Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Lelkes Miklós
Alkotások száma: 1971
Regisztrált: 2011-09-25
Belépett: 2021-03-13
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Gyermekrovat (Mesék) (203)
-Egyéb prózai alkotások (580)
-Mese (283)
-Dalszövegek (3)
-Gyermekrovat (Versek) (33)
-Versek (864)
-Társalgó (5)
Feltöltve: 2011-10-31 07:59:58
Megtekintve: 1834
József Attila - életben, halálban, szoborban
Hozzátehetném a címhez: és képmutatásban, amelyik igyekszik őt, munkásságát merőben ellentétes célra felhasználni, mint amiért élt, dolgozott. Nincs ezzel egyedül a klasszikusok között, úgyszólván mindegyikkel többé-kevésbé ez történt, történik. Inkább többé, mint kevésbé. Ady Endrével és Petőfi Sándorral is. Sőt, Mikszáth Kálmánnal éppen úgy, mint Móricz Zsigmonddal. Sorolhatnánk tovább?

Szeretem József Attila költészetét, rendkívüli nyelvi gazdagságáért, meg azért is, mert becsületes gondolkodásra tanította, tanítja azt, aki erre hajlamos. Sajnos, különböző okok miatt, kevesen hajlamosak rá a világban is, Magyarországon is. Így volt mindeddig, így lesz ezután is, - ki tudja meddig?

József Attila képes volt átlátni a társadalom egészét, és érzékeltetni azt, a maga bonyolultságában. Ehhez sok minden kellett, amit megkapott az élettől: nem csupán nagy tehetsége, hanem az a sok személyes tapasztalat, szenvedés, méltánytalanság, üldöztetés, amiben része volt. Igazi költő: őszinte, igazságkereső, a hazai emberek többségéért tenni kész, egy közösség-centrikus társadalom híve.

Amennyire ellenszenves számomra a költők, írók azon törtető hada, amelyik a saját önző érdekében bármikor kész a becstelenségre, a pillanatnyi saját haszonért akár addigi életművének gyors megtagadására, leköpésére is (hű de hosszú listát lehetne összeállítani erre!), annál inkább szeretem a gerinces tollforgatókat, akik, tehetségük mellett, a rossz változásokat elszenvedett világban sem adják fel pénzért, dicsőségért vagy más előnyökért helyes elveiket, emberségüket. Ilyen költő volt az is, aki József Attila első verseskönyvéhez az előszót írta: Juhász Gyula, de most nem róla szeretnék írni, hanem József Attiláról, bár sorsuk - 1989 óta is - sok hasonlóságot mutat.

A klasszikusok, még ha egyes írásaikban vannak is olykor tévedések, vagy a történelem által utólag nem igazolt elképzelések, remények, segítenek eligazodni sok mindenben: alapfogalmak meghatározásában, a társadalom osztályai, rétegei törekvéseinek, és utóbbiak által a múlt, jelen, valamint a várható jövő megértésében, valamint sok minden másban, ami teljesebbé teheti az embert.

A nemzetközi folyamatok révén az 1989-es rendszerváltással Magyarországon visszaállított tőkés társadalmi renddel (kapitalizmussal, piacgazdasággal) József Attila költészete egészében annyira ellentétes, hogy csak naiv emberek vélhették: a Költőt ez a társadalmi rend sokáig felhasználhatja majd saját ? szépnek nem nevezhető ? céljaira. Persze, egy ideig kísérlet történt erre, hiszen a legtöbb alkotónak vannak töprengő ?istenes versei?, meg olyan költemény- részletei, vagy politikai-társadalmi tartalommal kevésbé telített írásai, amelyeket minden társadalmi rend felhasználhat. Az 1990-es évek vége felé megjelent versemben (József Attila) utalok is erre:

?Most szobor vagy. Nagy, hivalkodó kertnek
egyik sarkában. S mivel nem szeretnek

a kert gazdái, az ottléted titka:
jobb, ha b e l ü l van egy József Attila!

Kint ugyanis, hol újra volt-világod,
szavaid tán élesztenének lángot

kinél a villanyt - mint Nálad - a Tőke
kikapcsolta bizonytalan időre...

Verseiddel, persze, nem sokra mennek
az újurak. Kicsit betlehemeznek,

s nézegetik: a nép jámboran, szépen
épül háromkirályos versmeséden?

Balázsod is - bár szakadt a kabátja -
nem rossz fiú: kész a csicsikálásra,

s álomkézből a derék istenadta
távolságát üveggolyóban kapja.

/Mi is így kapjuk, már tíz éve éppen:
el-elguruló sokszínű beszédben./?

Akkor még csak elkezdődött egy hamisító József Attila-kultusz, amelynek egyetlen parlamenti párt sem állt ellen (hiszen mindegyik kapitalista párt volt!), utóbbira József Attilára című versem is rámutatott:

Ment a nagy költő, s bús elmebeteg,
egy világban, nála még betegebb.
Halált ott lelt vonatkerék alatt:
prófétasorsként szokott pillanat.

Néhány kedves versének még terem
hely: eljátszik a gyermek Betlehem,
- s Költőnk Istenhez kinyújtott keze
jól látható, árnyék-verssel tele.

Ám holt költőként mégis szolga csak:
nem a kegyetlen acél-pillanat
vitte el Őt, - most halt meg igazán,
sírt is kifosztó rút rablótanyán.

Ez utóbbiról mit sem tehetett.
Nem védekezhet munkás és beteg
élőn, holtan: elkurvult Gráciák
dicsérnek látszat-demokráciát.

Attilánk! Habár sötétlő kezek
kezelnek múltat, dúlt-emlékeket, -
egyszer mégis jöhet egy más idő:
fénylelkű fény, éltető levegő.

Tényleg jön-e? Nem tudom, csak hiszem.
Hiszi bolondszép álom szívemen.
Ha megcsal is e hit-álomhaza,
a csillagom akkor is Csillaga.

Igen, a halott költő nem tehet semmit sem eszméinek meghamisítása és kisajátítása ellen, - gondoljunk csak példának Petőfi Sándorra, milyen szégyenletesen használták fel költészetét mindeddig olyan célokra, amelyek e szabadságot és az emberiséget szerető nagy egyéniség eszméivel ellentétesek.

A Költészet Napjára, 2007-ben című versem is József Attilát szólítja meg:

Attila, ég-királyok
rokona! Tényleg hitted
piros dalod, - az álmát
jajpiros-szép szívednek?

Lehet, hitted, de mégis
szemed a mélyben látott
sötét szakadék szélén
még sötétebb világot.

Te sem tudtad, - ki tudná
mérni e mély sötétet,
s öröklött villanását
örök Vonatkeréknek?

Hidd el, hogy jobb a sírban!
Itt Csillag sír a szívben.
(Vonatkerék-szavakban
szólt csak hozzád az isten.)

Semmi-emberkék járnak
nagynak képzelten s lopnak,
s Téged, a kifosztottat,
újra csak kifosztottak.

A nép? Nincsen, sehol sem.
Lesz-e, egy Messzeségben?
S lesz majd, aki tanítsa?
Egyszerre hiszem, kétlem.

Lesz majd Öröm a Szívben?
Szándék, értelmes, tiszta?
Helyetted "egész néped"
most az Ördög tanítja.

Hidd el, hogy jobb a sírban!
Most Csillag sír a szívben,
s ha tényleg Isten volna, -
vele sírna az isten.

Igyekszem a József Attila szobránál c. versemben sem szépíteni a valóságot, ebből idézem:

?A "szép csendőrtoll" most minek cicázna?
Nincs szükség rá. Egyszerűbb e világ:
hordószónokok, kifosztott szegények,
ravasz rókák, bégető ostobák.

A jázminok most miért tapsikolnak?
Nem súgom meg, volt-álmodó. Minek?
S azt sem: neved most milyen "áruvédjegy", -
ellene magad úgysem védheted.

Múltad álmodd, Költő, s örülj: szobor vagy!
Amit nem hittél: volt-hited halott.
Ki érdemelné itt meg földi Versed,
s piros dal-szíved: égi Csillagod?!

Ülj csak, szoborként, Attila, és álmodj!
A Duna régi, s régi a duma.
S folyik, mindkettő. Örülj, hogy szobor vagy,
kinek nem kell a Mát álmodnia!?

Magam sem hittem volna azonban, hogy az 1989-es rendszerváltással visszaállított kapitalista társadalom mára odáig süllyed erkölcsileg: még József Attila szobrát is el akarja távolítani a fővárosi Kossuth-térről (néhány más, neki nem tetsző alkotással együtt). Igaz, a helyzet változott. A rendszerváltást ünneplő egykori tömegeknek akkor még nem jutott az eszébe: a nagy gazdasági válságok is, időről időre, a kapitalizmus velejárói, mindazzal a sok igazságtalansággal, embertelenséggel, kétszínűséggel, álszenteskedéssel, amit a magyarság már a Horthy-korszakban megtapasztalhatott, de elfelejtett, elfelejtették vele. Sors, József Attila című versem (2010) már élesebben fogalmaz az eddigieknél:

A vonatkerék a testedbe vágott,
s megölt, - de mégsem ez lett a halálod,
mert Vers-életed megmaradt szabadnak,
s kimondta azt, mit mások nem akartak,
mindazt, mi szégyen embernek, magyarnak,
hogy álszentként hazáról mint szavalnak
a tolvajok, s kakastollas seregnek
szuronyai mit védnek: aljas rendet...

E korban, - mely korodnak folytatása -
világátokban a magyarság átka,
hazugságtól megrontott, már a gyermek,
s becsületen a csőcselék nevethet.
Vers-életed halott már, ott a Nincsben?
S nincs tekintet, hogy igazra tekintsen!

Nemlétedben némi vigasz: nem látod
a gyilkosod, - e z t a Magyarországot.

Bennünk a táj (József Attila emlékének) című versemben (2011) azonban ott a remény, hogy, ha ma még ?nincs is tekintet, mely igazra tekintsen?, azt a Magyarországot, amely a Költő hazaszerető, humánus eszméinek gyilkosa, egyszer fel fogja váltani egy másik, értelmesebb, élhetőbb, igazságszeretőbb, becsületesebb Magyarország:

?Bennünk a táj-kényszer: tönkretett ország,
hol a rabságot szabadságnak mondják.
Szobrod, Költő, a Duna-parton? Látszat.
Hozott e kor érdek-nosztalgiákat,
melyek tettekkel szolgálják a rosszat,
azokat, akik jog-köntösben lopnak
(köntös nélkül is, ha úgy tartják néha:
ami a közé, - nekik szabad préda!).

Egy-egy lélekben talán mégis Emlék
Verseidből tavasz-virágmelegség,
szív dobbantó szín pirosan, fehéren,
rügyek barnás zöld öröme a légben,
nyár, amely ígért csöppnyi hangya-honnak
addig megértnél, bajnál, búnál jobbat,
lobbanó zápor, táj-újítón tiszta,
fogoly madárnak kinyíló kalitka,
elképzelt munka egy munkás hazában,
oly törvény vágya, melyben igazság van,
ország, amelynek arcán barázdákat
nem szánt lemondó, terméketlen bánat?

Költő, e korban hány felfájó szemben
gyűjt könnyeket újra a Lehetetlen!
S hiába tudjuk: ha magyart magyarra
uszít a régi, bevált érdek-fajta?

Hozzáteszem a vershez: sajnos, ahhoz, hogy ezt a Magyarországot felváltsa egy, lakói többségének kedvezőbb ország, elsősorban új, más irányú nemzetközi események láncolata kell. Magyarország önmagában keveset tehet (de azt sem teszi meg, Petőfi biztosan ostorozná érte). A nagyvilágban azonban vannak - szerintem még csak korai - jelek arra: a tömegekben már csökkent a kapitalizmus imádata.

(Az ?ÁLMOK, TÁJAK, EMBEREK? c. netnaplóból, 2011.)


Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!