Tavaszból nyár felé mutat az alkony
utat a tájnak, - táltosát akarnom
korai még, mivel e gyúlt vörösnek
színe szárnyakat nem ad most a völgynek.

A tündérruhák sötétednek. Lassan
egyre több csillag tűnődő magasban.
Esti mélyből felnéző szívek kérnek
bonyolulttól szépség-egyszerűséget.

Kérhetnek, de - élettelen és élet,
bármily formában, bonyolult, megéget
valósága, pokoli angyal-arca:
szépség, rútság a végtelent akarja.

A végtelent szeretném? Nem. A titkát.
Piros szavát, melyben kinyílt szabadság.
Piros szavát, mely csodát úgy csodáltat:
visszaadja az embert - önmagának.

Szűkül az út. Kereszt ölel át árnyat.
Lég tömjénez igaznak vélt imákat.
Készül a tőr, - egyszerre korán, s késve
lendül mindig a császárok szívébe.

A nyár felé megyek, míg botor holdak
feketeségből itt-ott rám huhognak.
Mit ér a vers? A kevésnek, ki mer még,
mutatom olykor holnap ezüstkelyhét.

Holnap-hajnalét. Tudom: el nem érek
addig a tájig, ahol ott a lélek, -
de zengj, ezüst, és hirdesd róla, itt lenn:

ha lett volna, milyen lett volna - Isten!

(2009)