Már annyiszor próbáltál
beállni a sorba,
ám a hely ahol álltál;
a szabja élén csorba.
Midig ez a szerep jut rád,
s közben a sok felfűtött vágy
csak dúdolja dalát.

Rémalak képben hajszol
élted sűrűjébe.
Minden nap ébren alszol,
hiszen zaklat kedvére.
S a rémülettől zsibbadt szád
csak suttogva búgja szavát,
mint monoton imát.

Csábító, sejtelmes árny,
mely lágyan megigéz.
Vihartól védő óvszárny,
simogató, selymes kéz
csalogatva hív magához,
de közben titkon megátkoz,
s csak kínzó magányt hoz.

És csak vergődsz a titkos,
rejtett parancsok közt,
mely zord testére nyirkos,
ám melengető köntöst,
akár egy álarcleplet húz,
mit a boldog életről nyúz;
s te kábán alábújsz.