1. FEJEZET,
amelyben megjelenik egy - faramuciországbeli mértékkel mérten illedelmes - törpécske és némi ecetes torma kerül a szerző nadrágjára

TALÁLKOZÁS FARAMUCIORSZÁGGAL

A konyhában ültem. Előttem tányér, rajta egy pár főtt virsli, mellette mustár és ecetes torma. A virslit mustárral is, tormával is szeretem. Nem akartam megsérteni egyiket sem azzal, hogy mellőzöm.

Nem tudom, hogy felnéztem-e, vagy oldalvást pillantottam egy szemvillanásnyira, de mikor újra a tányérra esett a tekintetem, igencsak meglepődtem, még én is, aki azt hittem magamról: már semmin sem lepődöm meg. A tányér szélén icipici törpe ült, a páros virsli pedig gyorsan elvesztette párját, amiből annyit megtudtam: a törpe nem faló, hanem virsli-faló. A kéretlen virsli evést inkább elnéztem volna neki, mint azt, hogy az ecetes tormát virsli evés közben lerugdosta - a nadrágomra. Igaz, a mustár egy részét a virslivel együtt betakarította.

Meglepődésem ideje alatt sem tétlenkedett a törpe: a virsli párját is megette. Utána megtörölte száját az asztalkendőben, köpött egy hegyeset, és kidüllesztett mellecskével beszélni kezdett arról, hogy ő Hetyke Tóbiás, Faramuciországból jött, ahol nagy hegyek vannak, meg óriási óriások. Ha jó leszek, akkor máskor is eljön hozzám virslit enni. Ha nem leszek jó - akkor is. Ha nincs virsli, akkor kegyeskedik más finomságot is bendőjébe lapátolni.

Nevetni kezdtem. Jó, ez a törpe törpe, - de hol a csudában lehet Faramuciország?! Hát már minden csodabogárságot el kellene hinnem?!

Hetyke Tóbiás felemelkedett a tányérom széléről és kioktató hangon előadást rögtönzött Faramuciországról. Elmondta, hogy milyen jól járok én azzal, ha ő eszi meg a virslimet, mert az óriások az egész konyhámat megennék szőröstül-bőröstül, de még levesestálastul-fazekastul is!

Megint nevettem. Magukat óriásnak képzelő törpék lépten-nyomon teremnek, nyakunkba akaszkodnak, - de óriások nem léteznek, csak a mesékben!
Hetyke Tóbiás ekkor az ajtómhoz lépett, felugrott a kilincsre, nagy nehezen lenyomta. Kinyílt az ajtó, de a csodálkozástól az én két szemem is tágabbra nyílt.

Az ajtón két óriás bámult be, elég bambán, de az én fizimiskámra sem ült ki láttukra több értelem. Attól félek, hogy még annyi sem.. A távolban (de csak udvarnyi távolban) hegyek voltak, rajtuk gőgös óriások üldögéltek mesebeli kincses ládákon, ismét más óriások hatalmas dorongokkal veregették-csépelgették egymás kongó kobakját, az egyik nagyszájú óriás pedig hatalmas hordó tetejéről ordította nem éppen szépségekre vágyó fülekhez illő szavacskáit..

Ott volt Faramuciország!

2. FEJEZET,
amelyből nem tudjuk meg, hogy hol volt Hetyke Tóbiás, mielőtt Faramuciországban lett volna, viszont faramucis kárpótlásul megtudjuk: HOL NEM VOLT előtte, továbbá az is kiderül miként választották Tóbiást királlyá e dicsérendően mucisfarú ország óriás fityfirittyei

MILYEN IS VOLT AZ A NAGY KISKIRÁLY-VÁLASZTÁS FARAMUCIORSZÁGBAN?

Ha azt kérdeznétek tőlem, hogy honnan került Hetyke Tóbiás, ez a pofonokra méltóan jóképű törpécske az óriások lakta Faramuciországba, én bizony kerek-perec megmondanám: - NEM TUDOM!

Bajuszmázas Dagadász, ez a tudós főhadonász, szintén nem tudja ezt, de ő talpraesetten derék fejére ejtett faramuci, ő ezen kérdésre nem jött zavarba, még pénzzavarba sem, mivel pénzeszsákjába zavarta a csengőseket és zuhogott belőle a szó, mint a nyári zivatar Faramuciország képtelen képernyőin, de még nyomdafestékbe is átzuhogott, ekképpen:

Sikerkönyv lesz, nem is vitás:
HOL IS NEM VOLT A TÓBIÁS?!
Tegnap írtam, kávé mellett,
mikor tehén borjat ellett.
Tóbi nem volt réztojásban, -
mind ütögettem, meg ráztam!
Mint kobakom, mind-mind kongott,
így rájöttem, hogy nincs pont ott!
Galuskán sem hevert lustán,
így nem ijeszté fel puskám..
Nem volt EBBEN, nem volt ABBAN,
sem borsóban, sem a babban..
Nem ketyegett bolond órán,
mikor nyerített a ló rám!
Szóval, rosszul tudják mások,
mert nem volt a Tóbiás - OTT!
No és nem volt Holnemvolt-ban,
ahol az a huncut hold van,
nem lovagolt tarka macskán,
madaracskán, vagy halacskán..

Látjátok? Bajuszmázas Dagadász mindenre tud valamiféle ármányosan tudományos magyarázatot adni! Persze, könnyű neki, mivel még fél füllel sem figyel arra, hogy mit is kérdeztek tőle, ez nagyon megkönnyíti a válaszadást.

Egy-egy faramuciul nem tudó naivka, persze, azt is tudakolhatná: miért nem Tóbiástól kérdezték meg, hogy hol volt Faramuciországbeli jelenléte előtt. A bölcsek rámutattak, hogy miért nem volna ez célszerű: Tóbiás vagy lódítana, vagy pedig az igazat mondaná. Egyik sem kívánatos: a lódítás lovat vadíthat, az igazmondás pedig nagyon veszélyes egy tájon, ahol az idő szeszélyes!
Ám minek nekünk Tóbiás törpeuraság előtörténetét kutatni? Talán nincs jobb dolgunk? Nem mindegy, hogy Kukucskaországban kémkedett-e vagy Vakmacskaföldön rémkedett-e ? Nem mindegy, hogy Salátaországban salátázott-e, vagy Tökkelüttöttföldön tökölődött erre-arra eltökélten?!
Inább kerekezzünk tovább a kérdésig: mint is lett Hetyke Tóbiás Faramuciország királya?

Faramuciországban,ebben a faramucian büszke köztársaságban, amelyik valójában titkos királyság, négyévente van királyválasztás. A király kiváltságai: 1. rácsücsülhet a trónszékre, 2. a trónszékről bolondságokat beszélhet, és még bolondabbakat cselekedhet, 3. ezt-azt zsebre vághat, ebbe-abba belevághat,
4. szórhatja a közpénzt cimboráknak cintányérra, de, ha nincs cintányérjuk, cégcímeres kalapjukba is bedobathatja.

Azon kutyabőrös óriások (no ők sem jobbak ebugatta ebeknél!) viszont, akik nem nyertek a kiskirályválasztó lutrin, ilyenkor igyekeznek felkapaszkodni a maradék uborkafákra, illetve lelökdösni azokról a már felkapaszkodottakat. Már csak ilyen követendően kapaszkodós és lelökdösős ország Faramuciország, követik is sokan, mivel útja biztos út a szakadék széléig a vaksötét éjszakában!

Hetyke Tóbiás éppen akkor érkezett Faramuciországba, amikor ott dúlt a választási küzdelemnek nevezett médiás kabarétragikomédia. Hangszórók szórták fülelő fülekbe Zsebelemte, Faramuciország udvariatlan kegyence és híres kacsatojásköltő választóvizet zavarosító verssorait:

Kis gazda az ÜCSÖGI,
kis földjét gaz fölveri..
Cimborája minden gaz!
Sógor, koma rászavazz!
Kis gazda a KÖCSÖGI,
köcsögéből lötyög ki:
- Szavazz rám, te nagyokos,
s időnk nem lesz latyakos!

Zsebelemte sem ennek, sem annak pártjára nem állt, hanem ennek is, annak is pártjára állt, ha az jól fizetett, de azért nem volt pártonkívüli, mivel nagyon is pártolta a saját zsebét. Így ugyanis kétfelől kapott zsebbe valót, továbbá bárki is lett Faramuciország királya, ő saját királyának, saját diadalának tekinthette.
No mindebből látható: Zsebelemte kivette a részét lúdmájból és magánhasznú
választási versírásból.

A kiskirály-választás fénypontja a Nagy Ígérgetési Hét volt. Zsebelemte írta a királyságra legesélyesebb óriás, Kaméleon Leomél szövegét:

Ott voltunk, hol a párt szakad,
s ott vagyunk hol a part szakad!
S hol leszünk? Bár mélyek mélyén,
de onnan FEL nézünk - BÉKÉN!
Nézd! Megtépett gólyánk szárnya
hírünk viszi hét határba!
Csalónak is jár itt puszi:
ez az ország Faramuci!
Szavazz rám! Hány színem vagyon!
Én vagyok a Kaméleon!
Másik szép nevem Leomél...
Boldogságtól el ki alél?

Homályban maradt, hogy hányan aléltak el a boldogságtól Kaméleon Leomél neve hallatán, de ezt a szegény, bortól kétszeresen is veres óriást csúnyán becsapták. Nem választották meg sem kiskirálynak, sem nagykirálynak, sem agykirálynak, ezért ő alélt el, de nem a boldogságtól.

Hetyke Tóbiás nem vitt a Nagy Ígérgetési Hétre mást csak három kosár tojást.
Ezt azonban két óriáscimborája segítségével ugyancsak osztogatta, miközben saját versével szerénykedett elő:

Ne mondjátok, hogy tojok rátok!
Jövőt adnak e szép tojások!
Holnap Tojások! Majd kikelnek,
s színarany csibék csippentgetnek!
Nagy fületekbe annyit súgok:
lesznek aranyat tojó tyúkok!
Boldogságot hoz el, örökre,
Hetyke Tóbiás, - ÉN, a törpe!
Hetyke névvel kérem, szerényen,
rám szavazzatok mindenképpen,
s lesz minden: túrós palacsinta,
óriáskának lengő hinta,
tőgyös tehén, mely édes mézzel
kínál majd meg minden csöcsével,
lágy kenyér, agyadnál is lágyabb,
szőlő, vágymosollyal utánad,
lesz házad, földed, kutyád, macskád,
- szavazzanak másra a csacskák!
Törpe vagyok, - de az a lényeg:
ÓRIÁSI, amit ígérek!

Az óriások bámultak, bambultak, barmultak, - no, szóval azt tették, ami eszükből kitelt, szokásosan. Megválasztották királyukká Hetyke Tóbiást, a szerény kis törpét, aki a kiskirály választás után szerénységét elvesztette.

Tóbiás elvesztette szerénységét, de, vigasztalásul, meg kell jegyeznem, hogy a rá szavazó óriások viszont szegénységüket nem vesztették el, továbbá Hetyke Tóbiás király sem veszteget időt elvesztett szerénysége keresgélésére. Ez érthető, mert nagyon is igaz a faramuciországbeli közmondás: " Másképpen áll ám a rókán a paróka, ha kiskirály lett a baromfiudvarban!".

3. FEJEZET,
amelyből megtudhatjuk, hogy a béke jelképei nem csak az egykori békegalambok, hanem Faramuciországban van békesas, békekarvaly, békehéja, békebagoly és sok más csőrös-karmos békeszárnyasféle, sőt, Faramuciország szent madárbéke-állata a Nagy Ős Hősmadár

MILYEN VOLT A MADÁRBÉKE-NAP FARAMUCIORSZÁGBAN?

Az óriások lakta Faramuciországba beköszöntött a hőség. Ez némi csalódást okozott, mert a legtöbben a bőséget várták nyugtalan gyomorral, de hát, ha meggondoljuk, hőség és bőség között, papirosra lekörmölten csak egy betű a különbség. Macskakaparás-írással még annyi sem, mert akkor már a szavak elejét sem lehet kibetűzni..

Az óriások egy része - a nyugtalan gyomrú népség - hőség ide, hőség oda, mégis harapós kedvű, ha nincs harapnivalója. Ha nincs közöttük Első Hetyke Tóbiás király, ez a nagyeszű törpécske, talán még egymást is megharapják. Hetyke Tóbiás azonban kitűnően tudta, hogy miként kell figyelmüket elterelni arról a helyről, ahol a kutya van elásva, mondjuk, a macskafarkak irányába. Kitalálta a Madárbéke Napját. Akinek esze van, az kitalál, nem pedig kitálal!

A Madárbéke Napját, mint a többi fából vaskarikát, az óriások rögvest nagy érdeklődéssel fogadták. Zsebelemte, Faramuciország kacsatojásköltője, szintén sietve kezdett lökdösődni a saját érdekében (így értelmezte az érdeklődés fogalmát). Némi joggal lökdösődött, hiszen minden iskoláskönyvben ott volt híres költeménye, amelyik a Nagy Ős Hősmadár megtisztelő címet viselte:

Múltunk Madara, Élő Ének,
ki faramuci: imád Téged!
Görbe csőröd népünk vigyázta:
épen maradjon báránykája!
Faramuc karmod értünk karmolt,
vijjogásod is őrző dal volt!
Szoborba öntjük szent emléked:
utat mutass, vezesd e népet!
Ős Hősmadár, ó, hányszor láttad,
míg pucoltunk, szakadt gatyánkat!
Ám itt vagyunk! S vagyunk! És ebben
segítettél, Felejthetetlen!

Zsebelemte tehát felugrott egy fatönkre és az egybegyűlt óriásoknak máris szavalta léggömbös lelkesedéssel:

Madár! Ha szívedben rekedt,
jöjjön elő a SZERETET!
Köszöntse százezer veréb
a Madárbéke Ünnepét!
Ahol hatalmas égmagas,
szállj le onnan hozzánk, te sas!
Akár egyfejű, kétfejű,
a sas földünkhöz hű de hű!

Sas úr, miután nagy falragaszokon is ünnepségre hívták a szárnyasokat, hamarosan jelentkezett a rendezőségnél. Arra a furfangos kérdésre, hogy szereti-e madártársait, például a hosszúfarkú fácánt, a bájosan búgó gerlét, meg a többieket, katonás egyenességgel válaszolt: igen, szereti őket, mindegyik húsát örömmel fogyasztja reggelire-ebédre-vacsorára.

Az egyik óriás, Nyulambulam Barmulász, makogott ugyan valami kétkedőt arról, hogy ez elég-e a szeretethez, de a másik, még óriásabb óriás, Görénybölény Bödön, futó pillantás vetett a FARAMUCI JOGSZABÁLYOK százkötetes gyűjteményére, majd egy csorba szabóollóval kiszabta a feleletet a törvény örvény kidobta gúnyájából: igen, elég, mert semmi tudós könyv nem szól erről világosan, sőt, még sötéten sem! Így a sas átvehette az ünnepségre szóló díszpáholy-jegyet, még a fizetségül felajánlott három vitézi karmolászást is elengedték neki.

A Madárbéke Napja igen mozgalmas volt Faramuciországban. A madarak között akadtak ugyan különcök, mint a bagoly, aki csak estefelé jött elő, de az odújában nappal is fogadott egy énekesmadár-küldöttséget. E küldöttség tagjait azóta sem hallotta senki énekelni, de a bagolynak már alkonyattájt énekes, sőt, ihajcsuhajos kedve kerekedett, elragadtatása jeléül egyre ismételgette: - UHU! UHU!

Zsebelemte, miután elbeszélgetett egy szalonképessé tett szalonkával (kissé egyoldalú beszélgetés volt, mivel a szalonka Zsebelemte ezüsttányérján feküdt, de nem felsült, hanem megsült állapotban, szalonnával tűzdelten), egyik legszebbb versét írta az örökkévalóság kissé füllentős lapjaira, ha nem is a remekhúsú szalonkáról, de a mindenki által csodált rózsaszín flamingóról. Szép példa ez a vers arra, hogy a dagadó pénztárca dagadó büszkeséggel és a jövőbe vetett bizalommal párosul egy faramucisan igaz honmagánköltőnél! Íme néhány sor e jövőben bízó költeményből:

Ha rajtunk kopott is az ing, ó,
te légy álmunkban szép flamingó!
Lehet százszor kopott az ingem,
de lássak mindent rózsaszínben!
Ha látunk, a szívünk nem ingó:
feléd ring, mint egy díszes hintó..
Rókák veres színét nem állom.
Te tündökölj, rózsaszín álom!

A Madárbéke Napjának mérlege kicsit kibillenős lett.

A sasok, ölyvek, karvalyok, héják, vércsék száma nem fogyatkozott meg, sőt, begyük súlya szépen gyarapodott. A rigók, galambok, gerlék, verebek és más közönséges madárnépség száma kissé megcsappant, de azért maradt belőlük elég.
Néhány tucat vadliba sajnálatos baleset áldozata lett: az óriások a Madárbéke Napját díszlövésekkel üdvözölték és a tudatlan puskagolyók e vadlibákat leszállásra kényszerítették. Szegény vadlibák a továbbiakban szárnyukkal nem boldogultak és megboldogultak. A főóriások főtanácsának tagjai azonban ezeket a vadlibákat gyönyörű konyhai szertartás során a saját gyomrukba temették, - lehetett-e volna szebben kifejezni, hogy saját halottuknak tekintik őket? Hetyke Tóbiás király, a Madárbéke Napjának szülőatyja mondta a gyászbeszédet, igaz, kissé zsíros és egyáltalán nem gyászos képpel. Azok az óriások, akik a konyhai szertartásra nem voltak hivatalosak, később mondtak egy sor cifraságot, amit a közeljövőben valószínűleg nem fognak emlékoszlopra vésni. Persze, még annak is eljöhet az ideje.. Hetyke Tóbiás király azonban bölcsen volt törpe, nem óriásian szamár. Vélte, megingathatatlanul: "Legjobban úgy lehet befogni a morgolódók száját, ha hagyjuk beszélni őket! Legjobb, ha a nép csak beszél, s a szavait viszi a szél!"

Zsebelemte, a kacsaköltő kegyenc, aki szép, biberálisan banálisan binokuláris elvek híve volt, gyönyörű verses erényövvel díszítette fel e törpekirályos mondást:

Szabad ország!
Szabad morgás!
Kijár érte a puszi!
Bármi kór rág, ez az ország,
szép hazánk: faramuci!
Köpönyegem
télen-nyáron,
ha kell, büszkén forgatom!
Néktek is jut teli tál majd
sohanapján-holnapon!

No, szóval a Madárbéke Napja a Húsosfazék Melletiek békenapjává lett. Hetyke Tóbiás éppen szeszesszederszörpös pohárral szenderegtetett el egy vadlibacombot, amikor kibuggyant belőle egy új ötlet:
- Maholnap az Igazság Napját is meg kellene rendeznünk!

Görénybölény Bödön, Faramuciország neves jogtudósa sietett hozzátenni:
- Jó! Felséges ötlet! Ám ne felejtsük el: Faramuciországban vagyunk, hát az igazság is legyen nálunk mindig - faramuci!
Tóbiás italkilöttyintős gyorsasággal csókoltatta össze poharát Bödön úr poharával és rávágta:
- Természetesen!

Faramuciország más eseményeiről is készségesen beszámolok majd (ha csak Faramuciország nem számol le velem addig!), eljön majd annak is a napja, de most lovamnak elfogyott a zabja, s megjósolta régen a jós: zab nélkül rúgós lesz, meg harapós!

4. FEJEZET,
amelyből megtudhatjuk, hogy Faramuciországban hol lehet majmokra nézni, továbbá azt is: kimajomkodja-e a majom, amit Faramuciország ferde faramucisága elvár tőle, - avagy mégsem?

MILYEN IS AZ AZ ÁLLATKERT-FÉLESÉG FARAMUCIORSZÁGBAN?

Az óriások lakta Faramuciországban az állatkertre némileg hasonlító intézményt úgy hívják, hogy MAJOMNÉZDE. Nem egészen találó ez a név, hiszen nem csak majmok vannak ott, hanem elefántok, oroszlánok, zsiráfok, vízilovak és másféle állatok is.

Ám azért sem túl találó ez a név, mert Faramuciországban az óriások nem csupán nézegetni mennek a majomnézdébe, hanem azért is, mert fejükbe vették: az állatokat átnevelik és ha sikerül belőlük Faramuciország ízlésének megfelelő honpolgár polgárokat nevelni, akkor kiengedik őket ketrecükből, pontosabban átengedik őket a nagyobb ketrecbe. amit úgy hivnak: Faramuciország.

Ez a nemesnek gondolt nemtelen feladat nem bizonyult könnyűnek.
Vegyük például a majmokat! Bajuszmázas Dagadász, aki közben akadémiai főmajomász is lett, vállalkozott a csimpánz oktatására-nevelésére. Órák hosszat mutogatta a majomnak a legálszenteskedőbb pofákat, órák hosszat szónokolt neki ökörségeket a faramuci dicsőségről, de a csimpánz sehogyan sem akarta elveszíteni józan eszét és továbbra is azzal az ártatlan kíváncsisággal és őszinteséggel tekintett Dagadászra, mint annak előtte. Dagadász végül megunta a majom becsületes képét, okosan csillogó szemét és irigylésre méltó körmönfontsággal hosszú cikket írt a majmok "kétes erkölcsi szintjéről". Tényleg! Kétes, hogy miként is boldogulhatott volna szegény majom annyi jóérzéssel és segíteni akarással Faramuciország rosszmájú lúdmájevői között!

Az elefánt talán jobban járt volna, mert a hozzá küldött óriások több-kevésbé kedvelték. Faramuciország hivatalos főköltője, Zsebelemte, írt is néhány tanulságos megjegyzést, amely az elefántról mindmáig zsebre dugható:

Az ormánya, mint a kígyó,
ide-oda tekereg.
Példásan tud kéregetni
perecet, meg kenyeret!
Hát.. lehetne vámőr-állat,
adószedő ez az úr:
tanítsuk meg s ormányával
minden zsebbe be-benyúl!
No, persze, elvesszük tőle,
mit onnan kiszedeget..
S a fülét is nézzétek meg!
Jó nagy, ugye, gyerekek?
Kormányunknak ilyen fül kell,
minden titkot hallgató..
Ám hogy vele hallgatództunk, -
soha be nem vallható!
Csak a lába.. Jaj, az vaskos!
Ezt most fájón vallhatom:
kire rálép, az megtudja
mi is az a hatalom!
Nos, hát ezért, sajnos, mégsem
lehet nálunk főlakos:
egy hatalom lehet itt csak,
mely a népre rátapos!
No és nem jó - tapsolónak.
Taposó meg van elég:
egymás lábát letapossák
trónszék adta kegyekért.

Zsebelemte verse nyomán szegény elefánt sorsa is megpecsétlődött. A ketrecben maradt, és ezentúl csak fél adag banánt kapott (az eredetileg neki szánt banán felét minden nap megették a rosszul fizetett elefánt-őr óriások).

A legtöbb állat jellemének Framuciország ízlése szerinti nemesítése-javítása lehetetlen volt. A zsiráftól hiába kérték, hogy csökkentse nyakának hosszát, - a csökönyös állat nyakas maradt, nem csökkentette. A kenguru nagyon ugrált és Faramuciország törpe kiskirálya, Hetyke Tóbiás, nem szerette az ugrálós alattvalókat. Ezek előtt az állatok előtt nem nyílt meg a ketrecajtó.

Néhány állat azonban méltónak bizonyult Faramuciország áldott anyaföldjének csókolgatására. A madárpókot kiengedték, mert hasznosnak látták gonosz tervek szövögetéséhez. A görény előtt nem csak a ketrecajtót nyitották tágra, hanem kinevezték nagykövetnek és megkérték, hogy mivel "valami bűzlik Dániában", menjen oda és nézze meg: mi az. Sajnos, a butuska görény megrészegült ettől az illattól és visszatáviratozott: Dániában nem Dánia bűzlik, hanem Faramuciország kétesen gyönyörűséges illata szállt odáig a szelek szárnyán. Ez nem tetszett Hetyke Tóbiásnak és parancsára a görény után hajítottak egy nagy követ. Azóta nem jelentkezett a görény, még a fizetéséért sem, ami rossz előjel.

A legdicsérőbb véleményt a kaméleon kapta. Zsebelemte elbűvölő szavakkal áradozott róla kukában való kuksolásra méltó költeményében:

Te vagy a nekünk való állat!
A nagy színváltást feltaláltad.
Ki is tudná azt nálad szebben?
Te színed váltod - rendszeresen.
Rólad zeng a szavam, az áldó,
színt áruló színrendszerváltó!
Milyen szép voltál ál-veresként,
s gyönyörű vagy - rózsaszín-hetykén!
Most bőröd alatt arany békül,
s színed holnap tán zöldül, kékül..
Ó, lábaid elé omolva
mondom, Idők Kaméleonja,
míg gyúlnak mohón sárga fények,
s görbe kezek zsebekig érnek:
Fel! Szabad vagy! Zsebem hitére!
Méltó vagy e szent földre, égre!

Két óriás nagy tisztelettel nyitotta ki a kaméleon ketrecének ajtaját. A kaméleon kiserénykedett ketrecéből, majd a majomnézde díszes kapuján. Nyelvét hol kicsapta, hol becsapta (valahányszor kicsapott, valakit de becsapott!), szóval ismételt, gyakorolt. Nem hiába tartja a közmondás: "Az ismétlés a tudás anyja". Én azért szeretném hozzátenni: nem árt némi óvatosság és annak megnézegetése, hogy mi az, ami ismétlésre kerül. Olyat is láttam már, hogy az ismétlés nem a tudás, hanem a bukás anyja volt!

Ám hiába mondom én ezt, senki sem hallgat rám Faramuciországban. Nos, ha nem hallgat, nem hallgat, annyi baj legyen, de az mégis zavar kissé, hogy nagyon gágognak a libák és a szívem mélyén az is sajog valahol: e kies örökápriliselsejés tájon nem a hiba lesz libává, hanem egyre inkább a liba is hibává...

5. FEJEZET,
amelyből megtudhatjuk, hogy Faramuciországban nem csupán tojnak felülről sok mindenre, hanem olykor különös tojásokra is lehet lelni

MIFÉLE TOJÁSOKAT IS TALÁLTAK FARAMUCIORSZÁGBAN?

Zsebelemte, Faramuciország óriás-költője (és saját önértékelése szerint költőóriása) aludni készült egy völgyecskében. Előzőleg azonban háromszor elordította:
- SEGÍTSÉG! SEGÍTSÉG! SEGÍTSÉG!
Az óriások ugyanis oda semmiképpen sem mentek néhány óráig, ahol e bűvös szó elhangzott, amióta világossá lett, hogy a segítséget kérők nem túlméretezett mézes-vajas kenyerük vagy egy kellemesen gömbölyödő sonka elfogyasztásához kérnek segítséget. Így Zsebelemte abban a tudatban hajthatta le álomkívánó fejét, hogy a többiek nem fogják zavarni. Az alvás ennek ellenére csak félig sikerült, mert félálmában egy nagy tojást látott. Gondolta: megnézi, hogy a tojás félálmának álom-felében vagy ébrenlét-felében van-e? Ez utóbbiban volt! Felismerte: ez egy óriásstrucc tojása..

Zsebelemte a tojást kis üggyel-bajjal, de nagy morgolódással (mert nem szeretett dolgozni) a közeli barlangban rejtette el. Hamarosan azonban megjelent egy igen csipkedős, meg rúgós óriásstrucc. Aligha volt vitatható, hogy a tojás inkább őt illeti meg, mint Zsebelemtét, mert 1. strucctojást csak strucc tojik, 2. óriás nem tojik strucctojást, 3. ha tojna is óriás strucctojást, az nem strucc-tojta strucctojás volna, hanem óriás-tojta strucctojás, olyan pedig nincsen! Ez az okfejtés, gondolom, némi értelemmel rendelkező olvasóim számára elég meggyőző. Persze, Görénybölény Bödön, Faramuciország Akadékoskodó Jogakadémiájának akaratos díszelnöke nem látná a dolgot ilyen egyszerűnek..

Zsebelemte szorongatott helyzetében kénytelen volt furfangos segélykéréshez folyamodni. Ez abból állt, hogy torkaszakadtából kiabálni kezdte:
- SENKI SE JÖJJÖN IDE! NEKEM NEM KELL SEGÍTSÉG! NINCS RÁTOK SZÜKSÉGEM!

A közelben álldogáló, verekedő, bámészkodó, alfelüket vakaró és más hasonló hasznos dolgot művelő óriások erre a hang irányába siettek, mert úgy hitték, hogy lemaradnak valamiről, például ingyen perec osztogatásról vagy süteményestál fosztogatásról. A látottakat azután erősen félreértették: azt hitték, hogy Zsebelemte talált egy struccot és most a bő húsú madarat egyedül akarja bezsebelni, pedig a dolog éppen fordított volt, vagyis a strucc talált egy költőnek kikiáltott csúnya kis tojáslopót, akinek ki akarta osztani a jogos csípéseket és rúgásokat. A csípésekből és rúgásokból nem csupán Zsebelemte részesedett, hanem az odasiető óriások is, de a félreértett helyzetet a sors tette még inkább félre: a tojásból kikelt, kiugrott egy jókora struccfióka és végül struccmamájával együtt elfutott a túlerőbe került óriások elől. Az óriások egy darabig a levegőbe bámultak, de végül is értelmi korlátaik ellenére megértették: volt strucc, nincs strucc...

Olykor a tojás sem jár (vagy hever) egyedül. Hetyke Tóbiás király felséges sétaútján öt perc múlva egy másik, sokkal, de sokkal nagyobb tojást talált, olyasfélét, amilyent még sohasem láttak Faramuciországban. No most azután volt ám ok a bámuldozásra!

A tojást először a híres akadékoskodó akadémikus, Bajuszmázas Dagadász vizsgálta meg. Fogalma sem volt róla, hogy miféle tojás ez, de egy igazi tudós ilyenkor sem jön zavarba (csak az ál-tudósnak esik le ilyenkor az álla!). Először is úgy tesz, mintha tudná, hogy mi az, amiről nem tudja micsoda csoda (ez nem olyan nehéz, csak előbb jól be kell gyakorolni otthon a tükör előtt!), másodszor pedig ad a nemtudommi-dolognak egy olyan tudományos nevet, amit senki sem ért meg, még ő, a névadó sem, így azután azt megcáfolni éppenséggel lehetetlenség. Persze, az ilyen névadáshoz kell némi óvatosság, ezért Dagadász kinyilvánította, hogy a tojás egy karmulászi bambulász nevű állat tojása. Úgy okoskodott, hogy a tojásból kikelő állat majd vagy karmol (akkor ráillik a karmulász név) vagy bambul-bámul (akkor ráillik a név, hogy bambulász, - és már miért is ne bámulna egy ilyen állat a nagy málé óriásokra?), ha pedig karmol is, bambul is, akkor pláne szüret!

Bajuszmázas Dagadász hamarosan dagadhatott a tudósi büszkeségtől: a tojásból egy sárkányfióka bújt ki, aki karmolt (igaz, Dagadász a tudomány érdekében előbb néhányszor rácsapott egy bottal), de ezen kívül bámult is, mert még nem látott óriást. Az óriások pedig még inkább bámultak, részint, mert még ők sem láttak sárkányfiókát, részint pedig, mert Faramuciországban úgy megszokták a bámulást, hogy rendszerint mindig mindent azzal kezdtek.

A sárkányfiókával kedvesen, tapintatosan bántak. Igaz, ketrecbe zárták, igaz, kezdték alávetni néhány tudományos kísérletnek, de utóbbiakat nem lehet óriáskínzásnak nevezni, mivel e kísérletek alanya nem óriás volt, igaz, voltak javaslatok, melyek szerint jó volna megkóstolni a sárkányka husikáját.. Kicsit meg is kóstolták, de ha, mint a mondás tartja, ebcsont beforr, - sárkánycsont ugyan miért ne forrna?

A baj, mint köztudott, nem mindig jár egyedül, és kiderült: a tojásból kibújt sárkányfióka sem mindig apja-anyja nélkül. Szerencsére az óvatos Bajuszmázas Dagadász még nem jelentette ki, hogy az állat apátlan-anyátlan árva, - ha kijelenti, bizony csorba esett volna tudományos hírnevén! Megjelent ugyanis egy akkora sárkányanya és egy akkora sárkányapa, hogy hirtelenében már nem csak az óriások fejében volt az a nagy sötétség, hanem még az ég is elvesztette szeme világát. Hej, futott ám Dagadász, szedte a lábát Zsebelemte, hordta az irháját az óriások minden rendű és rangú népe! Még a szájhősök is becsukták a szájukat, pedig az már igen rossz jel Faramuciországban, - az már szinte maga a vég!

A sárkányok egyre csak lángot fújtak, füvet-fát perzselgettek, füstölögtek-dühösködtek, majd a sárkányfiókával együtt elrepültek, - ki tudja hová? Ha emberfia szétnézett volna ekkor Faramuciországon, - bizony elgondolkodik erről-arról.

A faramuciföldi óriások, szerencsére, nem foglalkoznak olyan veszedelmes dolgokkal, mint a gondolkodás. Különben is: nem igaz, hogy a sárkányok után kő kövön nem maradt Faramuciországban, csak némely kő rendeződött át eredeti helyéről máshová, miként a kövek ezt földrengés után szokták. Ám akinek kőből volt a szíve, az boldogult ezután is! Sőt, még jobban! Görénybölény Bödön és Zsebelemte például együtt írt és adott ki egy érdekes jogtanácsadó-könyvecskét. Vegyétek meg ti is, ha vissza akarjátok perelni a hetvenhetedik ükapátok által már háromszor eladott kiskecskét! Néhány gyönyörűséges, ok fejtően csöcsrángató sorát ideírom:

Joga volt-e a sárkánynak
országunkba lépni?
Jogos volt-e sárkánytojást
közénk becsempészni?
Szól-e arról, és ha szól hát
akkor melyik cikkely:
sárkány bőrén pikkelhet ránk
az a zöldes pikkely?

Hetyke Tóbiás király és egyúttal sárkánytojás-megtaláló semmit sem szólt, mivel bizonyos esetekben az a legcélszerűbb, viszont alapított egy királyi turistairodát, egy királyi reklámirodát és egy újabb királyi főkincstár irodát.
Mindegyik királyian pompás magánhaszonötlet volt! Messze földről özönlöttek a turisták Faramuciországba, hogy megtekintsék a "sárkánydúlta országot".

A turistákat hivatásos panaszkodók fogadták (ezekből annyi van Faramuciországban, hogy még egy számolóművész sem tudná megszámolni!).
A panaszkodók szerint a két veres bőrű lángokádó sárkány fél Faramuciországot kiirtotta, másik felét előbb megfelezte és halálra dolgoztatta, utána pedig kifosztotta és börtönbe vetette. Ám ők hősiesen levágták a két egyfejű sárkány fejének túlnyomó többségét! A turistáknak mindez nagyon tetszett, pénzt dobáltak a hivatásos panaszkodóknak, igaz, a skótabbak pénzt kevesebbet, de együtt érző szavakat annál többet, ilyesféléket:
- Mi szánni titeket, erősen! Ti vagytok hős nyomorultak, sárkányok tenni veletek sértő nemvalókat!

Hetyke Tóbiás király, a turistás siker érdekében, óriásszolgáival kissé rá is lapátoltatott a sárkánykárokra: utóbbiak, hogy a külföldieknek több mutogatni való legyen, még a lelkek nyugalmát is feldúlták. Talán igazuk volt: ha két dudás nem is fér meg egy csárdában, - dúlás megfér, akár négy is!

Persze, a mintegy tízmillió óriás között szép számmal akadtak olyanok - bizony, három óriás is, ami szép, mesebeli szám! - akik kissé hümmögtek néhány lényegtelen apróságra: így például arra, hogy a panaszkodók egyetlen szóval sem említik a sárkányfiókával történteket. Utóbbiak kissé sokallták azt is, hogy a hős panaszkodók állításuk szerint a két egyfejű sárkány fejei közül összesen hatvanezerhatszázhatvanhatot vágtak le. Hát ez a három óriás nem tudott számolni, - de le is számoltak velük Faramuciországban! Házuk falára kutyagumival írták fel, hogy milyen faramuciatlanok, milyen veressárkánnyal cimborálóan veresek, milyen felkötni és kikötni valók, és még némely más kellemetlenségük is adódott. Volt olyan óriás, aki a falra firkálós gyalázkodó üzenetnél, kutyája nem lévén kéznél, saját kutyagumiját használta, - de hát miért ne tehette volna?! Saját kutyagumija is ott jött ki, ahol az igazi kutyagumi a kutyából, és a kettőt csak szakértő szagértő tudta volna megkülönböztetni.

No mára elég, holnaptól egy időre turista leszek magam is, még ha rámegy az utolsó vasam is!

6. FEJEZET,
amelyből megtudjuk, hogy viszonylag milyen ártatlan bárányocskákká lehetnek a legvadabb kalózok is, ha rossz felé hajóznak, továbbá a Sánta Tehenet is meg lehet fejni

MIKÉNT JÁRTAK A KALÓZOK FARAMUCIORSZÁGBAN?

Faramuciország partjainál csak tévedésből kötött ki olykor egy-egy kalózhajó, ha legénysége annyira tudatlan volt, hogy annyit sem tudott: Faramuciországot óriások lakják, és ha az egész világot megjárták is, - itt azután megjárhatják!

Ilyen tudatlan kalóz volt Bajusztalan Benedek, a Sánta tehén elnevezésű kalózhajó félkapitánya. Bajusztalan úgy szolgált rá e névre, hogy még ifjonc kalózinas korában, minden bajuszszálát kihúzgálták, tövestől, aminek oka korán elkezdett rossz szokása volt: amíg kártyát osztogatott, zsebeket is fosztogatott, így lettek kártyapartnereiből rövid tépelődés után bajusztépők. Félkapitányi önkinevezése pedig szintén találó volt: amikor kapitány lett, tovább félt, hogy egy s más rossz szokása miatt előbb-utóbb a szakállát is elveszíti.

A Sánta tehén jó hajó volt, ha jó volt, - de ritkán volt az. Akárcsak kalóznépsége. Ám a legnagyobb rablókat Faramuciország partján látták meg először Bajusztalan Benedek tengeri medvéi, azaz kalózai. Itt hamar kitűnt, hogy a kalózok addigi rabolgatásai Faramuciország szedegetéseihez képest nem voltak egyebek medvecukor-osztogatásnál! Amikor ugyanis a hajó kikötött, rögtön ott termett három óriás, meg főnökük: Zsebelemte. Zsebelemte már fújta is nem csupán a szívekbe markoló adószedő versikéjét:

Kikötésnél kikötés:
hat hordó rum túl kevés!
Ne is sokat gagyogj ma:
ezt elvisszük adóba!
Bár adóba elvisszük,
amit mondtok - nem hisszük!
Nem adod át ezüstöd?
Hozzád vágom az üstöt!
Aranyból is kell egy zsák,
vagy e bunkó rád jót vág!

A holtra rémült kalózok össze-vissza futkároztak a Sánta tehén fedélzetén. Nézegettek ide, nézegettek oda, de a part menti táj sem nyújtott kellemes látványt, mert újabb óriások közeledtek, lehettek vagy harmincan,
gumipuskával. Az a gumipuska lövi ám ki azt a veszedelmes kutyagumit!

A hegymagasságú óriások élén pici törpe haladt koronás fővel: Hetyke Tóbiás. A furcsa menet talán mosolygásra késztette volna a gyanútlan járókelőket, de ilyenek nem voltak jelen, csak gyanús külsejű és belsejű kalózok, azok arcáról pedig a dögmeleg ellenére már előzőleg lefagyott a mosoly.

A mosolytalanságra minden okuk megvolt, mivel Tóbiás parancsára az óriások elszedték a kalózok minden kincsét kincses ládástól, sőt, még a kalózok feleslegesnek nyilvánított ruháját is lehúzták, de még a Sánta Tehén nevű hajójuk is megjárta, mivel a főárbocról leszerelték az árbockosarat. Ott rohangált a sok kalóz mezítláb és alsónadrágban! Zsebelemte azonban kárpótlásul megajándékozta őket saját költészetének egyik gyöngyszemével:

Látjátok?! Legszebb dolog: ADNI!
Ezt nem látja a sok-sok vaksi!
Amit adóba nékünk adtok,
azért százszorta többet kaptok:
SZERETET! Soha ne vesd meg
erejét a Szent Szeretetnek!
Aki NEM AD nekünk, azt MÁR MA
várja lelkét tisztító máglya!
Ti adtatok, adózó népek,
így nyakatok megmentettétek!
Térjetek nyugodt nyugovóra
- ni csak még megmaradt egy óra?!
Ide vele! Holnap benézek, -
de arany kell ám, nem ígéret!
Elkerüli máglyaláng füstjét,
ki bőven adja át ezüstjét.
Nem adnád? Hát, SZERETET mellett,
az lesz a vége: fejbe vernek!

A siralmas látványt nyújtó kalóznépség sehogy sem tudott felemelkedni Zsebelemte fenséges költészetének magas színvonalára. Ám még náluk is szánalmasabb képet nyújtottak a magasban keringő dögkeselyűk. Kimeresztett szomorú szemük, panaszosan vijjogó hangjuk arról árulkodott: rájöttek, hogy talán két hétig is várniuk kell, amíg a holtra vált kalózok holttá válása befejeződik..

Bajusztalan Benedek félkapitány úr és adózóvá tett legénysége éjfél felé titokban felszedte a horgonyt (azt nem szedték el az adószedő óriások) és azon bölcs mondás vitorlája alatt, hogy sötétben minden tehén fekete, még a Sánta Tehén is, úgy eliszkolt-elhajózott Faramuciországból, mintha ott sem lett volna.
Ám a kifosztott, kincstelen hajó lépten-nyomon emlékeztette őket arra, hogy ott voltak!

Nos ha megunjátok rossz dolgotok vagy egyszerűen csak nem fértek a bőrötökbe és még a rossznál is rosszabbra vágytok merő kalandvágyból: hajózzatok el ti is Faramuciországba, mint e történet naiv kis kalózocskái!
Ott titeket is megtanítanak kesztyűbe dudálni, persze, ugyancsak meg kell fizetnetek érte a tandíjat!

Ami engem illet: lehet, hogy hamarosan búcsúzom, de előbb e csacsi fülű ország mindkét fülét meghúzom!

7. FEJEZET,
amelyből megtudhatjuk, amit már úgyis tudhatnánk, nevezetesen azt, hogy nem minden búcsú búcsú, amiről azt hisszük: búcsú

BÚCSÚ FARAMUCIORSZÁGTÓL

Faramuciország csacsifüleit mégsem húztam meg búcsúzóul. Miért nem? Ennek oka Krampuszbajusz Dömötör, ez az óriásvadkan kinézetű óriás. Ő kapta Faramuciország kormányában a pénzügyminiszteri tárcát. A többi tárcát - úgy értem: pénztárcát - nem kapta, hanem erőszakkal kiürítette. Jól tájékozott rossznyelvek szerint részben törvényesen törvénytelen fondorlatokkal a saját zsebébe, mert az volt csókolnivaló kis kezecskéjéhez a legközelebb. Krampuszbajusz Dömötör ugyanis be akarta írni a nevét Faramuciország történetébe, de kiderült: felesleges írogatnia, szinte napok alatt beleutáltatta magát!

No szóval Krampuszbajusz Dömötör olyan sokat kért tőlem, szegény ördögtől, Faramuciország csacsifüleinek húzogatásáért, amennyit még egy milliomostól sem ildomos.
Annyi baj legyen, majd megcsípi fülhúzás helyett ezeket az országnyi nagy csacsifüleket a kánya, vagy annak a lánya!

Búcsúztatásomra igen előkelő küldöttség jött el: Hetyke Tóbiás, az óriásország magát nagynak hirdető törpe kiskirálya, Zsebelemte, a minden hájjal megkent és felkent udvari kacsatojásköltő, Bajuszmázas Dagadász, akadémiai díszfőkolompos, meg harminc kirendelt díszegyenruhás díszóriás díszpuskával, hogy leadja a díszlövéseket. Egyből hasra vágtam magam, amikor leemelték vállukról a díszpuskát, mert nem szerettem volna dísztemetést egy belém tévedt díszpuskagolyó miatt. A díszlövések után Zsebelemte, az udvari kacsatojásköltő mondott tanácsokkal dúsan fűszerezett verses búcsúztatót. Ebben ismételten megpróbált, bár kilátástalanul és bensőmbe belátástalanul, jobb belátásra bírni: talán meggondolom magam és mégis ottmaradok Faramuciországban. Teli torokból zengte felém:

Eltávoznál?! Nemes eszmék
soknak okozták már vesztét!
Szép a hűség, nemes eszme -
de van, aki ezt fizesse?
S a becsület becses ára?
Nem telik abból gatyára!
Jó tanácsom sokat érne:
zsebelj a magad zsebére!
Más zsebeket ki úgy forgass,
hogy közben a szemed forgasd!
Maradj köztünk! Ez az ország
éli változatos sorsát:
kívül koldul, belül rabol,
s míg csal, - de szépen is papol!
Nagy trónszéken kis Tóbiás..
Pajtás! Nem jön rád a sírás?

Zsebelemte szívig ható szavaira tényleg majdnem rámjött a sírás.Persze, nem arra a gondolatra, hogy most elhagyom a dicső Faramuciországot (ahogy Zsebelemte hitte), hanem azért, mert eszembe jutott: már előbb is faképnél hagyhattam volna, ha egy kicsit ügyesebb vagyok.. Bevágtam hát magam mögött e muris ország kiskapukat elfedő nagykapuját, - egy vastagkarú óriás sem vághatta volna be különbül!

A szokott, tízkötetes regénybe illő kalandok után hazaérkeztem. Otthon virslit ettem mustárral és ecetes tormával. Hetyke Tóbiás, szerencsére, nem jött utánam, így a virslit nem ette el előlem senki. Később lefeküdtem, könyvet olvastam, majd jót aludtam, utána felöltöztem, reggelihez ültem és - mivel kintről tülkölést hallottam - a tükörtojástól tréfásan megkérdeztem:

Tűkön ülök, Tojástükör!
Odakint valaki tülköl.
Mondd meg nékem, Tükörtojás:
aki tülköl nem óriás?

A kérdést viccnek szántam, pedig tudhattam volna, hogy nem egy vicc rosszabb, mint macskának a sicc! A tükörtojás ugyanis megszólalt:

Nem óriás! A Tóbiás!
Nem is tülköl ily szépen más!
Ám óriás is jön, hahó, -
viszi azt, mi mozdítható!

Tényleg! Krampuszbajusz Dömötör pénzügyi rablóminiszter szőrös keze idáig elért! Az óriások ingyen nagytakarítást csináltak nálam, csak, sajnos, ez az ingyen nagytakarítás igen sokba került nekem. Állítólag túl sok vizet ittam Faramuciországban, a víz pedig drága kincs, ezért több volt az adósságom óriásföldön, mint hittem. Persze, az még valószínűbb, hogy Csalafinta Teofil, aki Faramuciországban az Adópalota csintalan főfintorgója, ahogy szokta, csak úgy kapásból, néhány ravasz számot felírt a számlámra. Ám ezen már késő tűnődni, filozofálgatni.. Az óriások elvitték adóba az asztalom, a székeim, az ágyam és a televízióm. A lábaim és lázas vízióm (látomásom) meghagyták. Bendőjükbe hányták minden ennivalóm, de meghagyták, sőt, még szaporították is sok keserves tennivalóm. Most az üres szobámban ülök törökülésben, de ülőpárna nélkül, pogányul, és kínos képpel ismét Faramuciországról írok.

Az Isten akárhová is tegye ezt faramucian meredező, feredező, felhergelően ferde királyköztársaságot, ezt a republikálódott pucércicimicisen pimasz monarchiácskát, - csak egyszer már ne ide tegye, a nyakunkra!

(1995)