Az őszre dől a fű, enged a szélnek,
s visszaindul. Mozdulatokban élnek
az élők, de bennük kőszemű halott,
győző legyőzött: a mozdulatlanod.

A mozdulatlan ott a mozdulásban,
s valami hiány akarja, hogy lássam
ön-szakadék szélén szirmok mint égnek,
ha árnyékokat űznek fényvidékek.

A tölgyágra cinke száll, sárga melle
serényke folt, ugrik, hogy megteremtse
a színt, komorló, szürkezuzmós fának,
kis semmi-díszt, mellyel a lomb még játszhat.

Szerettem nyarat, őszt, - vagy a tavasznak
lelkes lángját, ha ébred álmos ablak,
s virág zuhog égmámoros fehéren?
Vagy a telet, bölcsebb, ítélő mélyben?

Egyiket sem talán. Most őszre dőlnek
a fűkalászok. Kaszáló időnek
tenyerében szél, felhő éle villan
itt-ott kéknek megmaradt pillanatban.

Jó volna menni egy hiányzó álom
mentén, széttörtből teljesért kiáltón,
másik őszért, amelyben majd az alkony
pirosa békít, szívek fölé hajlón,

melyben gyümölcsíz mesés méze zenget
dal-lakodalmat: táguló szerelmet,
s volt-őszök, telek szabaduló foglyát
Szépség várja, karjai átkarolják...

Az őszre dől a fű, enged a szélnek,
s visszaindul. Mozdulatokban élnek
az élők, mégis, minden mozdulatban
tél-félelem, súlyos, mozdíthatatlan.

Tél-félelem, hiány, holdarc-közönynek
foncsorezüstjén csorognak a könnyek,
s ha kiáltom, mit kér versbeli álom:
önmagamnak, - és a Nincsnek kiáltom.

(2010)