Közeleg az este
egy derűs, szép napon,
s az izzó naplemente
száz színben úszó teste
a jövőt eléd festve
elméden átoson.

Ám jóelőre szivárogva
betódul az éj árnya,
hogy a nappal testéből lopva
saját birtokát tárja
a fénnyel sokkolt tájra.

Apró bárányfelhők
tűnnek fel az égen.
Álnok, gonosz terv szőtt
hálót kéz a kézben,
s elképedve nézem,
amint alattomos,
diverzáns árnyhaddal
egy birkanyáj tapos
egy utat a nappal.

S a homályfátyol paplan
csak úszik a tájon,
s zajtalanul, halkan,
légben sikló szárnyon
szívja fel a fénylő,
révbe érő álmot.

Habzó morajként nő,
s máris vértet váltott.
Némán kúszó árnydal
tölti meg a teret,
és a kín az árral
az arcodon pereg.
Meglapulva, némán
szótlanul, álnokul
lelked halántékán
egy pár csepp tornyosul.

Most felemészt, magába szív,
és eltemet a táj.
A fülledt, édes zápor íz,
s zúgó zord homály
most egymást átkarolva fest
szürke lapra szénnel,
s a fénytől fosztott méla est
könnyek között kémlel.