Közeledik augusztus huszadika. Gyermekkoromban, az 1950-es évek első felében, de még utána is jó ideig, amíg nem jöttek rossz és még rosszabb idők, ez a nap a magyar államalapítás, az Alkotmány, valamint az új kenyér ünnepe volt.

Mára az ünneplési okok közül, legalábbis a becsületesen gondolkodó ember számára, kiesett az alkotmány (alaptörvény), valamint, sajnos, az új kenyér is, mivel az könnyen asszociálódik a kenyérkeresethez, vagyis átvitt értelemben, de valóságosan szomorúvá lett fogalomhoz.

Marad azonban az államalapítás, és azon belül István király. Főleg István király, mert az államalapításból egy idő óta e kis országban (amelyik igyekszik a rosszban együtt haladni a nagyvilággal) inkább nálam alapítás lett, magánkívüli mértékben magánalapítás (meg utána, gyakran, lapítás).

István király tetteit a múlt század ötvenes éveiben is nagyon elismerték.

Hivatalosan ugyan nem Szent Istvánként emlegették akkor. Utóbbit nagyon helyesen tették, gondoljunk csak bele, tárgyilagosan: ki nevezhető szentnek?

Ám István király példát mutatott: HA a magyarok többségének (bármint vélekedjenek is ők maguk!), az ország érdekeinek a diktatúra tesz jót, német (vagy más) külföldi zsoldosok behívásával segítségül, - AKKOR jöjjön a diktatúra!

Más kérdés viszont, hogy ha nem a többségnek, az ország érdekeinek tesz jót, hanem.. (Kicsit megmásítom a közmondást: múltnak mondom, hogy a jelen is értsen belőle!)

Itt sétál be a történetbe Szent István című versem, amit néhány évvel ezelőtt írtam. Úgy gondoltam: bár István nem viselkedett valami humánusan ellenfelével, Koppánnyal (de csak négy részre vágatta, történt már egyesekkel kellemetlenebb dolog is a történelemben), később királyi törvényei sem túl sokat liberáliskodtak a pogány hitű magyarokkal (aki nem hiszi, nézzen utána!), - de e tetteivel hazafiasan cselekedett. Nagy rendszerváltás volt, ám, a kényszerítő körülményekre való tekintettel, helyes irányú.

Én már iskolai nebulóként, elfogadtam a hivatalos verziót, hogy István bel- és külpolitikailag egyaránt helyesen cselekedett, a magyarság fennmaradását szolgálta.

Tényleg! Mire ment volna holmi felvilágosító munkával, értelemre hatással az akkori magyarok között, amikor még mindig..? Aki egy magyar vezért négy részre vág, de azzal a becsületes céllal, hogy ne vágjanak le az európai hadak az illegális odakalandozásért újabb seregeket, - hát az dicsérendően cselekszik!

A keresztény hitre való erőszakos áttérítésre is szükség volt akkor, - ami meg utána, a későbbi századokban történt, arról talán István király tehet? (Vannak, akik tehetnek róla, de erről majd máskor, mert megárthat a sok gondolat a honi fejeknek.)

No, igen, igen, de látom egyszer csak, valamelyik évben, hogy főszerkesztő barátom, külföldön megjelenő lapjában, bár az én egyik versem is közli, ám István királyról nem az enyémet, hanem egyik - általam személyesen is ismert - költőtársamét.

E költőtárs igen jó verset írt István királyról, de bizony egészen más verzióval, mint én. Kijelentette benne (többek között), hogy ő nem dicsőíti ezt a kegyetlen királyt! (A költőtárs nevét nem árulom el, nehogy a szentistvánisták üldözzék, vagy a koppányisták magasztalják, - idővel mindkettő veszedelmes lehet!)

Hát, nem mondom, poétikailag nekem is jobban tetszett, teszik az enyémnél ez a másik verzió, de nem akarom levetni magamról a tárgyilagosság ítélő palástját.

Mi lett volna a magyarságból, ha Koppány győz? Talán a magyarok mind meghaltak volna, igaz, szabad emberként, de..

Hát így kerültem válaszút elé: vagy kitartok István király tettei mellett, még ha - poétikailag - jobban tetszik is a másik verzió, - vagy pedig áttérek az utóbbira, és kitérek István királyos hitemből.

Egyelőre maradok az eredeti versem mellett. Lehet, hogy István királyt leplezetten inkább hatalomvágya sarkallta, a lényeg mégis az: bármi volt személyes indíttatása, a magyarság érdekében cselekedett.

Legalábbis így gondolom, azokkal együtt, akik ezt a változatot fogadják el.

(2012)