Kip-kop, lépések zaja az utcán,
Tip-top, az egyik megbotlik talán.
Föl őt kopogó szemekkel segítik,
Ketten vannak s a világot éhezik.

Szakadtak, koszosak, szánalmasak,
Lakásuk ott van egy-egy pad alatt.
Most, bebenézve az ablakokon,
Töprengeni kezdenek a múlton.

Megannyi gondolat, lehetőség fut.
Először fényt vet aztán meg borút.
Egyik-másik látszik az arcokon,
Hogy vágta az élet őket pofon.

Egy-két csepp szomorúság csordul le,
A sarkon egy nénike fordul be.
Lomhán közlekedik, kiszolgáltatott,
Késő éjszakán mit keres pont ott?

Az egyik kéz ökölbe szorul s várja,
Utolsó útját talán ma járja? ...
Halkan húzódnak egy ház mögé.
Bűnös gondolat csak az egyiké.

Odaér. Nyúl a kéz. Cseppen a vér.
A nénike elesik és beszél:
"Köszönöm, hogy felsegítettél!"
A gyilkos arcon halvány mosoly kél.