Vágyó fogak. Fent zsírfényű a Nap.
A Nagy Lakoma el dehogy marad!
Csorog a nyál a piszkos földre le.
Sorvég tolong, zajong az eleje.
Mellet dülleszt a pökhendi Vezér:
kondérjából a horda enni kér.
Ki így, ki úgy, de bármilyen a szó,
cifra, nem cifra, - mind hamis, csaló,
mind lökdösődő, koncért kapkodó,
felkapaszkodó és alávaló.
S látja, ki látja, míg a szíve fáj,
mit is marcangol modern kannibál,
sok mohó fog mit tép és tépne szét:
mind az Igazság húsát és szívét,
nem-úgy-volt múltat, mást látó szemet,
mit gyűlölnek álszent szemtelenek,
s emlékeket, melyek most sértenek
rút önérdeket, s horda érdeket.

S az áruló? Neki a csont marad,
címeres cím, önámító konyak.
Képernyőn páva lett, de lelke benn
tudja magáról milyen becstelen.

Az Idő meg csak bús-tétlenül áll,
s nézi: a sok kannibál mint zabál.

/1990/