Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Gabibalázs
Alkotások száma: 7
Regisztrált: 2009-09-05
Belépett: 2011-04-10
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (7)
Feltöltve: 2009-09-05 13:30:37
Megtekintve: 2173
Ide, Uram, Ide!

A kis falu első embere kétségtelenül Tóhegyi Pál volt. Szépszál, mokány arcú, széles vállú, napsütötte arcú szilágysági parasztember. Egy zsák búzát úgy kapott a vállára, hogy még csak bele sem hajlott a háta. A falu legényei, de még a sihederek is mind rá szerettek volna hasonlítani. Olyan igazi bezzeg ember, kinek a nevét szívesen emlegették a szülök, ha gyermekeiknek példát akartak mutatni. Neki minden megadatott, erő, egészség, gazdagság, szép család. A háza tája kész falusi Paradicsom. Falka disznója, marhái, négy gyönyörű lova, ha szekérbe fogta őket, még az uraság is irigykedve nézett a falun végig száguldó fogata után. Tudott is élni ezekkel az adottságokkal, hiszen szinte a semmiből tornázta fel magát a módos gazda címig. A dédapja valamikor még uradalmi cseléd volt a Balázsházi birokon. Neki már annyi vagyona volt, hogy játszva megvehette volna a fél falut. De nem kellett megvennie, mert a legjobban termő ötven hektár föld mind az ő birtoka volt. Már ő tartott cselédeket. A munkában mindig elől járt, minden nap hajnalban kelt és késő estig dolgozott . Nem ismerte az ünnepnapokat sem, neki egyre ment, hogy hétköznap vagy vasárnap.
- A főd és a jószág nem várhat, annak nincsenek ünnepei , hangoztatta sokszor, ha valaki megrótta, hogy még karácsonykor vagy húsvétkor sem hagyott fel a mindennapi robottal. Legnagyobb segítője , a kicsit ütődött, de nagyon szolgálatkész, Pista volt. Az szegény együgyűségében, egy jó szóért vagy néhány jobb falatért képes volt éjt nappallá téve dolgozni, akkor is mikor a többi cseléd csak ímmel-ámmal dolgozgatott Tóhegyi földjein. Aki ezért hálából és nem kevésbé számításból megtűrte maga mellett, sőt néha ajándékképpen még a vásárokra is magával vitte. Ott aztán Pista a színes forgatagban tátott szájjal álmélkodott, még a beígért lacipecsenyéről is elfeledkezett. Ami rendszerint el is maradt. Kemény, makacs ember volt ez a Tóhegyi Pál, olyan aki soha ember fiának nem kalapolt előre. Még a nagyméltóságú városi uraknak sem volt hajlandó a fejét sem megbiccenteni, amikor azok vadászat címén feldúlták a környező erdőket, mezőket a jóféle vadászzsákmány után.
- Nem köszönök én előre még az Atyaúristennek sem, pedig vele pertuban vagyok, hangoztatta gyakran. Elimádkozgatunk néha, elbeszélgetünk. Egyezséget is kötöttem vele a hosszú életre. Megígérte, százhárom évig fogok élni, kacagott bele az emberek szemébe.
Ilyenkor a felesége szelíden korholta.
- Pali , Pali ne kísérsd az Urat, meglásd egyszer kihívod a haragját. De ő ilyenkor csak gőgösen legyintett és felvetette a fejét.
- Asszonybeszéd, inkább a csirkéiddel törődj, meg a cselédekkel, mintsem engem oktatsz. Míg kilopják a szemedet. Erigy a dógod után!

Egyetlen gyengéje két szép eladó lánya volt, kiknek szépsége messze földre eljutott, mint a mesebeli királykisasszonyoknak. Senkit nem szeretett a világon jobban náluk, talán csak a lovai vehették fel velük a versenyt. Büszkén vezette be őket az aratóbálba, minden évben ő nyitotta meg velük táncot.

Egy nyári napon már kora hajnaltól kint kaszáltak Pistával a Sóhajtó dűlőben. A nap egyre feljebb-feljebb kúszott, perzselően ontva sugarait. A rekkenő melegben csak a tücskök egyhangú cirpelése adott némi változatosságot.

- Meleg van , nagyon meleg van gazduram, állapította meg Pista.
- Ahát, válaszolta foghegyről , na, ne a napot nízd, hanem arra ügyelj inkább, hogy minél hamarabb végezzünk, mert sok dógunk van még máma. Estig még a kolompirt is meg kell húzatnunk.
Kora délutánig ez volt minden mondanivalójuk egymáshoz.
A nap meg csak sütött, a hőség egyre elviselhetetlenebb lett, de a két ember megszokott mozdulatokkal hajlongott, be akarták fejezni a munkát, nem is ügyelve másra.

Pedig jól tették volna, ha néha a nyugati látóhatár fel is tekingetnek. Mert hirtelen olyan viharfelhők kerekedtek, amilyet még az alföldi ember is csak ritkán láthat. Gomolyogva, félelmetes feketeséggel sötétítették el a napot .A tücskök ciripelése egy csapásra abbamaradt, hirtelen temetői csend támadt.
- Jaj gazduram, fogjuk be a lovakat, mert itt nagy idő készül! Még itt maradunk mind a ketten, rémüldözött Pista , sűrűn hányva magára a keresztet.
- Ugyan már te szerencsétlen, ne ijedezz már, míg engem látsz, vetette oda Tóhegyi, de azért a közeledő vihart látva kezdte befogni a lovait szekérbe. Hatalmas villámok hasították az eget, melyet égtelen mennydörgés követett.
Végre felkászálódtak a szekérre. Pista reszketve ült fel a bakra a gazdája mellé, aki kalapját a szemébe húzva dacosan nézett bele a készülődő zivatarba.
- Induljunk már, Jaj haragszik az Isten - , itt halunk meg, rimánkodott amaz reszketve.
- Csitulj már, ne félj! Mondom , hogy egyességet kötöttünk . Nekem nem árthat semmit. Mit nekem egy kis vihar, hadd dühöngje ki magát az Öreg, kacagott bele gőgösen tréfálkozva , a vihar torkába.
De ezekre a szavakra Pista még jobban vacogni kezdett.
Ekkorra már leszakadt az ég, óriási zuhatagként eleredt a zápor, olyan szélvihar kíséretében, hogy a lovak alig tudták tartani a szekeret.
- Ne félj már annyira te mihaszna, látod , hogy én sem félek. Mi ez a kis égiháború? Nekem meg sem kottyan. Én nem félek, vetette fel fejét Tóthegyi, látod, hogy nem csap belénk a ménkű.
- Ide Uram ide! , rázta meg az öklét az ég felé . Szórjad csak villámaidat, velem úgy sem bírsz, Öreg!
Pista rémülten húzódott le a saroglyába, összegömbölyödve, fejét rongyos ingébe takarva nézte megvadult gazdáját, aki egyre ostorozta a lovait, hogy valahogy kivergődjenek a hömpölygő, sáros áradatból.

Aztán még egy-két hatalmas villámlás, eget-földet rázó mennydörgés és minden elcsendesült. Amilyen gyorsan jött a vihar, olyan gyorsan lett vége.
- Na látod, te pipogya, túl vagyunk rajta, mondtam, hogy nem kell félned, ha velem vagy, jegyezte meg öntelten és diadalittasan Tóhegyi.

A lovak is lelassultak, megnyugodva érték el a falu első házait. A falu néma volt, szokatlanul az. Csak beljebb a kis templom irányából hallatszott egyre nagyobb kiabálás, jajveszékelés, kétségbeesett sírás.
- Mi a fene lehet-e? Csak tán nem történt valami a felvégen, csapott a lovai közé Tóhegyi és a szívét valami megmagyarázhatatlan jeges rémület járta át. Érezte, hogy valami nagy baj történt, ilyen előérzete az olyan embernek van, aki megsejti, hogy számára a legkedvesebbek kerültek veszélybe.

A háza előtt a lovak maguktól álltak meg. Kisírt szemű, szánakozó emberarcokat látott mindenfelől, akik lehajtott fejjel nyitottak utat neki. A tisztaszobába két asztalán egymás mellett feküdt felesége és két gyönyörű lánya, az ő büszkeségei. Ott volt már felravatalozva az egész élete. Megtántorodott! Reszkető térdekkel rogyott a szoba közepére.
- Isten, Isten, jaj, Istenem! – jaj, ne ide Uram! Jaj, ne ide! Néma csend volt a válasz.

Senki sem értette igazán, hogy mi történt. Az asszony és a két lány kendert áztatni voltak a pataknál, a vihar ott értre őket. Azok rémülten, mindent hátrahagyva, egymásba kapaszkodva, futva menekültek a vihar elől a falu felé. Már a kertjük aljában jártak, mikor iszonyatos villanás teperte le mind hármukat.
Mikor az emberek rájuk találtak már nem volt élet bennük.

Azt beszélik, hogy Tóhegyi valóban sokáig élt, ha életnek lehetett nevezni azokat az éveket, ami a tragédia után következett számára. Ha nem is százhárom évig, de kilencvenkét éves koráig élt az öreg. Hogy kivel kötötte az egyességet? Talán a hatalmas Isten, talán az ördög bűntette meg a hosszú élettel. Ki tudja?

Ezt a történetet én a nagyapámtól hallottam sok-sok évvel ezelőtt. Megírtam, kinek tanulságul, kinek érdekes történetül, mindenkinek a hite szerint. Egy biztos, a csaholyi Ó-temetőben még mindig áll korhadtan sírjuk felett a három fejfa, melyet belepett a futó borostyán örökzöldje. A indák összefonták a három fejfát. Egymást átölelve alusszák örök álmukat a benne nyugvók.





Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
2009-09-12 17:50:12
Gyönyörűszép novella, akár egy századdal ezelőtti nagy íróink is megirigyelhetnék. Valóban nagy kár lett volna a nagyapádtól hallott történetet feledni hagyni. Tetszik a stílusod, a gördülékeny fogalmazásod és a feszültség fokozása a történet folyamán. Örülök, hogy viszontláthattalak. Sajnos itt most eléggé ellaposodott az élet. Magam is nehezen tudok olvasni vagy írni mert mindent ki kell másolnom és fel kell nagyítanomm, hogy el tudjam olvasni. Talán a szemműtétem után már kicsit jobb lesz. Gratulálok és szeretettel ölellek: fefo