Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Lelkes Miklós
Alkotások száma: 1971
Regisztrált: 2011-09-25
Belépett: 2021-03-13
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Gyermekrovat (Mesék) (203)
-Egyéb prózai alkotások (580)
-Mese (283)
-Dalszövegek (3)
-Gyermekrovat (Versek) (33)
-Versek (864)
-Társalgó (5)
Feltöltve: 2011-10-23 09:50:07
Megtekintve: 2190
Az igazságot kereső legények
Érettszilva János derék legény volt, mégis kicsit hóbortosnak tartották a faluban, Kukakutyaputtonyfalván. No csak azóta, mióta egy könyvet talált a régi vizimalom padlásán, és azt igen buzgón olvasgatta. Az igazságról szólt az a könyv, híres észcsavaró ember írta, Harkankulászi Kalmulász. Ebből akarta megtudni János: mi a csuda is az igazság? Kacifántosan írt ez a Harkankulászi nevű tudós, János nem sokat értett a betűrengetegből.

Jó barátja, Meggyesmakkos Károly segíteni akart Jánosnak, de ő is alig tudott valamit kiokoskodni az elsárgult, szélükön töredezett lapokról. Mondta is Jánosnak:
- Az igazság az, hogy nekünk a szántás, vetés, aratás kell, - nem ez a tudománykodás!

A bíró sem járult hozzá valami sokkal János kíváncsiságának kielégítéséhez:
- Az igazság, fiam, az, hogy be kell fizetned az adót, mert aki nem ad, arra rájön a haddelhadd!

A falu legszebb leánya, Barackmagos Évike, aki titkon szerette Jánost, úgy gondolta, hogy nem árt, ha maga felé hajlítgatja János igazságkeresését:
- Az igazság az, János, hogy ha felnő a leány, akkor előbb-utóbb férjhez kell mennie ahhoz, akit szeret!

Itt nagy, ábrándos szemekkel nézett Jánosra, de az nem értette meg a célzást.
Elhatározta János: nekiindul a világnak, meg akarja tudni, hogy mi a csuda is az igazság. Ezt barátja, Károly, nem helyeselte, megpróbálta lebeszélni, de mivel nem tudta, úgy döntött: ő is elmegy vele a vándorútra.

Feltarisznyáltak erősen. János egy plajbászt, meg egy régi kalendáriumot is vitt magával, aminek lapjain még volt írásra való hely. Arra gondolt: leírja kalandjaikat. Sejtették: nem lesz rövid az út. Nem is lett. Átmásztak tizenkét hegyen, átbandukoltak tizenkét erdőn, átúsztak tizenkét folyón, ami együttesen éppen három tucat, no de akkor előttük termett egy nagy szakállú ember. Mondta János a barátjának:
- Kérdezzük meg tőle, hogy mi az igazság, talán tudja, hiszen olyan nagy, hosszú, szép fehér szakálla van!

Köszöntötték az embert, elmondták, hogy mi végből járják a világot.

Az ember nevetett, felnézett a közelben levő fára, odakiáltotta a magasba:
- Gyere le, Mátyáska, kísérd el egy darabig ezeket a jóembereket, oktasd ki őket: mi fán terem az igazság!

Kiderült, hogy Mátyáska egy kis manó. Bizalmatlanul nézett a manócskára János is, Károly is. Honnan tudna ez a kis töpörtyű ilyen tudós dolgokat?!

Mátyáska manó nem sokáig kérette magát. Belemászott János tarisznyájába. A következő pillanatban a nagy szakállú ember eltűnt.

Továbbmentek a legények. Leültek egy fa alá, kolbászt ettek kenyérrel és hagymával, János tarisznyájából. Károlyé ugyanis már előbb kiürült. Mátyáska manónak elfelejtettek adni belőle. Amikor újra útnak indultak, a kis manó sértődötten mászott vissza János tarisznyájába.

Estefelé ismét enni akartak a legények, de a maradék kolbászból és kenyérből már egy falásnyi sem volt. Mátyáska manó viszont kiugrott János tarisznyájából és vígan fütyörészett. Nekiestek: hová lett a nagy darab kolbász, most hol mász?!
- Az igazság az, - mondta a manócska - hogy illett volna engem is megkínálni, amikor ebédeltetek. Ez az igazság egyik része. Másik része pedig az, hogy amikor a tarisznyába visszamásztam, én kínáltam meg saját magam. Az is az igazsághoz tartozik, hogy ehhez nem volt jogom, - de étvágyam igen.

Nem tetszett ez az igazság sem Jánosnak, sem Károlynak, de azért elgondolkodtak rajta.

Másnap reggel felcihelődtek, mentek, mentek. A völgyben füstöt láttak, azt hitték: pásztorok sütik a pecsenyéjüket.

A pecsenye igaz volt, a pásztorok nem. A völgyben háromfejű, tűzokádó sárkány sütött saját tüzének lángjainál egy szarvast. János már nagyon éhes volt, gyomrától vezérelten elővette a bicskáját. Elhatározta: levág egy darabot a szarvasból, de ha a sárkány ehhez nem járul hozzá, akkor a háromfejűből.

Károly óvatosabb volt, kissé hátramaradt egy bokor mögött, de azért ő is megragadott egy nagy ágdarabot: ha János nem bír a sárkánnyal, akkor a segítségére siet. Ha viszont barátja a sült szarvassal nem bír, akkor még inkább a segítségére siet.

Kiderült: nem minden sárkány bátor, amelyik tüzet tud okádni. Ez a sárkány úgy megijedt Jánostól, hogy még a tűzokádást is abbahagyta. Letérdelt mind a négy lábára, úgy könyörgött az életéért. Nem hiába, mivel Jánosnak a szarvas pecsenye kellett, nem a sárkány. Ezt a nézetet Károly is osztotta. Falatoztak. János megkérdezte a sárkánytól:
- Mondd, nem raboltál te el egy királyleányt? Vagy esetleg kettőt?

A sárkány töredelmesen bevallotta: nem, hanem őt rabolta el egy királyleány,
Hadakatvezénylő Katalinka, aki nem akart Fülefarkanélküly gróf felesége lenni, ezért elhagyta a királyi udvart, ahol a gróf udvarolt neki, valamint zord király apja sürgette: menjen feleségül a grófhoz. A leány nem ment feleségül a grófhoz, és elmenekült, sikeresen. Útközben azonban meglátta őt, a sárkányt, és ő, szegény tűzokádó, nem tudott sikeresen elmenekülni a királykisasszony elől. A leány ott van a közeli barlangban.

Megörült János, hogy máris írhat valami érdekeset a kalendárium lapjaira. Firkálgatta is a kalandot, még rajzolgatott is hozzá. Mátyáska manó azonban figyelmeztette az igazságra: a sárkánynak nem volt hét feje, csak három, János nem vágott le a nem létező hét sárkányfejből hatot, sőt, a létező háromból egyet sem, továbbá nem hosszú küzdelemben győzte le a sárkányt, hanem rövid idő alatt gyűrt le egy fél szarvas combot, sült állapotban.

Jánosnak nem tetszett ez a teljes igazság, panaszkodott is barátjának, Károlynak, aki azonban Mátyáska manó szavait vállrándítással fogadta.

A királykisasszony igen szép volt, csak egy kicsit férfiasan viselkedett. Károlynak mindig tetszettek a talpraesett leányok és kardos menyecskék, így igencsak csapta a szelet a királykisasszonynak, aki hozzájuk szegődött, egymás után mesélte neki a szórakoztató történeteket, melyeket Mátyáska manó kissé módosított az igazsággal: fele sem volt az a lúd, nem volt annyi gyalogút!
Néhány hetes vándorlásuk után a királykisasszony kijelentette: tetszik neki Károly, nagyon is, menjenek a királyi udvarba, ott Károly legyen szíves megkérni a kezét a királytól! Ne bámuljon rá olyan nagy, vágyódó szemekkel a legény, - mert ki nem állhatja a málé legényeket, akár királyfiak, akár nem! Ő odaadja a kacsót, de ajkain legyen az a csók! Király apjának majd ő elmagyarázza, hogy más a gróf, más a sróf !

Csudamód tetszett ez a kerek-perec beszéd Károlynak, perec nélkül is. El is értek a királyi udvarba valamennyien, ha előbb nem, hát később.

A király azonban igen tapogatta a saját szakállát, mivel leányát mégis inkább János mentette meg a sárkánytól, mint amennyire Károly, továbbá leánya kezét már előzőleg gróf Fülefarkanélkülynek ígérte, - micsoda kalamajka, ezen még Kala majma sem tud kiigazodni!

Ekkor azonban kiugrott János hátizsákjából Mátyáska manó, és így szólt:
- Ide figyeljen, királykodó uraság! Elmondom mi az igazság, azt is mit javasolok. Leánya Meggyesmakkos Károlyt szereti, ez része az igazságnak, Károly is megszerette a királykisasszonyt, ez is része az igazságnak, legyenek tehát a fiatalok egymáséi. Gróf Fülefarkanélkülynek király úr odaígérte a leány kezét, ez igaz, de a grófnak jobban jön egy hercegi cím, meg egy nagy erdőbirtok, mint egy olyan feleség, aki őt nem szereti, de még, lehet, nem szeretetből végül meg is veri.
János sárkánylegyőző érdemeiért ugyan egy rézpetákot sem érdemelne, mert a háromfejű állat olyan szelíd, mint egy kezes bárány, ez igaz, de az is része az igazságnak: nem jó, ha egy király fukar hírébe kerül, ezért adjon Jánosnak egy nagy ládát tele arannyal, gyémánttal, meg más értékes dolgokkal. Annyi igaz: mindez jó lesz, de az, hogy mindebből ló lesz, az már nem, ezért adjon egy nemes vérű paripát is János alá, hadd térhessen haza.

A király átgondolta Mátyáska manó szavait, azután rábólintott. János nagyon boldog volt, elhatározta: a királyi jutalom felét Károlynak adja. Károly szabadkozott, de a királykisasszony rászólt jövendő férjére: fogadja csak el, egy-kettő, mivel ő szeretne kastélyt építtetni Kukakutyaputtonyfalván, és időnként ott tavaszolni, nyaralni, őszölni!

Mátyáska manó elnevette magát és így szólt:
- Te, János, bátrabb voltál a sárkányhistóriában, mint Károly, de ha a szíved úgy akarja, hogy jutalmad felét Károlyéknak add, hát ez is az igazság része, szívbéli része. Én viszont elárulom neked: téged vár valaki Kukakutyaputtonyfalván, már nagyon aggódik érted, mert nagyon szeret. Többet nem mondhatok róla, csak legfeljebb még annyit: Évának hívják.

Megörült Mátyáska szavainak János, igencsak. Nagy csókot cuppantott a manó búbosbabás homlokára, elbúcsúzott Károlytól, királytól, királykisasszonytól, gróftól, feltarisznyálta a fél ládányi kincset, felugrott a kapott lóra, - és el!

No aki őt annyira várta, nem várta hiába! Károly egyelőre ottmaradt a királykisasszonnyal, de a kettős lakodalom felét Kukakutyaputtonyfalván tartották ők is.

A kettős lakodalom mindenkinek nagyon tetszett, sokszorosan is, de leginkább a benne leginkább érdekelteknek: a két menyasszonynak, meg a két vőlegénynek.

Mátyáska manó felállt egy asztalra, onnan szónokolt az igazságról:
- Jegyezzétek meg, az igazság, hogy a lakodalomban mindenkit megillet az óriási tortákból egy szelet!

Mátyáska manó mellett így szólt egy behemót nagy ember, valóságos félóriás:
- Ha mindenkit megillet egy szelet, te picurka, akkor miért ettél meg hármat, amikor nekem, aki tizenkétszer is magasabb vagyok nálad, csak egy jutott?!

Mátyáska manó nem jött zavarba:
- Kárpótlásul ettem, méghozzá igen szerényen, mivel, ha te tizenkétszer nagyobb vagy nálam, akkor nekem, vigaszul, tizenkét tortaszelet járt volna!

A behemót ember észkereke lassan forgott, elkezdett ezen gondolkozni, és talán még most is ezen gondolkozna, ha közben nem hoztak volna a lakodalmas vendégeknek újabb nagy tortákat.

Herceg Fülefarkanélküly is nagyon elégedett volt, mert kiszámították az íródeákjai: a nagy erdőbirtokkal, amit két hét alatt sem lehetett bejárni, igencsak jól járt, arra aztán nem lehet azt mondani: se füle, se farka.

Ami nem járt jól: az erdőbirtok főkastélyában levő kakukkos óra volt, de azt is megjavíttatta az újdonsült herceg, - és azóta a környéken levő kakukkok is attól tanulják a kakukkolást.

Nem hiszitek?

Pedig igaz. Ha bekukkantotok herceg Fülefarkanélkülyhez, magatok is meggyőződhettek róla!

Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!