek, árulók, az eszmét szavakkal mutogatók, de tettekkel megtagadók túlzottan nagy arányban menetelnek. Az, hogy ilyenek is menetelnek: természetes, hiszen az emberek egy része nem válhat rövid időn belül emberré, ha annyi történelmi viharon-özönvízen keresztül sem sikerült neki mindeddig. Itt az arányokról van szó, amit csak az ostobák számára tud elfedni képmutatás, megtévesztés, világcsalás, gyávaság, a "nem tudom"-ról erőszakkal is hamis "tudom"-ot elhitető-megkövetelő.

No, nem csupán a karácsonnyal van ilyesfajta baj, nagy baj, hanem szinte minden nép majdnem minden piros betűs vagy fekete-betűs ünnepével. A kétfajta színű betűtípus olykor össze is keveredik.

A karácsonyról sok érdekeset írhatok, ami mások számára nem érdekes, most már számomra sem annyira, mint amennyire egykor az volt.

Rohanó köznapokból szigetként emelkedtek ki a karácsonyi ünnepnapok, felmagasodtak, de nem túl magasra, a béke és a szeretet őszinte szándékát hozták, más kérdés, hogy mennyiben sikerült ezt megvalósítani a szigeten túlról ránk váró köznapokban. Annyi bizonyos: valamikor sokkal többet lehetett megvalósítani e szándékokból, mint amennyit ma lehet, de akkor is csak keveset.

A kádban víz csobbant, úszott a hal, szépült a fenyő, akkor tényleg vártuk, vártam az ajándékokat. Ma már nem várom, mert régóta nem is szeretek kapni, de nehezen sikerült megértetnem a rokonokkal: nem kívánom az ajándékot. Eleinte ezt nem hitték el. Adni viszont nagyon szeretek.

A karácsonyi étkezés ezeken a régi karácsonyokon "kötelezően megszokott" volt nálunk, éppen úgy, mint sok-sok családnál. Ha eltekintek a háborús évek különös, nagy szükség-szülte karácsonyi ételeitől (amelyek azonban a háború utáni néhány évre is kiterjedtek), akkor a rántott húst, a húslevest, valamint a mákos- és diós bejglit kell megemlítenem. Utóbbi süteményből sokáig maradt, olykor egy hétig is, és csak jó néhány év múltán került bele annyi cukor és mazsola, hogy újévig is szívesen fogyasszuk el a karácsony "sütemény-rémét".

Fel-feltámadt a szél, zörgette az ablakokat, muzsikált, játszottunk a fekete-fehér foltos, humorosan vitézlő cicával, aki a Donkihóte (Don Quijote) dicső névre hallgatott. Írtam róla, többször is.

Én is Don Quijote voltam, csak akkor még nem tudtam ezt. Későbbi történet ez a hatalmas szélmalomkarokról, összetört dárdáról, ebből az óriásian törpe világból.

Nem jó ez a sors által adott szerep, ám Don Quijote általam is megvetett ellenfeleihez semmiképpen sem csatlakozhatom.

Karácsony ide, karácsony oda, rosszal, embertelenséggel és embertelenekkel nem vagyok hajlandó békülni. Iszonyú sokan vannak, sajnos.

A rossz, a gonoszság, az aljasság is érthetetlen, bár, elismerem, azért érthetőbb, mint a jóság. Logikusabb, életrevalóbb a jóságnál, szeretetnél, bármiképp is tagadjuk. Ezen a karácsonyon is győzni fog, láthatóan-láthatatlanul. Lehet, hogy örök győztes, ám én titkon úgy gondolom: mégsem.

Most, karácsonykor, lelkemben gondolat-lángot gyújtok, keveseknek. Anyai nagymamámnak, akinek jóságáért kissé (vagy nagyon?) adós maradtam. Két tanárnak is, akiknek jóságát csak közvetve ismertem meg, a rosszakkal, embertelenekkel összehasonlíthatóan.

Többek között nekik gyújtok aprócska gyermek-lángot, de azért igazságosnak kell lennem. A rossz is gyakran bonyolult, akár a jó. Rossz, igazságtalan, hazugságra, önzésre, sunyiságra, kétszínűségre nevelő társadalom sok olyanból is rossz embert nevel, vagy egyenesen rosszra kényszerít, aki hajlana a jóra is.

Ám az is igaz: egy jobb társadalom sem képes történelmileg rövid idő alatt kigyomlálni a lelkekből azt a sok rosszat, amit a múltból örököltek. A rossz társadalom pedig, érthetően, éppen erre a rosszra, erkölcsi nyomorékságra épít leginkább.

A lélek a legérthetetlenebb. Ha százezerszer többet tudnánk róla, akkor sem tudnánk szinte semmit.
Sok van, ami csodálatos, / De az embernél nincs semmi csodálatosabb. Ez igaz, de mégis túl kellene lépni Szophoklész szavain, nem annyira csodálni kellene az embert (sokszor bambán, ostobán), hanem bátran szembenézni görbeségeivel, hitványságaival, mindazzal, amire már Szophoklész is rámutatott az Antigonéban. Hízelgés nélkül, őszintén.

Meggyőződéssel, de kis tréfával teszem hozzá: ha vannak az Emberhez méltó istenek, akkor ők is csak ezt akarhatják.

(Az "ÁLMOK, TÁJAK, EMBEREK" c. netnaplóból)