Feltöltve: 2013-04-15 19:37:57
Megtekintve: 1941
Remeték
Faághúzó János és Nádsípos Pista talpraesett legények voltak, más kérdés, hogy mindketten kétszeresen is, mivel éppen talpukat borogatták. Egy szikla ledobta őket, szerencsére nem túl magasról. Csontjuk nem törött, de azért a talpuknak nem tetszett a dolog.
Ez csak a bajok kezdete volt, mert másnap villám csapott János házába is, Pistáéba is. Páros villám volt, vagy egy és ugyanaz, csak a szomszéd házat is lángra lobbantotta? Ezt nem tudni, de mindkét ház leégett.
Kétségbe estek a legények a kétségen kívüli nagy káron.
Jánosnak azonban helyén volt az esze, mert így szólt Pistához:
- Avas vaj, kutyabaj! Múltkor olvastam Piszlipaszli Eduárd A remete boldogsága című könyvét. Elmegyünk remetének. A remetét eltartja az erdő, szent élete miatt tisztelik, felkeresik tanácsokért, utóbbi is hoz valamit a konyhájára..
Pistának tetszett az ötlet. Mindjárt be is állítottak Simlisumli Tóbiás bácsihoz, az ószereshez. Az öreg mindent tudott, ami pénzt hozhatott a házához, így a remeteséghez szükséges kellékekkel is tisztában volt. Az összedőlt házak tégláiért, meg maradék pénzükért a legények értékes dolgokat kaptak.
Először is medvebundát, ami előzőleg tényleg medvén volt, már régen ugyan, de még mindig csak négy lyuk volt rajta, annyi meg kell is a szellőzéshez.
Két medvebunda kellett volna, de arra nem tellett.
János így szólt Pistához:
- Most még nyár van, nem kell bunda, télen pedig, mint Piszlipaszli Eduárd egyik könyvében Patakugró Kázmér és szerelmese, Körtés Piroska, egy test, egy lélek leszünk. Egy test, egy lélek, egy bunda. Egy darabig én leszek a bundában, utána meg te. Beosztjuk!
Pistát ez nem nyugtatta meg teljesen, de még nyár volt. Kaptak viszont egy kissé egérrágta könyvet, amire azt mondta Tóbiás:
- Ez a legértékesebb könyv számotokra. Perzsául írta, aki írta, így nem tudjátok elolvasni, és mindig olyan történetet képzelhettek bele, amilyent akartok. Olcsón megszámítom! Nektek úgysem kell pénzt vinnetek a vadonba, mert az erdő ingyen ad mindent, amit ad.
A legények utolsó pénzecskéiért nagyon értékes dolgot nyertek Tóbiástól: térképet egy távoli barlanghoz.
Azt mondta nekik Tóbiás:
- Igen olcsón adom ezt a felbecsülhetetlen értékű térképet, amit magam rajzoltam, és csak annyit kérek tőletek: írjátok alá, hogy amennyiben elhaláloztok, akkor a medvebunda ismét az enyém.
A legények aláírták, de megeskették Tóbiást: senkinek nem árulja el, hogy ők hol remetéskednek. Tóbiás megesküdött. Hozzátette: az ő szíve olyan, mint a vaj, az üzleten szinte semmit sem keresett.
A szinte semmi fogalma egyébként valójában tágan értelmezhető. Van, amikor az ötszörös nyereség, mint ez alkalommal Tóbiásé, szinte semmi, különösen a húszon ötszöröshöz képest.
A két legény mindegyike sajnált azonban ott hagyni a faluban valakit. János egy Lencsibaba Juliska nevű csinos leányzót, Pista pedig egy még csinosabbat, Káposztaföldes Klárát.
Azt mondta János a társának:
- Ne búcsúzzunk el a lányoktól, mert utálom a szép szoknyásak könnyeit! Annyit írjunk csak nekik: szeretjük őket, de keserű sorsunk remeteségbe kényszerített bennünket. No meg álombeli látomás is, mindkettőnknél megjelent két angyal. Azt mondták az angyalok: menjetek el, fiúk, egy időre, remetének! Elmentünk. Csupán azt kérjük tőletek: amíg távol vagyunk, más legényre rá se nézzetek! János és Pista
Megírták a levelet, két példányban, bedobtak egyet-egyet mindkét lány kertjébe. A címzettek csak egy nap múlva találták meg Az egyiket ugyan, mivel zsírpacás volt, Juliska kutyája megrágta, de azért abból is kilehetett venni: elmentek a legények.
A két leány futott egymáshoz. A nagy izgalomban még a fejük is összekoccant.
Juliska így szólt:
- Még hogy két angyal, és kettős álomban! Nem két leányhoz mentek el? Hová tűntek el? Ha ők remetéskednek, majd mi is azt tesszük! Ha ti úgy, mi is úgy! Még jobb: fülön csípjük őket, és a csábító lányokat is megcsípjük, ha kell, sokszor is!
Tanakodtak. Hová mehettek a legények? Kivel beszéltek utoljára a faluban?
Juliska gondolt egyet, szaladt Simlisumli Tóbiáshoz, mert az öreg nem csak ószeres volt, hanem, baj esetén, észszeres is. Utóbbiból is volt némi haszna, mint mindenből. A derék öreget Juliska egy ideig hiába kérlelte, hogy adjon valami útbaigazítást neki, de amikor a leány, célzásképpen, elővette az erszényét, Tóbiás bácsi egyből tartotta a markát. A beletett pénz érmécske láttán ennyit mondott:
- Erdő!
Ez valami útbaigazítás volt már, de nem elég. A leány erre több, nagyobb pénzecskét vett elő, és miután bevallotta: az ő neve nem senki, megkapta a térképet a barlanghoz. Így a bácsi megtartotta fogadalmát: nem árulta el senkinek a remetéskedés búvóhelyét.
Van úgy, hogy két leány, egymástól függetlenül, ugyanarra gondol. Klárika is futott Tóbiáshoz. Nem tudta, hogy Juliska már járt ott. Tóbiás tudta, de nem volt önárulkodós. A dolog szinte teljesen ugyanúgy végződött, a pénzérmékért Klárika is megkapta a térképet.
Később kiderült a két térkép azonossága, és Tóbiás bácsi kapott még valamit tőlük, ráadásnak, gondolatban is, légbe röppenően is, - de az öreg nem volt táv gondolatolvasó, távolhalló füllel sem rendelkezett.
A lányok feltarisznyáltak, és felmálháztak két csacsit. Ó, mennyi minden kell egy erdei utazáshoz, ha lányok utaznak! Kézitáska, cipők, ruhák, hajkefék, fésűk, sátor, takarók, szalonna, sonka, libamáj, kenyér, liszt, puska, arckrémek, szúnyogriasztó. Ám viszonylag hamar készen lettek, és már indultak is.
Erdei rablóra gyanús személyt csak egyet láttak, de azt sem lőtték le, mert, a lányok figyelmeztető lövése után, értelmes módon nem feléjük futott, hanem tőlük el, félig tele kosarát is eldobta ijedtében. Azt kiabálta: ő nem rabló! Nos, ez egyébként igaz volt, mert a fickó csak gombákat szedett, - de gombákat keresőből is lehet rabló, ha rákényszeríti a sors. Jobb óvatosnak lenni, a rablóvá válást megelőzni.
A lányok tüzet gyújtottak, elővettek serpenyőt, lisztet, zsírt, - és jól belaktak rántott gombával. Letáboroztak.
Mi történt a két legénnyel?
Megtalálták a barlangot. Igen tetszett nekik, - kívülről. Belülről kevésbé, mert sötét volt, kissé hűvös, és illetlen denevérek majdnem az arcukba röpültek. Tüzet gyújtottak, az meg a denevéreknek nem tetszett. Nem tetszhet minden mindenkinek mindenkor, - ezt jegyezzétek meg, olvasóim! Bölcs élettapasztalat.
Reggel azt mondta János, nagy ásítozások közepette, Pistának:
- Itt az ideje, hogy az erdő ellásson bennünket reggelivel. Menjünk le a patakhoz, ott van a hegy lábánál, kérjünk tőle pisztrángokat. Később majd rágcsálni való gyökereket is keresünk, és azokkal tornáztatjuk a fogainkat, mint Piszlipaszli Eduárd A remete boldogsága című regényének bölcsességgel telt főhőse.
A hegyről lefelé ballagóban több különféle gyökeret is megkóstoltak, de mindegyik inkább kételyeiket élesztgette Piszlipaszli Eduárd regénye főhősének épelméjűségét illetően. Bár, meg kell jegyeznem: lehet, hogy az a legnagyobb boldogság, amikor már íztelen, vagy keserű gyökerek rágcsálása is az. Tény azonban: a két legény egyelőre nem jutott még el e boldogságig.
A boldogságig nem, de a meglepetésig igen. A hegy lábánál ugyanis kidőlt fatörzsön vadászkalapos úriember ült, és szalámit evett. Mellette automobil várakozott, türelmesen.
Azt mondta az úr:
- Hová, hová legények? Kerekkemencésy Márton vagyok, e hegyecske gazdája. Önökben kit tisztelhetek? Megkínálhatom Önöket egy kis szalámival, kenyérrel?
A két legény nem titkolta kifélék-mifélék, és azt sem: a tisztelet mellé a szalámit is elfogadják, még ha nem is kicsi. Az úriember sem titkolta, hogy ő író, de egyúttal bankigazgató is Pecepuca városkában, és az övé ez a hegy. Barlang is van benne, ahol ő ihletet, gondolatokat keresett legújabb regényéhez, ami annyira új, hogy még a címe sincsen meg, de abban a barlangban ihlet helyett csak denevéreket talált.
Azt mondta János:
- Nekünk leégett a házunk, ezért elhatároztuk: remeték leszünk, gyökereket rágcsálunk, és más erdei termékekből falunk. No és reméljük azt is: úgy kiokosít bennünket ez a táj, hogy a tavalyi kos is a mi bölcsességünket irigyli majd. Mindkettőnk álmában angyal jelent meg..
Itt János elmondott egy kalandos történetet. Jobbat, mint az eredeti, mert ebben már két ördög is szerepelt. Pista a könnyebbet választotta: bólogatott rá.
Az úr meg elővett egy ezüstből készült ceruzát, valamint egy füzetet és buzgón jegyezgetett. Végül azt mondta:
- Mától fogva az én remetéim. Csapjanak a markomba! Elmondják nekem időnként, amit a barlang sugall. Az még nem sokat ér, mert Önök nem írók. Az csak olyan, mint a fa, amelyből bútor is lehet. Én író vagyok, és majd bútort készítek a történet fájából, azaz könyvet. Azt kinyomtatják, de Önök már előbb is tarthatják a markukat a fáért járó bankóért. Nem bánják meg!
Szép leány érkezett. Lovon. A ló is szép volt, de a leány még nála is szebb. Mi volt a ló neve? Nem derült ki, de a leányé igen: Rózsalugaskerti Amanda.
Amanda leszállt a lóról, és így szólt a vadászkalapos úrhoz:
- Már egész Pecepucát belovagoltam érted, Márton! A szakácsnőd mondta, hogy a barlangodhoz mentél. Elfelejtetted, hogy ma van kedd, az eljegyzésünk napja?
A vadászkalapos úr a homlokára csapott, letérdelt a leány előtt, kezét a szívére tette:
- Ó! Azt hittem, hogy ma hétfő van. Meg tudsz nekem bocsájtani, kedves Amanda?
A leányon látszott, hogy meg tud Mártonnak bocsájtani, de azért durcás pofikát vágott. János és Pista is kérlelte:
- Bocsájtson meg az úrnak a kisasszony, mert nagy író, és úgy véljük: bankigazgatónak sem lehet kicsi. No és minket felvett remetének történeti famondásért, és nem akarjuk ezt az állásunkat elveszíteni.
Amanda jószívű volt, rögtön megbocsájtott a vadászkalapos úrnak, hosszú csókban forrtak össze, olyanban, amit a két legény is megirigyelt.
Ekkor érkezett meg a két leány: Juliska és Klárika. Bemutatkoztak a vadászkalapos úrnak, meg az ismeretlen hölgynek, azután a két csacsira, meg a legényekre mutattak:
- Két kis szamár jött két nagy szamárhoz!
A vadászkalapos úr nevetett:
- Már nem szamarak, hanem az én remetéim! Persze, szamár remeték azért még lehetnek!
Az úr beszállt az autójába, elindította, a kisasszony meg felugrott a lovára, követte.
Juliska és Klárika is elindult visszafelé. A két legény ment utánuk, és egyre kétségbeesettebben kérték a bocsánatukat, amiért otthagyták őket a faluban.
Azt mondták a lányok:
- Ne bocsánatot kérjetek, ti szamarak, hanem mást! Addig meg nem bocsájtunk, amíg nem azt kéritek!
Tűnődött János is, Pista is: mit kérjen? Kértek csókot, de a lányoktól azt sem kaptak.
János fájdalmasan felkiáltott:
- Jaj, Juliska, én annyira szeretlek, hogy, ha merném, a kezedet kérném meg, és hűséges férjed lennék, hidd el!
Juliska elmosolyodott:
- Elhiszem, és most már csak merned kell, ha igent akarsz hallani!
János most már mert, és a példán Pista is úgy felbátorodott, hogy az ő szívügye is egyből elrendeződött Klárikával.
A kettős lakodalom után kiderült, hogy a férjek nem is voltak akkora szamarak, amiért remeteséget vállaltak. A vadászkalapos úr, Márton, a legények nyers történeteiből remekműveket faragott ügyes szóeszközeivel. A denevéres barlangba egyébként a legények nem mentek vissza, mert, úgy vélték, a faluban is remetéskedhetnek, hiszen újra felépült házukban most már külön szoba volt erre. Gyökér helyett pedig zsenge káposztatorzsát is lehet rágcsálni, meg édes sárgarépát.. Persze, előbb mindig jöjjön a reggeli, ebéd, vacsora!
A barlang is szóba került azonban, mert Kerekkemencésy Márton, amikor irodalmi érdemeiért báróságot kapott, az ünneplők gyűrűjében megjegyezte:
- Hazám remetéi című regényem alapgondolatát saját hegyem, illetve a benne levő barlangom sugallta! Fejem felett pedig körtáncot lejtettek azok a bájos kis honi denevérek, akiket csak a rossz nyelvek mondanak a boszorkányok barátainak!
Idővel a barlang bejárata fölé kőtábla került:
E BARLANGBAN TALÁLKOZOTT BÖLCS REMETÉIVEL báró KEREKKEMENCÉSY MÁRTON ÍRÓ, ITT SZÜLETETT HAZÁNK REMETÉI CÍMŰ VILÁGHÍRES REGÉNYE
A felirat ellen a barlang nem tiltakozott, a világ sem, és még a denevérek is tudomásul vették. Ilyen békés, mindenbe belenyugvó volt az a barlang, hegy, erdő, denevérnépség!
Némely ünnepnapon turisták is ellátogattak a barlanghoz. Őket, amikor bementek, meg kijöttek, manóruhába öltözött bácsika fogadta, aki mindenkit rábeszélt valami emléktárgy megvásárlására. Utóbbiak között volt tündérfejes párna, amin édes az álom, mókusos gatya, amiből könnyen kiugrik a mókus,
röfögő hangot adó vaddisznóbőrös kulacs, meg más eladható dolog, amihez azonban az is kell még, aki el tudja adni.
A Tóbiás nevű bácsika ilyen volt. Még egy egérrágta könyvet is eladott, mint a perzsa művészet remekét, pedig nem is perzsául írták, hanem görögül. Szerencsére némely turista műveltsége nem az eget ostromolja, hanem megelégszik szerényebb földi magasságokkal..
(2013)
Ez csak a bajok kezdete volt, mert másnap villám csapott János házába is, Pistáéba is. Páros villám volt, vagy egy és ugyanaz, csak a szomszéd házat is lángra lobbantotta? Ezt nem tudni, de mindkét ház leégett.
Kétségbe estek a legények a kétségen kívüli nagy káron.
Jánosnak azonban helyén volt az esze, mert így szólt Pistához:
- Avas vaj, kutyabaj! Múltkor olvastam Piszlipaszli Eduárd A remete boldogsága című könyvét. Elmegyünk remetének. A remetét eltartja az erdő, szent élete miatt tisztelik, felkeresik tanácsokért, utóbbi is hoz valamit a konyhájára..
Pistának tetszett az ötlet. Mindjárt be is állítottak Simlisumli Tóbiás bácsihoz, az ószereshez. Az öreg mindent tudott, ami pénzt hozhatott a házához, így a remeteséghez szükséges kellékekkel is tisztában volt. Az összedőlt házak tégláiért, meg maradék pénzükért a legények értékes dolgokat kaptak.
Először is medvebundát, ami előzőleg tényleg medvén volt, már régen ugyan, de még mindig csak négy lyuk volt rajta, annyi meg kell is a szellőzéshez.
Két medvebunda kellett volna, de arra nem tellett.
János így szólt Pistához:
- Most még nyár van, nem kell bunda, télen pedig, mint Piszlipaszli Eduárd egyik könyvében Patakugró Kázmér és szerelmese, Körtés Piroska, egy test, egy lélek leszünk. Egy test, egy lélek, egy bunda. Egy darabig én leszek a bundában, utána meg te. Beosztjuk!
Pistát ez nem nyugtatta meg teljesen, de még nyár volt. Kaptak viszont egy kissé egérrágta könyvet, amire azt mondta Tóbiás:
- Ez a legértékesebb könyv számotokra. Perzsául írta, aki írta, így nem tudjátok elolvasni, és mindig olyan történetet képzelhettek bele, amilyent akartok. Olcsón megszámítom! Nektek úgysem kell pénzt vinnetek a vadonba, mert az erdő ingyen ad mindent, amit ad.
A legények utolsó pénzecskéiért nagyon értékes dolgot nyertek Tóbiástól: térképet egy távoli barlanghoz.
Azt mondta nekik Tóbiás:
- Igen olcsón adom ezt a felbecsülhetetlen értékű térképet, amit magam rajzoltam, és csak annyit kérek tőletek: írjátok alá, hogy amennyiben elhaláloztok, akkor a medvebunda ismét az enyém.
A legények aláírták, de megeskették Tóbiást: senkinek nem árulja el, hogy ők hol remetéskednek. Tóbiás megesküdött. Hozzátette: az ő szíve olyan, mint a vaj, az üzleten szinte semmit sem keresett.
A szinte semmi fogalma egyébként valójában tágan értelmezhető. Van, amikor az ötszörös nyereség, mint ez alkalommal Tóbiásé, szinte semmi, különösen a húszon ötszöröshöz képest.
A két legény mindegyike sajnált azonban ott hagyni a faluban valakit. János egy Lencsibaba Juliska nevű csinos leányzót, Pista pedig egy még csinosabbat, Káposztaföldes Klárát.
Azt mondta János a társának:
- Ne búcsúzzunk el a lányoktól, mert utálom a szép szoknyásak könnyeit! Annyit írjunk csak nekik: szeretjük őket, de keserű sorsunk remeteségbe kényszerített bennünket. No meg álombeli látomás is, mindkettőnknél megjelent két angyal. Azt mondták az angyalok: menjetek el, fiúk, egy időre, remetének! Elmentünk. Csupán azt kérjük tőletek: amíg távol vagyunk, más legényre rá se nézzetek! János és Pista
Megírták a levelet, két példányban, bedobtak egyet-egyet mindkét lány kertjébe. A címzettek csak egy nap múlva találták meg Az egyiket ugyan, mivel zsírpacás volt, Juliska kutyája megrágta, de azért abból is kilehetett venni: elmentek a legények.
A két leány futott egymáshoz. A nagy izgalomban még a fejük is összekoccant.
Juliska így szólt:
- Még hogy két angyal, és kettős álomban! Nem két leányhoz mentek el? Hová tűntek el? Ha ők remetéskednek, majd mi is azt tesszük! Ha ti úgy, mi is úgy! Még jobb: fülön csípjük őket, és a csábító lányokat is megcsípjük, ha kell, sokszor is!
Tanakodtak. Hová mehettek a legények? Kivel beszéltek utoljára a faluban?
Juliska gondolt egyet, szaladt Simlisumli Tóbiáshoz, mert az öreg nem csak ószeres volt, hanem, baj esetén, észszeres is. Utóbbiból is volt némi haszna, mint mindenből. A derék öreget Juliska egy ideig hiába kérlelte, hogy adjon valami útbaigazítást neki, de amikor a leány, célzásképpen, elővette az erszényét, Tóbiás bácsi egyből tartotta a markát. A beletett pénz érmécske láttán ennyit mondott:
- Erdő!
Ez valami útbaigazítás volt már, de nem elég. A leány erre több, nagyobb pénzecskét vett elő, és miután bevallotta: az ő neve nem senki, megkapta a térképet a barlanghoz. Így a bácsi megtartotta fogadalmát: nem árulta el senkinek a remetéskedés búvóhelyét.
Van úgy, hogy két leány, egymástól függetlenül, ugyanarra gondol. Klárika is futott Tóbiáshoz. Nem tudta, hogy Juliska már járt ott. Tóbiás tudta, de nem volt önárulkodós. A dolog szinte teljesen ugyanúgy végződött, a pénzérmékért Klárika is megkapta a térképet.
Később kiderült a két térkép azonossága, és Tóbiás bácsi kapott még valamit tőlük, ráadásnak, gondolatban is, légbe röppenően is, - de az öreg nem volt táv gondolatolvasó, távolhalló füllel sem rendelkezett.
A lányok feltarisznyáltak, és felmálháztak két csacsit. Ó, mennyi minden kell egy erdei utazáshoz, ha lányok utaznak! Kézitáska, cipők, ruhák, hajkefék, fésűk, sátor, takarók, szalonna, sonka, libamáj, kenyér, liszt, puska, arckrémek, szúnyogriasztó. Ám viszonylag hamar készen lettek, és már indultak is.
Erdei rablóra gyanús személyt csak egyet láttak, de azt sem lőtték le, mert, a lányok figyelmeztető lövése után, értelmes módon nem feléjük futott, hanem tőlük el, félig tele kosarát is eldobta ijedtében. Azt kiabálta: ő nem rabló! Nos, ez egyébként igaz volt, mert a fickó csak gombákat szedett, - de gombákat keresőből is lehet rabló, ha rákényszeríti a sors. Jobb óvatosnak lenni, a rablóvá válást megelőzni.
A lányok tüzet gyújtottak, elővettek serpenyőt, lisztet, zsírt, - és jól belaktak rántott gombával. Letáboroztak.
Mi történt a két legénnyel?
Megtalálták a barlangot. Igen tetszett nekik, - kívülről. Belülről kevésbé, mert sötét volt, kissé hűvös, és illetlen denevérek majdnem az arcukba röpültek. Tüzet gyújtottak, az meg a denevéreknek nem tetszett. Nem tetszhet minden mindenkinek mindenkor, - ezt jegyezzétek meg, olvasóim! Bölcs élettapasztalat.
Reggel azt mondta János, nagy ásítozások közepette, Pistának:
- Itt az ideje, hogy az erdő ellásson bennünket reggelivel. Menjünk le a patakhoz, ott van a hegy lábánál, kérjünk tőle pisztrángokat. Később majd rágcsálni való gyökereket is keresünk, és azokkal tornáztatjuk a fogainkat, mint Piszlipaszli Eduárd A remete boldogsága című regényének bölcsességgel telt főhőse.
A hegyről lefelé ballagóban több különféle gyökeret is megkóstoltak, de mindegyik inkább kételyeiket élesztgette Piszlipaszli Eduárd regénye főhősének épelméjűségét illetően. Bár, meg kell jegyeznem: lehet, hogy az a legnagyobb boldogság, amikor már íztelen, vagy keserű gyökerek rágcsálása is az. Tény azonban: a két legény egyelőre nem jutott még el e boldogságig.
A boldogságig nem, de a meglepetésig igen. A hegy lábánál ugyanis kidőlt fatörzsön vadászkalapos úriember ült, és szalámit evett. Mellette automobil várakozott, türelmesen.
Azt mondta az úr:
- Hová, hová legények? Kerekkemencésy Márton vagyok, e hegyecske gazdája. Önökben kit tisztelhetek? Megkínálhatom Önöket egy kis szalámival, kenyérrel?
A két legény nem titkolta kifélék-mifélék, és azt sem: a tisztelet mellé a szalámit is elfogadják, még ha nem is kicsi. Az úriember sem titkolta, hogy ő író, de egyúttal bankigazgató is Pecepuca városkában, és az övé ez a hegy. Barlang is van benne, ahol ő ihletet, gondolatokat keresett legújabb regényéhez, ami annyira új, hogy még a címe sincsen meg, de abban a barlangban ihlet helyett csak denevéreket talált.
Azt mondta János:
- Nekünk leégett a házunk, ezért elhatároztuk: remeték leszünk, gyökereket rágcsálunk, és más erdei termékekből falunk. No és reméljük azt is: úgy kiokosít bennünket ez a táj, hogy a tavalyi kos is a mi bölcsességünket irigyli majd. Mindkettőnk álmában angyal jelent meg..
Itt János elmondott egy kalandos történetet. Jobbat, mint az eredeti, mert ebben már két ördög is szerepelt. Pista a könnyebbet választotta: bólogatott rá.
Az úr meg elővett egy ezüstből készült ceruzát, valamint egy füzetet és buzgón jegyezgetett. Végül azt mondta:
- Mától fogva az én remetéim. Csapjanak a markomba! Elmondják nekem időnként, amit a barlang sugall. Az még nem sokat ér, mert Önök nem írók. Az csak olyan, mint a fa, amelyből bútor is lehet. Én író vagyok, és majd bútort készítek a történet fájából, azaz könyvet. Azt kinyomtatják, de Önök már előbb is tarthatják a markukat a fáért járó bankóért. Nem bánják meg!
Szép leány érkezett. Lovon. A ló is szép volt, de a leány még nála is szebb. Mi volt a ló neve? Nem derült ki, de a leányé igen: Rózsalugaskerti Amanda.
Amanda leszállt a lóról, és így szólt a vadászkalapos úrhoz:
- Már egész Pecepucát belovagoltam érted, Márton! A szakácsnőd mondta, hogy a barlangodhoz mentél. Elfelejtetted, hogy ma van kedd, az eljegyzésünk napja?
A vadászkalapos úr a homlokára csapott, letérdelt a leány előtt, kezét a szívére tette:
- Ó! Azt hittem, hogy ma hétfő van. Meg tudsz nekem bocsájtani, kedves Amanda?
A leányon látszott, hogy meg tud Mártonnak bocsájtani, de azért durcás pofikát vágott. János és Pista is kérlelte:
- Bocsájtson meg az úrnak a kisasszony, mert nagy író, és úgy véljük: bankigazgatónak sem lehet kicsi. No és minket felvett remetének történeti famondásért, és nem akarjuk ezt az állásunkat elveszíteni.
Amanda jószívű volt, rögtön megbocsájtott a vadászkalapos úrnak, hosszú csókban forrtak össze, olyanban, amit a két legény is megirigyelt.
Ekkor érkezett meg a két leány: Juliska és Klárika. Bemutatkoztak a vadászkalapos úrnak, meg az ismeretlen hölgynek, azután a két csacsira, meg a legényekre mutattak:
- Két kis szamár jött két nagy szamárhoz!
A vadászkalapos úr nevetett:
- Már nem szamarak, hanem az én remetéim! Persze, szamár remeték azért még lehetnek!
Az úr beszállt az autójába, elindította, a kisasszony meg felugrott a lovára, követte.
Juliska és Klárika is elindult visszafelé. A két legény ment utánuk, és egyre kétségbeesettebben kérték a bocsánatukat, amiért otthagyták őket a faluban.
Azt mondták a lányok:
- Ne bocsánatot kérjetek, ti szamarak, hanem mást! Addig meg nem bocsájtunk, amíg nem azt kéritek!
Tűnődött János is, Pista is: mit kérjen? Kértek csókot, de a lányoktól azt sem kaptak.
János fájdalmasan felkiáltott:
- Jaj, Juliska, én annyira szeretlek, hogy, ha merném, a kezedet kérném meg, és hűséges férjed lennék, hidd el!
Juliska elmosolyodott:
- Elhiszem, és most már csak merned kell, ha igent akarsz hallani!
János most már mert, és a példán Pista is úgy felbátorodott, hogy az ő szívügye is egyből elrendeződött Klárikával.
A kettős lakodalom után kiderült, hogy a férjek nem is voltak akkora szamarak, amiért remeteséget vállaltak. A vadászkalapos úr, Márton, a legények nyers történeteiből remekműveket faragott ügyes szóeszközeivel. A denevéres barlangba egyébként a legények nem mentek vissza, mert, úgy vélték, a faluban is remetéskedhetnek, hiszen újra felépült házukban most már külön szoba volt erre. Gyökér helyett pedig zsenge káposztatorzsát is lehet rágcsálni, meg édes sárgarépát.. Persze, előbb mindig jöjjön a reggeli, ebéd, vacsora!
A barlang is szóba került azonban, mert Kerekkemencésy Márton, amikor irodalmi érdemeiért báróságot kapott, az ünneplők gyűrűjében megjegyezte:
- Hazám remetéi című regényem alapgondolatát saját hegyem, illetve a benne levő barlangom sugallta! Fejem felett pedig körtáncot lejtettek azok a bájos kis honi denevérek, akiket csak a rossz nyelvek mondanak a boszorkányok barátainak!
Idővel a barlang bejárata fölé kőtábla került:
E BARLANGBAN TALÁLKOZOTT BÖLCS REMETÉIVEL báró KEREKKEMENCÉSY MÁRTON ÍRÓ, ITT SZÜLETETT HAZÁNK REMETÉI CÍMŰ VILÁGHÍRES REGÉNYE
A felirat ellen a barlang nem tiltakozott, a világ sem, és még a denevérek is tudomásul vették. Ilyen békés, mindenbe belenyugvó volt az a barlang, hegy, erdő, denevérnépség!
Némely ünnepnapon turisták is ellátogattak a barlanghoz. Őket, amikor bementek, meg kijöttek, manóruhába öltözött bácsika fogadta, aki mindenkit rábeszélt valami emléktárgy megvásárlására. Utóbbiak között volt tündérfejes párna, amin édes az álom, mókusos gatya, amiből könnyen kiugrik a mókus,
röfögő hangot adó vaddisznóbőrös kulacs, meg más eladható dolog, amihez azonban az is kell még, aki el tudja adni.
A Tóbiás nevű bácsika ilyen volt. Még egy egérrágta könyvet is eladott, mint a perzsa művészet remekét, pedig nem is perzsául írták, hanem görögül. Szerencsére némely turista műveltsége nem az eget ostromolja, hanem megelégszik szerényebb földi magasságokkal..
(2013)
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!