BESZÉLGETÉS A BOGÁNCCSAL

A költő a kora őszi mezőn barangolt, és itt-ott rátalált a bókoló bogáncs gyönyörű, lila virágára.

Az egyik bókoló bogáncs virág így szólt hozzá:
- Miért van az, hogy a kert rózsáit oly gyakran teszik díszes vázába az emberek, minket, bogáncsokat, pedig nem méltatnak erre a megtiszteltetésre?

A költő eltűnődött:
- Talán azért, mert szépséges vagy ugyan, de tested szúrós, nem jó megérinteni..

A bogáncs nem nyugodott bele a magyarázatba:
- No és a rózsa? Mennyire imádják az emberek, pedig ő is egykettőre megsebezheti tüskéivel azt, aki vigyázatlanul fogja meg!

A költő tovább gondolkodott:
- No és az is hozzájárulhatott a dologhoz, hogy a költők, festők annyira felmagasztalták a rózsát..

A bogáncs szemrehányóan nézett a költőre:
- Láttam az előbb, hogy verset írsz, te is hibás vagy..

A szavak varázslója elmosolyodott:
- Én legalább annyiszor írtam a bogáncsok fenséges díszpárna-virágairól, mint a rózsákról.. Ám sohasem vittem, viszem haza, teszem vázába erdők-mezők virágait. Miért? Ez a kis rejtvényversike választ ad rá. Te a mező virága vagy, nem ismered az erdőt, ezért neked elárulom a megfejtést: a harangvirágról írtam, a gyerekeknek.

Rajta bájos csengettyűk
tündökölnek kéken.
Ott leltem e virágot
erdő sűrűjében.

Otthagyom e virágot!
Lássa, aki eljő,
ő is: milyen gyönyörűt
teremtett az erdő!

VISSZA A NYÁRBA

Szeptember vége felé járt az idő.

A réti imola bíborszínű virága felsóhajtott:
- Vissza szeretnék menni a nyárba! Ott jobb volt, több volt a fény..

- Én még virágozni fogok néhány hétig, de én is visszavágyom a nyárba! - jelentette ki a szende kék színű mezei katáng.

Sáska ugrott elő a fakó sárga fűszálak közül. Ugrott egyet, ugrott kettőt, harmadszorra így szólt a virágokhoz:

Én mondom, a sáska:
gondoljatok másra!
Visszaugrás nyárba?
Csacskák kívánsága!

- No, nem egészen! - mondta a költő, aki éppen helyet keresett magának a rét ide-oda mozgó bűvös szőnyegén. A képzelet táltosán bárki visszajuthat a nyárba, - ha felidézi emlékét. A költő ráadásul gyorsabban, mint mások..

- Akkor én költő leszek, máris írok egy verset! - örült meg az ötletnek az imola. Íme:

Az én nevem imola.
A szívem a nyár hona.
Szív kapuját kinyitom,
Ott vár bíbor otthonom!

A katáng sem akart elmaradni az imolától:

Az én nevem kék katáng.
Szirmaimon kék a láng.
Kék sziromláng égre néz.
Jövünk, nyár, volt messzeség!

A sáskának nem tetszett sem az imola, sem a katáng versikéje:

Sáska levelet befal?
Az valóság, diadal!
A rímelő képzelet?
Nyárba vissza nem vezet..
Ilyen út nincs! Csacskaság!
Átugrom az imolát.
Ott hagyom a katángot:
inkább őszben ugrálok!

- Most már mi is költők vagyunk? - kérdezte, szinte egyszerre, az imola és a katáng. Nyargalhatunk a képzelet táltosán, vissza a nyárba?

A versek varázslója nevetett. Nem akarta megbántani kedves virágait:
- Annyi bizonyos: a képzelet táltosán száguldhattok, akár vissza a nyárba, ha akartok, - gondolatban. Az a táltos nem csak a költőké, - mindenkié, aki megtanulja, hogy miként kell felugrani rá!

(2013)