Feltöltve: 2005-10-05 12:44:47
Megtekintve: 2068
Az esőcsepp és az óceán (a tanítványoknak)
A tanítványoknak, és akik azzá szeretnének válni...
... és a felhő nagy robajjal szakadt szét, kiengedve magából a kis esőcseppeket. Johny volt az egyik közülük, aki már alig várta ezt a pillanatot. Régóta ott tolongott, hogy végre életében először elindulhasson a NAGY ÚTRA, amiről az öreg Tomtól már annyit hallott. Bár a robajtól megijedt egy kicsit, de a kíváncsisága legyőzte minden félelmét. Csak hullott lefelé, a föld felé. Alig várta, hogy meglássa végre a csodálatos óceánt. Ez volt minden vágya. Csak zuhant és zuhant. Örömében néha bukfencezett egyet, hol gyorsan zuhanva, hol a hátát a szélnek feszítve élvezte az utat, míg végül el nem érte a földet. Egy falevélre esett a hegy tetején elterülő fennsík erdejében. A falevél köszöntötte, majd megadta magát az esőcsepp vágyának, lehajlott, és engedte tovább, le a földre, ami azonnal elnyelte Johnyt. A kis hegyi forrás segített neki, hogy folytathassa útját. A forrás hűs volt. Jó volt újra látni a napot, újra beszívni a levegőt. Johny megindult a többiekkel együtt. Tudta, minden patak az óceán felé folyik, és ez megnyugtatta. Boldogan rohant, megelőzve mindenki mást. Látta amint a halak úsznak az árral szemben. Zuhant le vízesésen, elhagyta a hegy lábát, meghallotta az erdő dalát. Látta, ahogy mások is csatlakoznak. Erek a patakokba, a patakok a folyóba. "Hát ez az a híres NAGY FOLYÓ", gondolta, és tolakodott előre. Voltak, akiket emberek merítettek ki mellőle, voltak, akik a nagy melegben egyszerűen elpárologtak, és volt, akit másfelé tereltek, de ő csak úszott tovább rendületlenül. Keresztül városokon, országokon, látva napot és holdat, hallgatva zajt és csendet, amíg egyszer csak megérezte: valami megváltozott. Nem tudta mi, de érezte egész lényében. "Lelassult az öreg folyó. Közel az óceán" hallotta mindenhonnan. Johny sietett előre, hogy meglássa a várva várt csodát. És akkor, ott meglátta a hatalmas óceánt. De megijedt. Nem erre számított. A patak még úgy - ahogy elment, már a folyó is egy kicsit nagy volt, de az óceán, az hatalmas. "Ebben elveszek, itt meghalok, nem lesz többé Johny. Még nem akarok meghalni!" kiáltotta rémülten, és visszafordult, szembe az árral, hogy késleltesse egy kicsit halálát. Emlékezett a hegyek rég elfeledett bölcsességére, az erdő dalára, a nap sárga szeretetére. Tudta a folyó útját, a madarak röptét. "Még nem, még maradni szeretnék." mondta, de a folyó csak sodorta, sodorta az óceán felé. Érezte a félelmet minden porcikájában. Tudta, hogy az óceán könyörtelen. Elnyeli, és akkor az lesz a vég. Minden erejét bevetette, úszott, rohant, küszködött az árral szemben, harcolt a folyó erejével. Már nagyon fáradt volt, amikor meglátta Tomot. Ott integetett neki az óceán kapujából. "Gyere Johny!" mondta. "De én félek", kiáltotta Johny, és még jobban küzdött az ár ellen. "Az óceán már vár. Neked akarja adni minden szabadságát, minden tudását, csak bízz bennem. Látod, én is itt vagyok, pedig már néhányszor megjártam a NAGY UTAT." biztatta Tom a fiatal esőcseppet. "De én még nem akarok meghalni. Az óceán hatalmas és félelmetes. Ha bekebelez, megsemmisülök." mondta rémülten Johny. "Nem a megsemmisülés vár, hanem a beteljesedés. Tiéd lesz az egész Óceán. Te leszel az ÓCEÁN MAGA, Johny." És akkor, fáradtan, elkeseredve a kis esőcsepp megadta magát a hullámoknak. Csak sodródott az árral. Bele a nagy óceánba. Együtt Tommal, és a többiekkel. És abban a pillanatban, amint megérezte a nagy víz sós ízét, megtudta annak minden titkát, látott mindent, amit az óceán eddig láthatott. Akkor, és ott tudta, hogy Tomnak igaza volt. Abban a pillanatban igazán szabad lett. Elmúlt a félelme. A vágy, hogy újra lássa a földet, az erdőt, a napot. Elmúlt a szomorúsága és elmúlt a bánata. Már nem vágyott semmire és nem sajnált semmit. Egyszerűen csak létezett a hatalmas óceán kék habjaiban.
...
Ha csak "igen"-t mondhatok, és "nem"-et nem, akkor miféle szabadság ez?!
kérdezte a tanítvány a mestertől.
- Mondhatsz "nem"-et. De a tagadás a parányi esőcsepp szabadsága, mely "nem"-et mond az óceánnak. Mielőtt tanítvány lettél az a szabadság a tiéd volt, mondhattál "nem"-et, és mondhattál "igen"-t. De ha egyszer igent mondasz az óceánnak, akkor annak 100%-osnak kell lennie. A �nem�-nek még az árnyéka sem lehet ott. Máskülönben, amikor később szükséged lesz az "igen"-re, a "nem" egyre inkább felerősödik benned. Abból fog táplálkozni a félelmed, az Egód, az Éned. Nekem egyre megy, mert én nem veszítek semmit. Tőlem olyan hangos "nem"-et mondhatsz, amilyet akarsz. De ne feledd, azért jöttél, hogy átalakulj, és csak akkor fogod érezni a szabadság ízét, ha átalakultál. Amikor ilyeneket kérdezel tőlem, elcsodálkozom, miért lettél tanítvány. Amikor "igen"-t mondasz a mesternek, akkor azt nem a mesternek mondod. Azt az óceánnak mondod. Az egész világegyetemnek. A mester csak egy ajtó a világegyetemhez. De, ha még örömöt okoz a "nem", akkor csak használd. De akkor az óceán még nem neked való. Ha csak feltételeket szabva mondasz "igen"-t, akkor abban az "igen"-ben ott lesz a tagadás. Én betartom a Te feltételeidet, de ha az esőcsepp feltételeket szab az óceánnak, akkor belőle nem lesz tanítvány. Aki tanítvány akar lenni, az nem szabhat feltételeket. Neki az "igen" útját kell választani. Csak az vezet a szabadsághoz, a bölcsességhez, a megvilágosodáshoz. A mester és tanítvány közötti kapcsolat nem közönséges kapcsolat. Nem hasonlítható semmihez. Ettől még a szerelem is elmarad. Még a szerelemben is van küzdelem, viaskodás, uralkodni, birtokolni akarás. Még ott is ott van a "nem". Csak a mester - tanítvány kapcsolatban lesz a kettőből egy. Ott már nincs viaskodás, küzdelem, mert ott az egyik már abszolút "igen". Ha félsz "igen"-t mondani, akkor minden esélyed megvan, hogy szomjazz. Mert amikor közel vagy a vízhez, megtorpansz. De a víz nem megy oda hozzád...
Hát dönts, és járd a magad útját. De ne feledd: ha szeretnél valamit, amid még nem volt, valami olyat kell érte tenned, amit még soha nem tettél.
A mester saját testével alkot hidat a szakadék felett, hogy átkelhess rajta. De ha már átkeltél, többé nincs szükséged rá, boldogan omlik össze. Idővel, majd te is megérted ezt. Akkor - és ez az idő talán nincs is oly messze - hídként fogsz átívelni egy másik szakadék felett.
... és a felhő nagy robajjal szakadt szét, kiengedve magából a kis esőcseppeket. Johny volt az egyik közülük, aki már alig várta ezt a pillanatot. Régóta ott tolongott, hogy végre életében először elindulhasson a NAGY ÚTRA, amiről az öreg Tomtól már annyit hallott. Bár a robajtól megijedt egy kicsit, de a kíváncsisága legyőzte minden félelmét. Csak hullott lefelé, a föld felé. Alig várta, hogy meglássa végre a csodálatos óceánt. Ez volt minden vágya. Csak zuhant és zuhant. Örömében néha bukfencezett egyet, hol gyorsan zuhanva, hol a hátát a szélnek feszítve élvezte az utat, míg végül el nem érte a földet. Egy falevélre esett a hegy tetején elterülő fennsík erdejében. A falevél köszöntötte, majd megadta magát az esőcsepp vágyának, lehajlott, és engedte tovább, le a földre, ami azonnal elnyelte Johnyt. A kis hegyi forrás segített neki, hogy folytathassa útját. A forrás hűs volt. Jó volt újra látni a napot, újra beszívni a levegőt. Johny megindult a többiekkel együtt. Tudta, minden patak az óceán felé folyik, és ez megnyugtatta. Boldogan rohant, megelőzve mindenki mást. Látta amint a halak úsznak az árral szemben. Zuhant le vízesésen, elhagyta a hegy lábát, meghallotta az erdő dalát. Látta, ahogy mások is csatlakoznak. Erek a patakokba, a patakok a folyóba. "Hát ez az a híres NAGY FOLYÓ", gondolta, és tolakodott előre. Voltak, akiket emberek merítettek ki mellőle, voltak, akik a nagy melegben egyszerűen elpárologtak, és volt, akit másfelé tereltek, de ő csak úszott tovább rendületlenül. Keresztül városokon, országokon, látva napot és holdat, hallgatva zajt és csendet, amíg egyszer csak megérezte: valami megváltozott. Nem tudta mi, de érezte egész lényében. "Lelassult az öreg folyó. Közel az óceán" hallotta mindenhonnan. Johny sietett előre, hogy meglássa a várva várt csodát. És akkor, ott meglátta a hatalmas óceánt. De megijedt. Nem erre számított. A patak még úgy - ahogy elment, már a folyó is egy kicsit nagy volt, de az óceán, az hatalmas. "Ebben elveszek, itt meghalok, nem lesz többé Johny. Még nem akarok meghalni!" kiáltotta rémülten, és visszafordult, szembe az árral, hogy késleltesse egy kicsit halálát. Emlékezett a hegyek rég elfeledett bölcsességére, az erdő dalára, a nap sárga szeretetére. Tudta a folyó útját, a madarak röptét. "Még nem, még maradni szeretnék." mondta, de a folyó csak sodorta, sodorta az óceán felé. Érezte a félelmet minden porcikájában. Tudta, hogy az óceán könyörtelen. Elnyeli, és akkor az lesz a vég. Minden erejét bevetette, úszott, rohant, küszködött az árral szemben, harcolt a folyó erejével. Már nagyon fáradt volt, amikor meglátta Tomot. Ott integetett neki az óceán kapujából. "Gyere Johny!" mondta. "De én félek", kiáltotta Johny, és még jobban küzdött az ár ellen. "Az óceán már vár. Neked akarja adni minden szabadságát, minden tudását, csak bízz bennem. Látod, én is itt vagyok, pedig már néhányszor megjártam a NAGY UTAT." biztatta Tom a fiatal esőcseppet. "De én még nem akarok meghalni. Az óceán hatalmas és félelmetes. Ha bekebelez, megsemmisülök." mondta rémülten Johny. "Nem a megsemmisülés vár, hanem a beteljesedés. Tiéd lesz az egész Óceán. Te leszel az ÓCEÁN MAGA, Johny." És akkor, fáradtan, elkeseredve a kis esőcsepp megadta magát a hullámoknak. Csak sodródott az árral. Bele a nagy óceánba. Együtt Tommal, és a többiekkel. És abban a pillanatban, amint megérezte a nagy víz sós ízét, megtudta annak minden titkát, látott mindent, amit az óceán eddig láthatott. Akkor, és ott tudta, hogy Tomnak igaza volt. Abban a pillanatban igazán szabad lett. Elmúlt a félelme. A vágy, hogy újra lássa a földet, az erdőt, a napot. Elmúlt a szomorúsága és elmúlt a bánata. Már nem vágyott semmire és nem sajnált semmit. Egyszerűen csak létezett a hatalmas óceán kék habjaiban.
...
Ha csak "igen"-t mondhatok, és "nem"-et nem, akkor miféle szabadság ez?!
kérdezte a tanítvány a mestertől.
- Mondhatsz "nem"-et. De a tagadás a parányi esőcsepp szabadsága, mely "nem"-et mond az óceánnak. Mielőtt tanítvány lettél az a szabadság a tiéd volt, mondhattál "nem"-et, és mondhattál "igen"-t. De ha egyszer igent mondasz az óceánnak, akkor annak 100%-osnak kell lennie. A �nem�-nek még az árnyéka sem lehet ott. Máskülönben, amikor később szükséged lesz az "igen"-re, a "nem" egyre inkább felerősödik benned. Abból fog táplálkozni a félelmed, az Egód, az Éned. Nekem egyre megy, mert én nem veszítek semmit. Tőlem olyan hangos "nem"-et mondhatsz, amilyet akarsz. De ne feledd, azért jöttél, hogy átalakulj, és csak akkor fogod érezni a szabadság ízét, ha átalakultál. Amikor ilyeneket kérdezel tőlem, elcsodálkozom, miért lettél tanítvány. Amikor "igen"-t mondasz a mesternek, akkor azt nem a mesternek mondod. Azt az óceánnak mondod. Az egész világegyetemnek. A mester csak egy ajtó a világegyetemhez. De, ha még örömöt okoz a "nem", akkor csak használd. De akkor az óceán még nem neked való. Ha csak feltételeket szabva mondasz "igen"-t, akkor abban az "igen"-ben ott lesz a tagadás. Én betartom a Te feltételeidet, de ha az esőcsepp feltételeket szab az óceánnak, akkor belőle nem lesz tanítvány. Aki tanítvány akar lenni, az nem szabhat feltételeket. Neki az "igen" útját kell választani. Csak az vezet a szabadsághoz, a bölcsességhez, a megvilágosodáshoz. A mester és tanítvány közötti kapcsolat nem közönséges kapcsolat. Nem hasonlítható semmihez. Ettől még a szerelem is elmarad. Még a szerelemben is van küzdelem, viaskodás, uralkodni, birtokolni akarás. Még ott is ott van a "nem". Csak a mester - tanítvány kapcsolatban lesz a kettőből egy. Ott már nincs viaskodás, küzdelem, mert ott az egyik már abszolút "igen". Ha félsz "igen"-t mondani, akkor minden esélyed megvan, hogy szomjazz. Mert amikor közel vagy a vízhez, megtorpansz. De a víz nem megy oda hozzád...
Hát dönts, és járd a magad útját. De ne feledd: ha szeretnél valamit, amid még nem volt, valami olyat kell érte tenned, amit még soha nem tettél.
A mester saját testével alkot hidat a szakadék felett, hogy átkelhess rajta. De ha már átkeltél, többé nincs szükséged rá, boldogan omlik össze. Idővel, majd te is megérted ezt. Akkor - és ez az idő talán nincs is oly messze - hídként fogsz átívelni egy másik szakadék felett.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!