Nem sok, hisz még ötszáz nap sincs
közös élményem ővele,
de szívemnek máris nagy kincs
a kettőnk közös élete.

Négyszázkilencvennyolc szép nap.
Múlnak a napok, a hetek.
Hetvenegy hét és vasárnap,
szívem egyre szerelmesebb.

Hogy mi az igaz szerelem,
ezeddig nem is tudtam én.
- De azt az időt feledem,
már ott él szívem rejtekén.

Folyton nő és nő a térben,
és ez egyre csak szebb lesz már,
mint ősz anyóka kezében
a finom, selymes pamutszál.

De nem volt ám ez mindig ily
féktelen, vad, határtalan.
Kezdetben csak ártatlan csíny,
mondhatnám azt, hogy céltalan.

Aztán ez a lágy pamutszál,
mely gombolyagként egyre nőtt,
lángoló szerelem lett már,
nem csak eltévedt kósza flört.

S amint ez a vad szenvedély
megérik majd egy szép napon,
a gombolyag életre kél,
mit testünk s lelkünk egybefon.

Ha felnő a kis jövevény
s majd szövi saját fonalát,
gombolyagunk kóc, tekervény,
a mi időnk akkor lejárt.