Lógó fejjel tevén berber,
mellettem sírósan ment el.
Szóltam: - Nejed tán elhagyott,
s itatod e sivatagot?

E berber azt válaszolta:
fordítva csüccsent le dolga.
Nem zengett neje áriát, -
csinálta a patáliát!

Rákérdeztem: - Első nejed?
Szegény berber fogott fejet!
Kiderült, hogy több neje van..
Szánni valón boldogtalan!

Elballagtam. Jött egy bantu,
kibe belebújt a lant-bú.
Bánatában dudorászott,
s olykor majdnem fára mászott.

Ámde nem volt ott csak homok,
az meg szemcsés, s hű de konok!
Mondtam: elég búból, lantból,
okos bantu bút elhantol!

Lejjebb, túl a sivatagon,
pigmeus ült hervatagon.
Gondoltam: e törpe termet
miért nem jókedvre termett?

Kerestem pigmeus-lánykát,
ki néki csókokat átád.
Meg is jött ám elment kedve,
amint jött a puszi, egyre!

Később máshol kélt a szánom:
megakadt szemem egy dánon.
Meglátszott ám eme dánon,
mily messze a dínomdánom!

Mondta: - Félek! Hátha-hátha
orromba búj bé a nátha..
S ha lábamra balsors hág ma,
s megorrol rám Koppenhága?!

Az orrára koppintottam:
- HA és HÁTHA hol még? Holdban!
Ahonnan én jövök, gyermek,
ott mindenkit fejbe vernek!

Habár ipszilonos ország,
mikor ángliusul mondják:
másfajta ott a nyuszi fül,
s kit csak ló rúg meg, de örül!

Megvigasztalódott dánom, -
de úgy! Eltáncolt két lábon.
Vágyó szó szállt jobbra, balra, -
várt a mit sem sejtő sajtra.

Finn jelent meg.. Kart kitártam.
Finnt ölelni régi vágyam:
- Nem búslakodsz? Vidítsd kedvem!
Hiszen rokon vagy Te? Vagy nem?!

Erre a finn (finom lélek!)
szégyenlősen félrenézett.
Láttam: ismernek egy hont ott!
Rokonságunkra fintorgott..

(2010)