Feltöltve: 2012-03-14 16:24:24
Megtekintve: 1771
Kokárda
Holnap március 15-e. Az időjárás ma nem túl napfényes, de nem is esős, olyan tűnődően tavaszi, mint oly sokszor gyermekkoromban is. Tűnődőbb volt-e gyermekkorom népe? Én az voltam, mindig. Ma viszont nagyon szembeötlő, hogy mennyire nem az.
Kokárdát felnőttként sohasem hordtam, más jelvényfélét sem. Itt is, ott is feltűnik egy-egy nemzetiszínnel díszített kabát. Azt nem tudni, hogy mi van a kabátokhoz tartozó fejekben egyénileg, de a jellemző átlagok jól megbecsülhetőek. Múltból, jelenből sok minden utal arra, ami a társadalmi rétegeknél kedvezőtlenül általános, visszatérően, bár bizonyos változásokkal.
Petőfi Napján, 1848. március 15-én a nemzetiszín kokárdák valószínűleg az esős időben ellenére is fénylettek, mert lelkesedést sugároztak, bizalmat, hitet a jövőben. Az a bizalom a realitásokon alapult, a Népek Tavaszán, és nem a megtévesztettek jövőbe vetett bizalma volt. Eredményei ugyan csak hozzájárultak egy nemzetközi helyzethez, áramlathoz, mégsem szabad lebecsülni, - igaz, túlértékelni sem.
Petőfi egyéni sorsa minden bizonnyal nem alakult volna jól, ha nem esik el a szabadságharcban. Nagy szerencséje, hogy így történt. Még két évtized sem múlt el utána, és a március idusán a kabátokra, ruhákra tűzött nemzetiszín szalagok elveszítették régi fényüket. Később már csak rövid, kivételes történelmi pillanatokra nyerték vissza.
Több nagy költő írt erről őszinte, igaz, vádló verset, még olyan, kevésbé bátor, visszahúzódó is, mint Babits Mihály. A nemzetiszín szalagok, kokárdák, - tudom, hogy manapság sokaknak nem teszik ez az igazság, és csoportérdek-oka teljesen érthető is! - éppen ellentétes célokat szolgáltak azzal, mint amit 1848-49-ben. Azoknak a magyar társadalmi osztályoknak érdekeit, amelyek éppen a nemzeti lobogót, kokárdát, a nemzeti érzelmeket használták fel a becsületesen gondolkodó, az ország lakosságának többségéért szólni, tenni kész magyarok ellen. Magyarok ellen, - a magyarokat.
Így kapcsolódott be az ország az első imperialista világháborúba, amelyet olyan nagy klasszikus költő ellenzett, mint Ady Endre. Elszigetelték, magyarellenesnek bélyegezték őt azok a hatalmon levő magyarok, akiknek érdeke éppen a háborúhoz fűződött. A második világháborúnál ugyanez ismétlődött, de a közbeeső időszak is az elnyomásé volt, visszataszító nacionalizmussal, keresztény-nemzeti kurzussal, azzal az eszmei áramlattal, amelyik - éppen a felkorbácsolt nemzeti érzésekkel is, nem csupán a terrorral - ismét katasztrófához vezette az országot.
Elefántcsont tornyomból, belső emigrációmból jól látom a szomorú jelent is, azt a népet, amelynek nagyobbik fele ma is képtelen felismerni igazi érdekeit, az ország érdekét.
Csak részben felelős ezért, hiszen folyamatosan butítják, félrevezetik, összezavarják. Ám nem mentem fel teljesen, mert valaki, a legkevesebb elvégzett iskolai osztállyal is, gondolkozhat. Ha olvasni tud: olvashat, - akármilyen kevés ideje is van rá. Múltjából is könnyedén megismerhet annyit, ami hatékony védőoltást jelenthet a régi kór: azon nacionalizmus ellen, amely magyart magyar ellen uszít, hol nyíltan, hol alattomosan, változatos, olcsó, nagyhangú, sokszor igen primitív, de jól bevált módszereivel.
Az igazi hazaszeretet egyúttal kozmopolita is, gondol a világra, az emberiségre. Gondol arra: nem inkább az a becsületes magyar hazafi Szlovákiában, aki élesen elítél minden szlovákellenességet, még ha magyar teszi is ezt? Nem inkább az a magyar hazafi Romániában, aki elítéli a román ellenesség minden, még legenyhébb fajtáját is? Aki mindkét hazáját szereti, szíve mindkettőért dobog, még ha Trianonnal ősei kívül is kerültek az akkori határokon?
Wass Albert érdekesen ír, de nem csupán az fontos számomra, hogy valaki milyen stílusban ír, hanem az is: miről ír, hogyan, miért? Nem kellene elgondolkoznia a becsületes magyaroknak mindarról, amit manapság valamilyen módon elhallgatnak, és - közvetett módon - elhallgattatnak?
Petőfi Az apostol című elbeszélő költeményében messzire jutott saját korában, mint költő: a társadalmi rend akkori jellegzetességeinek, lényegének felismeréséig. Ő eljutott, - de hány magyar ma is elképesztően messze van ettől!
Elefántcsont tornyomból, belső emigrációmból, amire rákényszerültem, látom a mai Magyarországot. Nem szép látvány. Ezzel a megosztottsággal jövője nem biztató, sőt, erkölcsileg még akkor sem volna az, ha a nemzetközi gazdasági válság megszűnne.
Az erkölcsi megítélés, vághatja rá bárki, csak néhány, élettől elszakadt gondolkodó számára fontos. Ma, úgy tűnik, ez így van, - de nekem mégis fontos.
Az én népem egy elképzelt Nép, és lehet: talán sokáig nem lesz valóságossá, sokáig nem azt a nemzetiszín kokárdát tűzi fel magának, amelyik Petőfi Napjával rokon.
Én mégis azt a kokárdát tűztem ki a kabátomra, - képzeletben.
(2012)
(Az ÁLMOK, TÁJAK, EMBEREK c. netnaplóból.)
Kokárdát felnőttként sohasem hordtam, más jelvényfélét sem. Itt is, ott is feltűnik egy-egy nemzetiszínnel díszített kabát. Azt nem tudni, hogy mi van a kabátokhoz tartozó fejekben egyénileg, de a jellemző átlagok jól megbecsülhetőek. Múltból, jelenből sok minden utal arra, ami a társadalmi rétegeknél kedvezőtlenül általános, visszatérően, bár bizonyos változásokkal.
Petőfi Napján, 1848. március 15-én a nemzetiszín kokárdák valószínűleg az esős időben ellenére is fénylettek, mert lelkesedést sugároztak, bizalmat, hitet a jövőben. Az a bizalom a realitásokon alapult, a Népek Tavaszán, és nem a megtévesztettek jövőbe vetett bizalma volt. Eredményei ugyan csak hozzájárultak egy nemzetközi helyzethez, áramlathoz, mégsem szabad lebecsülni, - igaz, túlértékelni sem.
Petőfi egyéni sorsa minden bizonnyal nem alakult volna jól, ha nem esik el a szabadságharcban. Nagy szerencséje, hogy így történt. Még két évtized sem múlt el utána, és a március idusán a kabátokra, ruhákra tűzött nemzetiszín szalagok elveszítették régi fényüket. Később már csak rövid, kivételes történelmi pillanatokra nyerték vissza.
Több nagy költő írt erről őszinte, igaz, vádló verset, még olyan, kevésbé bátor, visszahúzódó is, mint Babits Mihály. A nemzetiszín szalagok, kokárdák, - tudom, hogy manapság sokaknak nem teszik ez az igazság, és csoportérdek-oka teljesen érthető is! - éppen ellentétes célokat szolgáltak azzal, mint amit 1848-49-ben. Azoknak a magyar társadalmi osztályoknak érdekeit, amelyek éppen a nemzeti lobogót, kokárdát, a nemzeti érzelmeket használták fel a becsületesen gondolkodó, az ország lakosságának többségéért szólni, tenni kész magyarok ellen. Magyarok ellen, - a magyarokat.
Így kapcsolódott be az ország az első imperialista világháborúba, amelyet olyan nagy klasszikus költő ellenzett, mint Ady Endre. Elszigetelték, magyarellenesnek bélyegezték őt azok a hatalmon levő magyarok, akiknek érdeke éppen a háborúhoz fűződött. A második világháborúnál ugyanez ismétlődött, de a közbeeső időszak is az elnyomásé volt, visszataszító nacionalizmussal, keresztény-nemzeti kurzussal, azzal az eszmei áramlattal, amelyik - éppen a felkorbácsolt nemzeti érzésekkel is, nem csupán a terrorral - ismét katasztrófához vezette az országot.
Elefántcsont tornyomból, belső emigrációmból jól látom a szomorú jelent is, azt a népet, amelynek nagyobbik fele ma is képtelen felismerni igazi érdekeit, az ország érdekét.
Csak részben felelős ezért, hiszen folyamatosan butítják, félrevezetik, összezavarják. Ám nem mentem fel teljesen, mert valaki, a legkevesebb elvégzett iskolai osztállyal is, gondolkozhat. Ha olvasni tud: olvashat, - akármilyen kevés ideje is van rá. Múltjából is könnyedén megismerhet annyit, ami hatékony védőoltást jelenthet a régi kór: azon nacionalizmus ellen, amely magyart magyar ellen uszít, hol nyíltan, hol alattomosan, változatos, olcsó, nagyhangú, sokszor igen primitív, de jól bevált módszereivel.
Az igazi hazaszeretet egyúttal kozmopolita is, gondol a világra, az emberiségre. Gondol arra: nem inkább az a becsületes magyar hazafi Szlovákiában, aki élesen elítél minden szlovákellenességet, még ha magyar teszi is ezt? Nem inkább az a magyar hazafi Romániában, aki elítéli a román ellenesség minden, még legenyhébb fajtáját is? Aki mindkét hazáját szereti, szíve mindkettőért dobog, még ha Trianonnal ősei kívül is kerültek az akkori határokon?
Wass Albert érdekesen ír, de nem csupán az fontos számomra, hogy valaki milyen stílusban ír, hanem az is: miről ír, hogyan, miért? Nem kellene elgondolkoznia a becsületes magyaroknak mindarról, amit manapság valamilyen módon elhallgatnak, és - közvetett módon - elhallgattatnak?
Petőfi Az apostol című elbeszélő költeményében messzire jutott saját korában, mint költő: a társadalmi rend akkori jellegzetességeinek, lényegének felismeréséig. Ő eljutott, - de hány magyar ma is elképesztően messze van ettől!
Elefántcsont tornyomból, belső emigrációmból, amire rákényszerültem, látom a mai Magyarországot. Nem szép látvány. Ezzel a megosztottsággal jövője nem biztató, sőt, erkölcsileg még akkor sem volna az, ha a nemzetközi gazdasági válság megszűnne.
Az erkölcsi megítélés, vághatja rá bárki, csak néhány, élettől elszakadt gondolkodó számára fontos. Ma, úgy tűnik, ez így van, - de nekem mégis fontos.
Az én népem egy elképzelt Nép, és lehet: talán sokáig nem lesz valóságossá, sokáig nem azt a nemzetiszín kokárdát tűzi fel magának, amelyik Petőfi Napjával rokon.
Én mégis azt a kokárdát tűztem ki a kabátomra, - képzeletben.
(2012)
(Az ÁLMOK, TÁJAK, EMBEREK c. netnaplóból.)
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!