Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Engy Kiss
Alkotások száma: 25
Regisztrált: 2009-09-17
Belépett: 2012-02-23
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (1)
-Versek (17)
Képgaléria
-Rajzok (1)
-Fotók (6)
Feltöltve: 2009-10-11 07:15:12
Megtekintve: 2458
Búcsú levél
Tehát, kedves Olvasóm, elértünk idáig is. Én kiadom a kezemből, te megtudod ahogy elolvasod. Nézd hát életem történetét, talán szimpatikusnak is találod majd … A végén eldöntöd.
De honnan is kezdjem? … Hm … Talán innen az érdekes.
Egy éjszaka, - már idejét sem tudom -, mikor a csillagok fényétől a nappalnál is fényesebb volt az éjjel, egy zongora szomorú, sötét dallamára léptem az utcára. Egyedül róttam a homály útját, ami egy számomra ismeretlen házhoz vezetett a hangot követvén. A még ismerős házak után álló elhagyatott, kastélyszerű épület romos tornyai talán még ismerősebbnek hatottak, amikor beléptem. Az omladozó ház belül szinte palotaként állt, díszelgett. Mintha csak engem várt volna. De egyre jobban visszhangzott valami a fejemben;
- Kövesd amit a természeted diktál …
Ahogy bentebb haladtam, egy árnyakkal teli, de tágas terembe értem. Már a szívemben éreztem a zongora ritmusát, mintha mellettem játszották volna a dallamát, a Für Elise volt az. Megálltam hát, és hallgattam a hangok csúfos, mégis csodás játékát … Ott állva, egyedül, elmerülve a temető sötétben, megcsapta arcomat az ősrégi halál szele, amit halandó ma meg sem érez. De már hiába kapkodtam fejem, hogy fényt keressen megnyugvására a szemem. Elkaptak. Állatként visító, vigyorgó, őrjöngő szellemhad vetette rám magát … Ütöttek, vágtak, majd lábra állítottak, karjaimat kifeszítették. Sem mozdulni, sem szólni nem tudtam. De ők sem szóltak hozzám. Ekkor láttam meg csak, hogy ezek nem szellemek. Csak állatokat játszó emberek. Mégis csodálatosak voltak egytől - egyig. Különbözőek, mégis egyformák. Rendre mindnek hó bőre, sötétben világító szeme, sas karma és hegyes állati, mégis emberi fogai voltak … Reszkettem és fulladoztam az eszméletvesztés szélén, de csak ennyit hallottam egy előttem megjelenő, járkáló árnyalaktól;
- „ Tudni kell lemondani, … tudni kell lemondani … ”
A görcsrohamok közben térdre rogytam, de csak akkor eszméltem rá, hogy megsebesültem. Az ért ütések szívemet majd kitépték mellkasomból, de ezen kívül csak egy sebem volt, a csuklómon. A kezem összes erét felvágták úgy, hogy addig a történtektől - veréstől, szorításoktól - nem is tudatosult. Majd a járkáló, vezetőnek látszó egyén lehajolt hozzám, fél kezével megfogta tehetetlen vállam és talpra állított. Gyönyörű volt emberi valójában, mégis a szeme elárulta őt, hogy állat … Száját hangra nyitotta és így szólt;
- „ Beteg vagy. Ember vagy. De vérem adom s meggyógyulsz. Felejtsd el az életed és felszabadulsz. Kövesd amit a természeted diktál, hisz tudni kell lemondani. Élve halsz! Vagy halva élsz? Választhatsz! Én ezt nem tehettem … ”
- Tudtam, hogy innen nincs menekvés. Választottam. Az utóbbinál álltam ki látva az elfolyó, gyenge vérem sokaságát. Ezen válaszomra a vezető egy hirtelen mozdulattal magához rántotta a véremtől buzogó kezem, és a nyílt sebemet a csukómon kéjesen, de gyorsan végignyalta, aztán díszes karmát a szájához emelte és megvágta azt. Majd a két vértől vörös száját az ajkaimhoz érintette … Újra éreztem azt a régmúlt halál szagot, ugyan azt, mint amikor beléptem. Csókoltam, mert kellett. Annál undorítóbb, mégis édesebb és forróbb csókom sosem volt talán. Viszont hamar abba maradt a pillanat. Az eddigi görcsök bennem fokozódtak. Térdeim összerogytak, gerincem összecsuklott. Kimondhatatlan fájdalmak gyötörtek, mikor az állat elengedett és csak ezt hajtogatta, otthagyva engem a padlón fekve, hátat fordítva;
- „ Aludjon ki a fény, és sötétség lészen. A halál mezsgyéjéről nem hozhatlak vissza már, mert te kérted … Mert te kérted! ”
- Az időt többé nem érzékeltem, elájultam. Ájultan pedig álmot láttam. Befogadott a sötétség, mert én azt kértem. Tudtam, hogy - hogy ha egyáltalán felébredek, nem leszek már többé az, aki voltam. De egyszer csak felébredtem. Nem is akár hol. Selyem ágyban találtam magam. Úgy éreztem, mintha újra fogantam, fejlődtem és születtem volna egyetlen éjszaka alatt. Ezen nem is volt mit csodálkozni, hisz egy halhatatlan élet újszülötte lettem én akkor. Felálltam az ágyról és körülnéztem egy különleges gyermek szemével. Korom sötét volt, egyetlen lámpás vagy gyertya sem világolt, mégis mindent láttam. Különleges szépségű volt a szobám, és a baldachinos ágy … Fafaragott bútorok, festmények és szobrok mindenütt, mire kíváncsi lettem a ház többi részére is, így kimentem sétálni. Kilépve a szobámból a kivégzésem helyével találtam szemben magam. Alvadt vér mindenhol a földön a nagy, fekete versenyzongora előtt … De ez már nem kötötte le a figyelmemet. Annál inkább a gazdagon díszített falak és az ajtók. Egyáltalán nem omladoztak, mint ahogy az kívülről látszott. Egy szimpatikus üvegajtóhoz léptem, mint kiderült, az a kerté volt. Kiálltam hát a félköríves gránit erkélyre, a kezeletlen növények közé, és zokogva csodáltam a éjszakát, mely oly gyönyörű volt, mint még soha. Aznap végignéztem életem utolsó napfelkeltéjét. Még ma is pontosan emlékszem rá … A házban nem volt már senki, így volt időm visszamenni és körülnézni. Egész nap kóboroltam az épületben mint egy gyámoltalan árva, mire beesteledett. Minden más volt mint egy nappal előtte. A színek körtáncot jártak előttem, élénkek és teltek voltak a leghalványabb árnyak és élek, mozdultak az élettelen fények és beszéltek a szobrok, majd a székek … Mindennek külön története volt, de nem hallgattam meg őket, mert túl sokan beszéltek egyszerre, a fejemben. Aztán előlépett a sötétségből az, aki előző éjjel engem is állattá tett. Sajnálkozó mosollyal, hátra tett kézzel sétált ismét, és a hatalmas, öntelt tekintetével, lesütött fejjel néha még a szemembe is nézett. - „ Magad is meghalsz, amikor ölsz, nem igaz? ” - Visszhangzott az üres termekben oda, vissza. Ezután megállt, és egy teaasztalhoz invitált, majd leültünk a kis kerek asztal két oldalához. Beszélgettünk mint teremtő a teremtettel, de szavak nélkül is megértettük volna egymást. Mint kiderült, véres csókjával nem csak erejét, de lényét is megkaptam. Embertelenségét, halhatatlanságát és tulajdonságait már birtokoltam. És miért pont csókkal? Jó kérdés. Mert így volt stillszerű ... Azon az estén és a következő hetekben megnyílt előttem a sötétség egyik birodalma az összes rejtélyével együtt. Talán a pokol első bugyra … Elmondtak és megmutattak mindent azok, akik megöltek. Mi, hol, merre, meddig. Kikre kell hallgatni és kikre nem. Hogyan kell ölni és … halva hagyni. Hosszú és bonyodalmas folyamat volt ez, de gyorsan tanultam. De egy kérdés mindig lappangott bennem; Ki vagyok én? Egyszer, a hosszas tanításom végeztével megszólalt az apám, a teremtőm; - „ A figyelmetlenség átka, még be sem mutatkoztam. Ábel vagyok. De ez neked nem jelent semmit. Most az a fontos, hogy felejtsd el az eddigi életed, mert már halott vagy, de köztünk élsz … A Család Apja üzeni: Mostantól a neved Fedora. ” - És ezzel eltűnt az apám, ahogy jött. Egyedül hagyott a nagy vadásztársadalomban, és lassan beletanultam a rendszerekbe és a gyilkolásba. De sosem bántam amit tettem. Olyan gyönyörű lettem mint az első napon a többiek. Imádtam a halálos életet és ő is szeretett engem. És rövid időn belül a tanonc felemelkedett a ranglétrán, akarva - akaratlanul, a sokaság fölé … Halál életem során már tisztán éreztem, milyen az, amikor a lelked pestisbe fordul és rohad …
Egyik, szokásos esti csapat vadászatunkon egy gyermek akadt az utamba. Az lett volna a szabály, hogy elosszuk a zsákmány vérét egymás között, de megsajnáltam és nem akartam megölni a gyereket. Ahogy nézett rám a nagy, még élénk kék szemeivel … De késő volt. Mire feleszméltem a teendőkre, a többiek már megtették helyettem a lehetetlent. Vagyis, inkább megették helyettem a tehetetlent … Mire már nem volt kék, az a halott kék szem. Látva habozásom, kérdőre vontak a házban a család feje, Darius előtt. Ő volt a legnagyobb köztünk, ő választott ki engem is, mint ahogyan a többieket. Jólszituált úriember volt, mint köztünk bárki, mégis felsőbb rangú. Így szólt a főapa, a Herceg; - „ Miért akartad megmenteni azt a gyereket? ” - Erre felnevetett, de azonnal el is komolyodott, majd rám nézett. -
- „ Ne szánd őket, hisz csak ártatlanok szegények … De tudod a szabályt! Kövesd amit a természeted diktál! ” - Előttem termett egy pillanat alatt és a nyakamnál fogva a falhoz vágott. Harminc évesnek tűnő teste tovább repített volna, ha nem lett volna ott a fal. Aztán dacosan megrántotta a zakóját és csak ennyit mondott elfordulva;
- „ Ilyen nagy becsben tartod bűnöd, igaz?! Még ha meg is érted, mi az hogy lélek, attól az még neked nem lesz!” - Vállat vont és elindult a ház egyik folyosóján, a többiek pedig követték. Kifelé menet pedig csak ezt hagyta hátra; - „ Tudni kell lemondani … ” - A következő héten a csapatunk feladatot kapott. Egy nőt meg akartak mérgezni az apák vérével, vírusával, ugyan úgy mint engem. Éjszakákat gondolkodtam hogy mit tegyek. A döntés ismét rajtam állt. Elmentünk a nő elfogásáért a városba, de ő nem sejtett semmit. Egy sikátorban elkaptuk ahogy éppen hazafelé igyekezett. Letepertük, ahogy velem is tették régen. Az én apámat jelölte ki a főapa újra, hogy tovább örökítse a tökéletes vér vonalát … Így újra találkozhattam az apámmal végre, de ekkor döntöttem. Szembeszállva a többiekkel leütöttem Ábelt, és a helyzetet kihasználva felkaptam a nőt a vállamra, és rohantam vele ahogy tudtam. A család azonnal utánunk vetődött ordítva, miközben az őt ért ütéstől kábultan feküdt a karomon a nő. Az utcán a nagy robajra természetesen utánunk eredtek a rend őrei is … Szerencsére, a nagyobb csürhét, a csapatunkat célozták meg a csendőrök, így kapóra jöttek nekem a menekülésben a nővel. Ahol tudták, feltartóztatták a többieket az emberek. Ők többen is voltak, én pedig a nővel gyorsabban haladtam, így sikerült elbújtatnom őt egy parkban. A sziklák védettséget adtak, de nem volt sok időnk. A nő nem volt állat, de nem is tudtam hogy az akar e lenni. Ahogy néztem az ájult testét, az a hatalmas vérszomjas sóvárgás lett rajtam úrrá, amit a többiek is érezhettek azon az estémen, ahogy a nő élettől dobogó pulzusát figyeltem … Órákig tépelődtem a kövek között, ahogy a bőrömön tudni véltem a nő ereiben folyó vérvizét … De megtettem. Megharaptam a nő vállát eszemet vesztve és éreztem ahogy a vére forrt a számban és az én ereimben. Akkor már tudtam mire értették a mondottakat; „ Tudni kell lemondani … Kövesd amit a természeted diktál … Mert te kérted. ” A vérittas kábulatban a nő felébredt és sikoltozni kezdett. Érthető. De a hangra és a vérszagra a haragtól dühöngő, hordaként vonuló állatcsapat pillanatok alatt megtalált minket. A többiek látva mit tettem, elfogtak, és Darius elé vittek, de mivel nem tudtak már fizikailag nagyobb fájdalmat okozni a hazafelé vezető „ séta ” után, így ez lett a büntetésem: felvágták a csuklómat és megitatták a vergődő „vérszegény ” nőt a véremmel. Azt akarták, hogy az önsanyargatás végezzen velem, hisz tudták, hogy így egy újabb állatot hívtam életre, pedig pont ezt akartam elkerülni. Minden áron. Elárultam őket, de állat állatot nem öl, csak ha éhes … A haldokló nő pedig ordított fájdalmában, amíg a szíve egyszer csak meg nem állt. Aminek a „ semmi hangja ”a „ nem létező ” lelkemig hatolt; - „ Ördögsereg kísérjen a pokolba téged!!! ” - Darius elém állt, és tudta, hogy nagyobb fájdalom lesz elviselnem azt, hogy van egy lányom, mint hogy megölne …
- Elvetted az életem, de adtál egy másikat, és cserébe én kétszer is meghazudtoltalak, Darius.
- „ Ne mondj semmit! Csak dönts. Mész vagy maradsz? ”
- Ekkor elengedtek a társak és felálltam. -
- Ti tanítottatok meg élni, ezt nem felejtem soha. De most elmegyek, mert én nem tartozom ide. Még visszajövök, mert itt az akaratlan gyermekem, de csak egyet hagyok meg neked főapa, s vésd jól eszedbe a gyermekemmel kapcsolatban; Tisztítsd meg a tisztátalant! -
S ezzel kiléptem a házból, örökre. Sok évig bolyongtam a nagyvilágban … És mióta egyedül vagyok fenn, rájöttem, hogy Isten, még ha van is, válogatás nélkül öl. Ő, kiben milliárdok hisznek. Tehát tulajdonképpen isten vagyok. Életből halált, halálból életet áldok. Talán azt a nőt is csak azért nem mentettem meg, hogy társam legyen a következő családhoz, mert már akkor éreztem, nem illek a régi csapatba. Az állatok is tudnak sírni, de csak egyszer igazán. Ez a pillanat nekem akkor jött el, amikor kiléptem A házból. Elhagytam a szülőföldem. De nekem egyetlen tökéletes családom van. A halál. Ha már úgyis a pokolban vagyunk, még ha nem is hat láb mélyen. Pedig odavalók lennénk mind. A harag összeköt minket. De téged nem tudtak megvetni, mióta halhatatlan életet adtál nekem apám, Ábel. Most már az én csókomra vár e földön minden ajak … Hisz az igazi állat legyen hatalmas, gyönyörű és sose bánjon. Hm … Ma már a világ számomra olyan, mint egy törött sírkövekkel teli temető, és minden koporsóban a régi családom tagjai hevernek. A fejfákra kiírva a nevek … A romolhatatlan húsból gyúrt lelkek.
Itt ülve békében, az említett lányommal, tollal a kezemben, oly réginek tűnik már ez a történet. Na, lányom, még mindig úgy gondolod hogy ördögsereg fog a pokolba kísérni engem? … Nemsokára kiderül. Szörnyűség, álnokság, gyalázat? Döntse el mindenki maga. De mindenkiben él a gonosz, és a vágy a jóra. Egyszerre.
Nos, kedves Olvasóm, szimpatizál már a történetemmel? Vagy akár velem?
Leteszem most a kardot, mint hét Vámpírcsalád Hercegnője. Tiszteletetekre, bevégeztetett. Már Nap csillan az élén … Újra hallom a Für Elise dallamát, apám! Talán elmerengve látom is A ház kapuját.

Ott voltam mindenhol a világban, mikor a harmat csillant a vér mellett, ott voltam mikor az ész győzedelmeskedett a kard felett … Most, az emberöltők százait megélve, én, az egyetlen Anya, üdvözletem küldöm nektek,
Gyermekek, és Apák.

Fedora
Régóta készül már ez. De ma befejeztem. 2005. 10. 23. - 2009. 10. 11. 7:00
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!