Csak szállok át az életen,
akár egy csöpp madár,
mint egy hullám az éteren,
mely tán örökre száll.
De közben minden szárnycsapást
egy balsors ködfal húz,
s csak néma, sötét árnypalást-
on át vezet az út.

És nem tudom az utamon
eztán rám még mi vár,
de egyre inkább körbefon
a bénító homály.
Merre fény-jobb?
Merre árny-bal?
És jó, vagy rossz mit súg?
Fogalmam sincsen, s csak szárnyal
a testbe zárt túsz.

Csak sodródok az áramon,
s közben a kerge táj
csak rángatja kitárt karom,
s a szél testembe váj.
…ó, mennyire fáj!