Városok, falvak szélén azt a sorsot
látod, amit a Nagy Határ kibontott:
házak sorát, mind önmagába mélyed,
s bennük ősmúltból át-átsír a lélek,

és kerteket, bennük öröm is bánat,
kutyák ugatnak, itt-ott kalapálnak,
s ujjak fonódnak kerítésre, rácsra.
Az élet ez: kis börtönök világa.

Ha este jön, hiszed: a Hold, nagy óra,
időt fénylik rá terveket szabókra,
s bár nincs idő, te azért mégis békén
csillagot vársz árnyékok örök mélyén.

Csillagot, amely figyel, őriz, altat
és átad majd felébredt pillanatnak,
szemet nyitó, lobogós-szép reménynek,
látszat fények helyett igazi fénynek.

Lehet: ilyen fény nincs és csillag sincsen.
Kis ház, rigófütty van csak, s tiszta ingen
ünnepfehér fehérkék mosolyt lenget:
percnek élő, értelmetlen szerelmet.

Az van csupán, amit az Elmúlás hoz:
kezek, amelyek szorítják a rácsot,
szemek, - és róluk azt hiszed, hogy látnak,
titkok, melyek szellemként visszajárnak,

a Nagy Határ van, amely Nincsbe réved,
s minden hangot végül elnyelő Ének,
nincs-idő, melynek minden ember foglya,
s könnycsepp, amely e nincs-időt ragyogja.