Egy készüléken csüngve,
melyből lágy lélek hangja száll,
egy ismeretlen tünde,
s egy én alkotta létfonál
egymásra talált.

Kezdetben mint egy csürhe,
mit a vad ösztön hajt csupán,
ellenállást nem tűrve
rontott a láthatár után,
ahol egy fal sem állt.

És most, e tág határon
izzadva a hideg kiráz,
s felfűtve alig várom,
hogy nyissa meg e csöpp világ
az igazi arcát.

…már teljesült az álmom,
amely oly régen csábított,
és az álmomban három
izzó fénypont világított,
s kábítón hatott át.

Úgy, akár vonatfény,
szánt szívem töltésén,
amelyet porló jég takar.
S ő belém marva felkavar.
Bár nem tudom, hogy mit akar
a sorsom,
de lángra lobbant az avar
egy ponton.

És hogy e pontban élő tűz
vajon milyen játékot űz
a lélek szín-porondon,
azt most még meg nem mondom.
De úgy érzem, hogy zászlót tűz,
amit szív-árbócomhoz fűz.
Magam mostmár feloldom
az ő lélek-savában,
és nem puszta kanhormon
dúl szívem áramában.

Már bennem él a lelke,
a lelkemmel karöltve,
és innen szórja szerte
robbanásként kitörve
szíve melegét.
Tőle mámorlét
zár éjjel-nappal körbe
mostmár,
s ott jár
mókuskerékbe törve,
lehet, talán örökre.