Az öreg háznak szellemei voltak,
s tőlük az ajtók olykor nyikorogtak?
A homályból kinyúló árnykezeknek
ujján aranyló gyűrűk fényesedtek.

Az alagsorban volt egy kisegérke,
jól emlékszem még ijedt gyöngyszemére:
elfogták őt olykor a cserép-csapdák,
meséltették, azután futni hagyták.

Hittem akkor egy jó-, s egy rossz világban,
s hogy rossztól futást elbírja a lábam,
s elhittem azt is: miként szép mesében,
a jó világ győz a rosszon, egészen.

A rossz győzött most. Talán nem egészen,
végleg, s lehet, úgy lesz, mint a mesében:
másfajta nép - nem ez a mai gyáva,
s butított! - rálel igaz önmagára.

E másik népig, persze, el nem érek,
de a Végtelen olykor csillagképet
mutat egy öreg szívnek, öreg háznak:
Szépséget, mit egy volt-Végtelen láttat.

Múltból előjön kíváncsi egérke,
volt-csapdákról, volt-útról szól meséje,
s arról: piros dalok szépség-szerelme,
mint került gyarló emberektől messze.

(2009)