Hol volt, hol nem volt, volt egy háromrablós nagy erdő. Nagynak kellett lennie, ha rablók tanyáztak benne. A törpék kicsi erdőben is jól elférnek, de a gonoszoknak kell az átláthatatlan rengeteg, amiben elbújhatnak a törvény őrei elől.

Az egyik rablót Árumbárumnak, a másikat Ragacsmagacsnak, a harmadikat Feketefülnek hívták. Ez volt az igazi nevük? Nem hiszem. A rablók szeretik a sötétet, az álarcot, és az álnevet.

Árumbárum arról volt híres, hogy nagyon tudott bámulni. Ragacsmagacs szeretett mindenbe belenyúlkálni, minden megtapogatni. Feketefül pedig nem szeretett mosakodni. Igaz, a másik kettő sem..

Történt egyszer, hogy e haramiák jól belaktak sebtiben lopott és frissen kisütött sertéshússal. Utána úgy elhevertek a fák alatt, mint akik fel se akarnak kelni többé.

Ketten hamarosan álomba szuszogták magukat. Árumbárum azonban nem tudott elaludni. Bámulta az ezüstfényű pókhálókat, ide-oda röpködő aranyszínű mini darazsakat.

A nagy bámulás közben mást is meglátott a lombok résén át, csodálatosat. Mókusnagyságú törpe egy hatalmas vargánya kalapjáról szónokolt, magyarázott másik három kis törpécskének. Arról beszélt, hogy ő minden állat búvóhelyét ismeri az erdőben, még a medvéét is. Neki minden állat jó barátja. A medve saját mancsulag szedett málnát hoz neki minden nap málnaérés idején. A végén elszavalta saját versikéjét:

Nekem a medve jó barát!
Szeretem őt, málnát ha ád,
de nem csak ezért szeretem:
eljátszik, beszélget velem!

Árumbárum óvatosan felkelt és hirtelen rádobta a törpécskére a kabátját. A másik három törpe nagy riadalommal négyfelé szaladt, Árumbárum pedig ordítani kezdett:
- Törpét fogtam! Törpét fogtam! Szerencse-berencse!

Nem tudta ez a haramiamálé, hogy a szerencse nem hagyja magát megfogni, csak a balszerencse. Az viszont gyakran az ember gúnyájába akaszkodik, jobban, mint a bogáncs.

Társai felébredtek, de nagyon nehezen mozdultak. Előbb fültövön verték Árumbárumot, amiért felébresztette őket, de azután tátva maradt a szájuk a törpe láttán. Úgy megkötözték a kis törpét, hogy mozdulni sem tudott. Árumbárum elmondta: a törpe maga állította milyen jól ismeri az állatok rejtekhelyeit. Megfelelne vadászkutya helyett!

Ragacsmagacs szerint viszont a törpét, - ha olyan jól ismeri az erdőt - először inkább elrejtett kincsekről kellene faggatni, ha pedig kiderül, hogy ilyenekről mit sem tud, jó áron el lehetne adni egy cirkusznak, vagy valamiféle bolond dúsgazdagnak.

Feketefül, akinek nem csak a füle, a lelke is sötét volt, azt javasolta, hogy a törpéből neveljenek zsebtolvajt. Ők majd beleteszik az utas zsebébe vagy csomagjába, a törpe meg onnan észrevétlenül kilopja az értékes dolgokat, azután átadja mestereinek, vagyis nekik.

A Cinege László nevű törpe becsületes, jólelkű kis emberke volt. Bátor is, mert kereken megtagadta, hogy a rablóknak engedelmeskedjék. Árumbárumék azonban a tanyájukra vitték őt. Másnap nyakörvet tettek rá, hosszú pórázzal és megparancsolták neki: másszon be a hegytetőn ásítozó barlangba, nézze meg, van-e benne medve. Ők maguk eddig nem mertek bemenni oda, mert, ha tényleg medve lakik ott, az valószínűleg nem örül a betolakodóknak. Mérges medvének pedig még a cirógatása is érdes!

Cinege László nem akart bemenni a barlangba, de erre már csattant is fenyegetően a kutyakorbács. Így hát kénytelen-kelletlen bement. A barlangban tényleg volt medve: az ő medvebarátja! A törpe minden elmesélt neki.

- Veszélyes a puska , de majd kigondol valamit apuska! - vigasztalta őt a medve. A pórázod szíját elrágom, te meg kösd rá a végét erre a nagy sziklára! Van egy másik kivezető nyílás is a barlangból, azon fogunk kimászni. Te könnyen, én nehezebben, de kijutunk!

Árumbárum egy idő után egyre mérgesebb lett: miért nem jön már az a törpe?! Két társával együtt be-bekiabált a törpe után, nem valami kedves szavakat, még a barlang is szégyellte visszhangozni. Ám, hogy a törpe nem jött ki a fenyegetésre, - a három gazember azt hitte: azért nem, mert kincset talált odabent. Megrántották a pórázszíjat, de az nem engedett.

- Kapaszkodsz, kutya?! - sziszegte Árumbárum, és társaival együtt hatalmas erővel rántotta meg a pórázt.

Ha a póráz elszakad, - az lett volna a rablók számára a kisebbik baj. Ám a húzásra a barlang lejtős talaján megindult a kijárat felé a hatalmas szikla és egyre gyorsabban gördült.

A három rabló az utolsó pillanatban el akart futni, de ez csak félig sikerült nekik. A szikla utólérte őket. Ezt pedig Árumbárum ballába, Ragacsmagacs jobblába, és Feketefül mindkét lába bánta, de erősen.

Nagysokára felépültek ugyan a szikla okozta sérülésükből, de Árumbárum ettől fogva sántított, Ragacsmagacs bicegett, Feketefül pedig vánszorgott és sziszegett. Ilyen állapotban a rablóságot nem folytathatták. Ki látott már sántító, bicegő rablót?

Cinege László másnap már egy őzlábgomba kalapjáról köszöntötte levett kalappal népes törpehallgatóságát, onnan szavalta el legújabb versét:

Aki kis törpét elrabol ,
az előbb-utóbb meglakol!
Törpét bántókra jön a baj,
sokkalta nagyobb, mint tavaly!

Utóbb derült ki, hogy kis törpebarátai, bár először megfutottak Árumbárum láttán, másnap elindultak kiszabadítására, ám akkor már nem találták őt a rablótanyán. Helyette így a rablók kincses ládáját szabadították ki a házból, és ajándékozták oda egy iskolának, ahol sok okos fejű törpegyerek eszegette a tudományt. Most már nagykanállal eszegethetik!