Magamban ülök egy szobában,
s bámulok a tág világra.
Borzongás futja át a hátam,
mintha egy pár szárny kitárva
elrepítené lelkemet.
Mint egy elszálló, zúgó dárda,
ütve az égen vágy-sebet

Csak szállnék messze, s gondtalanul,
nekifeszülve a világnak,
erdőn, mezőn, tengeren.
És lelkem bőszült áramának
gátat nem vet semmi sem.
Szállok dacolva őrült széllel,
amely árny testem tépdesi,
de hiába e roppant erő,
csontom, húsom lent heverő.
Jégeső? Mely faggyal bélel?
Lelkemet át nem hűtheti.
A természet törvényével
a seggét kitörölheti.
A Nap tüze megperzselve
járja át a hátamat,
de mégsem marhat testembe,
mit ócska rongyként vettem le,
amely a Földön rám ragadt.

Így magasan a föld felett
letekintek most a tájra,
amely ezeddig körbevett,
de már saját útját járja.
Úgyszint én is koptatom
sorsomtól kapott ösvényem.
Tudom, ezt nem mondhatom;
de felszabadult őslényem
most egyesült a nagy egységgel,
s a roppant semmi részeként
élem léttelen életét
a semminek, a semmiben.
Mint szénakazal a tűben,
amely egy jelentéktelen,
elenyésző csöpp tömeg.
Ám e parányi űrben
gigászi érzés tölti meg
e roppant kicsiny, s tág teret.

…s majd jön egy lökéshullám,
mely újra hajtja lelkemet,
s én megmozdulok tudván,
hogy semmi rossz már nem jöhet.

Ám nagyot koppan a fejem
a mázgás ablaküvegen.