Az alkony jött és csengetett.
Piros csengője csendre tett
egy dal-mesét, egy szív-mesét,
melyben vörös vágy-messzeség.

Később a fénytű-csillagok
sorakoztak, s láttam: ragyog
bú és gyönyör, - de este lett,
s vér csöppent, elsötétedett.

Számadás? Az minek nekem?
Egy távol tájé életem, -
mit elhoz majd egy más idő:
szót és tettet kibékítő.

Kőkereszt-gőg, s korhadt kereszt.
Itt, kiben lélek, rajtaveszt,
de jól tudom: szépség-idő
egy hajnallal majd vissza jő.

A vér piros. A vér vörös.
Fény ébred két könnycsepp között.
Lehet, hogy be nem várhatod:
de hajnal ujjong, felragyog.

Mikor? Csak annyit tudhatunk:
oly út sohasem önmagunk,
amelyre kényszer tesz jelet,
erőszakkal, - kereszteket.

(2012)