Először a Tél érkezett meg a tájra. Széles vállú, szakállas, hatalmas legény volt a Tél, nem olyan ősz, öreg apó, akinek manapság sokan gondolják. Hátizsákjából üvegpalackot húzott ki, abból valami füstszerű hömpölygött elő. Nagyot fújt a füstszerű valamire, az óriásivá nőtt és a magasba szökkent. Sötét felhő lett belőle. Nemsokára hullni kezdett a hó.
A Tél leült egy kidőlt fatörzsre. Szalonnát, hagymát, kenyeret vett elő és falatozni kezdett.

A Varjú odaszállt, károgott, hízelgett

Miért nem jöttél előbb?! Kár!
Téged vár nagy- és kismadár!
Jól tudjuk, hogy legszebb a Tél.
Szép álma, lelke hófehér.

A Tél kis szalonnadarabkát dobott oda neki és mosolygott:
- Ha más érkezett volna ide, annak is így udvarolnál, te kis ravasz kópé?!
- Nem hiszel nekem?! - méltatlankodott a varjú. Kár!

A táj másik végében gyönyörű leány szállt le a magasból. Aranyhaja vidám meleget sugárzott. Szoknyazsebéből kis doboz került elő, abból pedig zöldsapkás-zöldnadrágos fiú manócskák, és fehér-, meg rózsaszín-szoknyás manócska leányok ugráltak ki.
A tündérleány maga a Tavasz volt. Aranyhaját a tájra lobbantotta, lobogtatta és intett a bűvös szemű manócskáknak. Millió tükörben gyúlt ki a fény. Elolvadt a hó, felébredt a medve, mocorogni kezdett téli vackán a sündisznó, éledeztek a befagyott patakok, kizöldellt a fű. Őzcsapat ugrált elő valahonnan, nyulak kezdtek bohóckodni nagy örömükben.

A Tavasz leült a zöld fűre és batyujából kenyeret, sajtot vett elő, meg zsenge zöldhagymát. Tüstént ott termett a Varjú és így károgott, törleszkedett:

Miért nem jöttél előbb?! Kár!
Téged vár nagy- és kismadár!
Tudjuk: ha a Tavasz virít -
a Szépség bontja szárnyait!

A Tavasz adott egy kis sajtot a Varjúnak, és nevetett:
- Ugye, ha más jött volna, annak is így hízelegnél, te kis csalafinta?!

A Varjú meglepetést színlelt:
- Nem hiszel nekem?! Ilyet feltételezel RÓLAM?! Kár!

A nagy táj egyik végében most a Tél, a másikban a Tavasz volt.
A patak felső folyásához meg fenséges szépségű asszony érkezett lángkerekes hintón: a Nyár. Ruhájáról új, melegebben sugárzó, fényesebben ragyogó Nap szökkent az égre.

A Nyár leült egy erdőszéli fatönkre. Parancsára két ezüstzöld ruhás, fénypiros szoknyás, ábrándosszemű leányka: Erdőtündérke és Virágosmező kisasszony rántottát sütött nagy aranyserpenyőben a meggyújtott tűz fölött.

A Varjú megpillantotta őket, és már ott is volt a Nyár madárfejű-madárhangú cipőcskéi előtt. Szemét felváltva hol az ihlető rántottára, hol pedig a Nyárra meresztette,és így köszöntötte-dicsérte nagyhangú károgással a szépséges asszonyt:

Miért nem jöttél előbb?! Kár!
Téged vár nagy- és kismadár!
Legszebb a Nyár! Kedves, meleg.
Meghódítja a szíveket!

A Nyár falatnyi rántottát pöccintett le neki ezüstvillája hegyével és kacagott:
- Lefogadom, hogy másnak is ezt szoktad mondani, te fekete, de mézesmázos madárka! Annyi bizonyos: te nem vagy olyan ügyefogyott, mint nótabeli Fekete Péter öcséd!

A Varjú sértődötten károgott:

Ilyet hinnél el RÓLAM?! Kár!
Minden varjú igaz madár!
Hidd el: e fényes Nap alatt
nem dicsérek így, csak Nyarat!

No, most már három foglalt volt a táj négy szöglete közül: egyiken a Tél, másikon a Tavasz, harmadikon a Nyár uralkodott.

A negyedikre pedig ki érkezett meg? Szélfütyörész legény: az Ősz. Bilyhes-bolyhos tarisznyájából kiszökkentek a Sárgásító, Barnásító, Veresítő Manók.
Egykettőre sárga, barna vagy vörös lett sok-sok levél. A gyümölcsfákon szilva kéklett, alma piroslott, körte aranylott, zöld burkából előbb ki-kinézegetett, majd földre koppant egy-egy szem dió.

Az Ősz fütyörészett, magasba feldobott egy diószemet, majd elkapta, feltörte.
A Varjú rögtön odaröppent, mivel minden varjú diószerető, és buzgón fújta a nótát:

Miért nem jöttél előbb?! Kár!
Téged vár nagy- és kismadár!
Legfőbb, legdelibb ki? Az Ősz!
Boldogság mikor itt időz!

Az Ősz jót mulatott magában, de odanyújtott neki a dióbélből egy kicsikét és csak ennyit jegyzett meg:
- Másnak is így próbálod legyezgetni a hiúságát?!

- Még hogy én?! - kapta fel a fejét a Varjú, miután a dióbéldarabkát lenyelte. Sohasem! Csak a Te dicsőséged zengem, ó, Nagykegyelmű Dióhullató! Nincs hűségesebb madarad, mint a varjú!

No de ottmaradhat, egyszerre uralkodhat egy tájon a Tavasz, Nyár, Ősz és Tél?! Ugye, nem?!

Le is szállt a magasból egy kicsi, alacsony emberke. Kicsinek kicsi volt, de varázslónak hatalmas. Kitűnt ez abból is, hogy egyetlen intésére mind hozzásiettek: a Tavasz, a Nyár, az Ősz, meg a Tél.

A kis emberke nagyon határozottan szólt hozzájuk:

Virág nyíljon,
nevessen,
kalász érjen
melegben,
alma, körte,
s szilva, kék, -
mind megérje
szüretét!
Sárga, barna
levelek
szeles ágon
lengjenek!
Erdő, mező
ha havas,
medve békén
elalhass!
Ha Tavasz, Nyár,
Ősz és Tél
egymás után
mendegél,
egyik megy és
másik jön, -
az lesz majd itt
nagy öröm!

A Tavasz, Nyár, Ősz és Tél engedelmesen bólintott. A Varjú észrevette a kis emberkét, azonnal odaröppent és sietősen elkezdte a mondókát:

Miért nem jöttél előbb?! Kár!
Téged vár..

A varázsló - hipp-hopp! - eltűnt. A Varjú abbahagyta károgó szavát. Több nap mint kolbász! Kár!

Hanem a négy évszak: a Tavasz, Nyár, Ősz és Tél azóta is egymást váltja a változatlanul változatos, erdős-mezős, egyik részén hegyes-dombos, másik részén rónaságosan méltóságos tájon, amelynek hírét fecske, gólya el-elviszi távoli vidékekre is.