Feldúlt táj-szívedbe markol
ezernyi eltévedt lélek,
mely az óvhelyt adó parttól
elszakítva némán téved
a végtelen óceánba
egy sorsküldte, vad sodrással,
mely a partot végigszántva
öntörvényű árnyként szárnyal.

Felmorzsolva földet, sziklát
s mindent, mit lágy szárnya érint,
csöndes toborzóhadként vájt
a szilárd világba, és mint
folyton zúgó, hívó csábdal
kelti táncra a nyugalmat,
s lágy, ölelő markolással
örök pillanatként szaggat.

Öntudatlan martaléka
újabb folt a gödrön,
és minden szál életcérna
ólomsúlyú függöny,
mit a feltörő hullámok
habzó szájjal marnak.

Istenített kőbálványod
néma éjként hallgat.