A kertről írok. Eszembe juttattál
volt-kertet: nyári-őszi gyümölcsöstál
kristálylelkéből mint tekint a napra
múlt, gyermekkor hízelgő mézbarackja.
Mesél a szilva kék kötényű kékben, -
nem versenyezhet véle édességben
semmi, ha fonnyad már, ráncos a bőre,
s úgy néz reád, s anyókás őszidőre.

Ó, kert, idő! Egy hangya-könnycsepp ment el,
fénypotrohos, telt szépség-szerelemmel,
szememből, csoda és bolondság egyben,
mint annyi minden költői szemekben,
mit kert-világból szív közelben látni!
Ugrik a szöcske, elegáns világfi,
ezüstbogárszárny tükrös táncban olvad,
az árnyékban fűszálak álmodoznak,
kis örömök, s tragédiák zenéje
kavarog el, volt-kertek messzesége
közel jön, s közel-kertünk egyre messzebb:
e világot kell gyűlölnöd, szeretned.

Elégedett vagy? Úgy illene: higgyem, -
de nem hiszem. Mi tarthatna e hitben?
E keserűt, lehet, bár nem is osztod:
ki gondolkodik, gazdag, - és kifosztott.
Hetven felé furán fáradt az ember
és el-elnézi: mennyi minden ment el!
Bilincsbe veri börtönőr-valóság,
majd édenkertben hallgat légi ódát,
s újra pokolban jár, hol égi szépnek
virágszirmai oly hiába égnek..

..s a Sors büntet vagy jutalmaz a Vággyal,
kert-égboltunk sóhajtó csillagával?!