Bár úgy érzed,
hogy megtaláltad
léted fonalát,
de érzésed
csupán találgat,
biztos-e, mit lát.

A világban
nincs talán helyed,
s lehet nem is lesz,
de egy áram,
hogyha megleled,
égbe repíthet.

Ez az özön
hogyha eláraszt,
örökre beránt,
s az ösztönön
így ösvényt járhatsz,
mit lényed kívánt.

Majd a felgyúlt
lélekkohóból
árad szét a láng.
A hűvös múlt
akkor már kóbor
emlékkép csupán,

hiszen amint
útnak engeded
szíved melegét,
visszakacsint,
majd megmelenget,
s aztán szinte ég.

Majd sóvárogsz
a magány-éjbe;
bárcsak ne tudnád
azt, hogy mit hoz
két izzó lélek,
hogyha begyújtják.

… Kéjörvények
tüzes táncában
hévvel egybeforr,
s a két lélek
egy egységáram
képében hatol
a féktelen gyönyör
végtelen várába.
Hiánya szinte öl
idegméregként,
és bárhogy küszködöl,
érzed fonáltestét.

Ha ránézel
e kósza szálra
csak némán meredsz;
már elvérzel,
küzdesz halálra,
el mégsem ereszt.